Pozsonyi úti irodánk

Dés Mihály

A Könyvesbolt, kőrisfával. Írások a Láng-Tékáról és huszonöt évről c. kötetből (Lánt Téka könyvesbolt, 2014)

 

– Bemutatlak neki, ha akarod – ajánlotta föl ellentmondást nem tűrően Laci, és erre azért csak fölriadtam. Éjjel-nappal az akkor megjelent első regényem promócióján járt az eszem, úgyhogy nem tudtam odafigyelni, amikor nekiállt magyarázni, hogy mit kéne tennem a könyvem hírverése érdekében.

– Kinek? – kérdeztem óvatosan.

– Mit kinek? – horkant ő föl.

– Hát hogy kinek mutatsz be?

– Hogyhogy kinek? – borult el – A Rédei Évának. Róla beszélek, nem?

Próbáltam eltusolni a dolgot: na ja, persze, a Rédei Éva, az csak természetes, én is pont rá gondoltam, meg minden…, csak azt hittem, hogy esetleg valaki másról van szó, mert végtére is a regényem főhősnője is Éva, na jó, Évi, de az mindegy, és gondoltam, szóval…

– Nagyon sok múlik rajta – szakított félbe gondterhelt nyomatékkal –. Ha ő odafigyel rá, nyert ügyed van. Az izének is (itt egy ünnepelt magyar prózaírót nevezett meg, akit én nem vagyok hajlandó megnevezni) az utolsó könyvéből is több, mint kétszáz példányt eladott…

Ha a meg nem nevezendő író irományából több mint kétszáz elment a Láng tékában, akkor az én mégiscsak izé, szóval, az egy rendesen megírt könyv, abban van minden…, na jó, mondjuk az enyémből elad százat… Száz az Írók könyvesboltjában… Az már kétszáz. A Lira legyen ezer, végül is az az én kiadócsoportom saját terjesztője, vagy mi, ha másképp nem, fölvásárolják maguktól az elfekvő készletet… A Libri meg legyen…

Szóval megint elvesztettem a fonalat. Akkor vettem föl újra, amikor Laci megkérdezte, hogy melyik nap lenne jó nekem? Nekem speciel már akkor is minden napom rossz volt, pedig akkor –egy teljes éve már!– még lógtam a szeren, és azon képzelegtem, hogy a könyvem jogdíjából majd kicseréltetem a 32 éves gázkonvektort (nem a korával volt bajom –én se vagyok már az a mai gyerek–, hanem az enyhe, de tartós fejfájást okozó gázszivárgással), úgyhogy elsőre tényleg nem értettem, miért firtatja, hogy melyik napom jó.

Sajnos az öcsémnél nem lehet félreértésekbe menekülni. A rámenősségig ragaszkodik ahhoz, hogy mindent tisztázzunk és hogy amit megbeszéltünk, tartsuk is be. Egyébként is túlteng benne a családszeretet, a könyvem sorsát pedig úgy a szívére vette, hogy egyenesen befektett a megírásába, mondhatni afféle csendestársam lett és, ami igaz az igaz, tényleg egész csendesen tűrte, hogy nem adom meg a tartozásomat. Sőt, egyre jobban bedobta magát –nyilván futott a pénze után–, és mikor a Pesti barokk végre megjelent, fűnek-fának ajánlgatta, és még a Rédei Évával is össze akart hozni. A dologból végül nem lett semmi. Rédei Éva ugyanis maga keresett meg engem.

Másnap délelőtt telefonált. Szépen bemutatkozott –na jó, nem olyan szépen: úgy szólt a telefonba, mintha nekem tudnom kéne, hogy ki is ő, pedig tényleg tudtam–, és előadta, hogy szeretné, ha dedikálnám a regényem a Láng tékában… Dehát csak egy hete jelent meg! Nem kéne talán megvárni, míg a publikumhoz is eljut ez az igazán közérdekű hír? Végtére is 25 év igazolt hiányzás után tűntem föl újra a Kárpát medencében, ez volt az első könyvem magyarul, nem tartottam túl valószínűnek, hogy az újlipotvárosi tömegek máris ott tolongjanak az aláirásomért. De Rédei Éva kötötte az ebet a dedikáláshoz, ergo, szokás szerint, nem volt választásom.

Nem bántam meg. Az aktus bő egy órája alatt elém járult a múltam –régesrég, tán sohasem látott jóbarátok–, a jelenem –köztük Mező Ferenc, a Mozgó világ próza-szerkesztője, s ebbéli minőségében (ismeretlenül is) regényem egyik fölfedezője– és a jövőm, de olyan sötét volt, hogy azt nem láttam. Ráadásul volt bor és pogácsa, úgyhogy igazán nem panaszkodhattam. És persze megismerkedtem Rédei Évával, akiről rögtön kiderült, hogy mind a három kategórába beletartozik. Igen, a múltamba is.

Természetesen úgy csináltam, mintha akkor láttam volna őt először, de volt már minékünk szerencsénk egymáshoz. A Láng tékáról egyébként is tudott az ember, hiába élt a világ végén, mint például én is. Csak éppen a Klubrádió Nyugat-Budapestre és Nyugat-Euróbába sugárzott informácói alapján valami programszervező megaügynökségnek képzeltem el, melynek irodaházában van egy könyvesbolt és egy jegyiroda is. Amikor bementem a Láng tékának nevezett széthajtogathatós könyvszekrénybe, rá kellett jönnöm, hogy ez az egész, és hogy ebből a kuckóból szervezik az egészet: a pozsonyi pikniket, az irodalmi műsorokat, közönségtalálkozókat, koncerteket, dumapartikat, és hogy ez az a hely, ahol Budapest olvasó felének a fele könyvet vásárol.

Én speciel egy cd-t vettem, amikor először bekeveredtem oda, pedig eszem ágában sem volt bármit is vásárolni. Békésen turkálgattam a zenei fölhozatalban, és éppen egy Barbara Streisand lemezt toltam félre lendületesen, minthogy kissé idegesítenek a számai, amikor egy boglyas hajú, finom csontú, aprócska szép asszony bizalmas mosollyal rábólintott a kezemben kétségbeesetten vergődő cd-re: „Jó választás: a legjobb számai vannak rajta.”

Olyan átszellemülten, olyan meghitten mondta ezt, hogy úgy éreztem, nem ábrándíthatom ki. Nem miatta. Erős, szívós nőnek látszott, csak túltenné magát rajta valahogy. De a rólam alkotott idealizált, Barbara Streisandra méltó képet dönteném romba, és ez bizonyára rettenetesen fájna neki. Rajongtam hát egy sort a a művésznő lenyűgöző hangjáról, szívbemarkoló emberábrázoló képességéről, és hogy lássa, kivel van dolga, a „Woman in love”-ot dudorásztam miközben leperkáltam a már akkor is horribilisnek számító csaknem 4.000 forintot. Amilyen az én formám, pont egy dupla albumot fogtam ki.

Attól fogva már csak kisérőként mertem az üzletbe lépni, de az a vékony kis hölgy, akiről még mindig nem tudtam, hogy Rédei Évának hívják, minden alkalommal eladott nekem valamit, amire nem volt szükségem. Pedig akkor még nem is szívott megállás nélkül villanycigarettet egy igen figyelemreméltó Marlene Dietriches szipkából.

Amióta szerző lettem kicsit másképp tekintek erre a mindenkit mintegy bizalmába fogadó, a saját szintjére emelő eladási technikára, mely kevés szóval, elegánsan, ugyanolyan hatékony, mint a Latyi szószátyár dumája volt az Állami áruházban. Amóta szerző vagyok és munkaköri kötelességből, valamint igazolatlan hazatelepülésből adódóan gyakrabban fordulok meg a Láng Tékában, látom, hogy valóban jóval több ez, mint könyvesbolt, vagy éppen éppen az, aminek egy könyvesboltnak lennie kéne: kulturális központ, erős vár, agora, titkos találkahely, irodalmi adó-vevő állomás, munka- és óvóhely, a béke és tisztelet szigete egy egyre békétlenebb és tiszteletlenebb világban.

Gőbl Gabi barátnőm három éves Lili lánya fogalmazta meg talán a legpontosabban. A közelben laknak, és –némi anyai segedelemmel– már kétéves korában föltűnt neki, hogy a kirakatban ott díszeleg egy könyv, amit már otthon is látott. Mivel nem szeret elhamarkodottan ítélkezni, akkor még nem vont le ebből messzemenő következtetést. Ám amikor egy év múlva meglátta ott a neki sokkal heccesebb borítójú 77 pesti recept c. opuszomat is, már tudta, hogyan értelmezze a különös jelenséget. Azóta valahányszor elmegy a Láng Téka előtt, hetykén tájékoztatja soros kisérőjét, hogy „ez a Misi irodája”. Nekem jól jön egy kis személyi kultusz, úgyhogy nem árulom el neki, hogy nemcsak az enyém. Majd ha betöltötte a 18-at, és az efféle információ talán nem pusztán korhatárhoz lesz kötve, hanem állampolgári jogon is meg lesz tiltva, a megfelelő biztonsági intézkedések és eskütételek közepette elmesélem neki, hogy bizony hol volt, hol nem volt, volt egyszer a Pozsonyi úton egy icuri-picuri könyvesbolt, ahová a kósza lelkű, szabadon gondolkodó írók és olvasók –akkor még voltak ilyenek– úgy jártak, mintha a nagy közös irodájuk lett volna.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s