Miért járunk? És ha igen, miért Budapesten?
A meggyes-mákos rétes elkészítése meg az okostelefon kitalálása mellett a járkálás az ember legemberibb képessége, még a beszédnél is humánusabb, tekintve, hogy kussolva is megtarthatjuk emberi méltóságunkat, mászkálás nélkül viszont elég nehezen. Az állat halad, keres, menekül vagy üldöz, helyváltoztatásának mindig van valami létfenntartási funkciója, de kérdem én, mi köze van a faj továbbéléséhez a kószálásnak? Hát sétafikál a kanalasgém pusztán azért, hogy provokatív kérdésekkel instruálja ifjú társait, mint azt Szókratész tette? Talán azért repülik be a fél világot a költöző madarak, hogy igét hirdessennek közönyös kollégáiknak, ahogy azt Szent Pál csinálta? Netán szoktak bámészkodva kószálni a hüllők (vagy akár az emlősök!) a flâneur-ök mintájára? Na ugye.
Valamennyi járkálási variáció közül a flâneur-ködés a legcéltalanabb, a legélvezetesebb és –éppen ezért– a legkorszerűbb. Nem véletlen, hogy Walter Benjamin egy XX. századi prototipust látott bele a XIX. század eme életvitelszerű bámészkodásba. Nevezzenek régimódinak, de nekem még most is megteszi, főleg ha meggyes-mákos rétes és okostelefon is dukál hozzá.
Arra a kérdésre, hogy miért éppen Pesten, keresztkérdéssel válaszolnék: miért, azt képzelik, hogy Párizsban nem szívesen járkálnék? Esetleg Rómában. Vagy Londonban, Lisszabonban, Prágában… Soroljam? De ha már itt vagyunk, ráadásul ismerősek vagyunk, itt is van járkálni- és bámészkodnivaló éppen elég. Mert –ahogy Ady írta volt– az élet nem nagy vigalom sehol, de ámulni lehet. Hát ámuldozzunk. Pest megér egy estet.
Dés Mihály 