Ilyen ország nincsen

Új magyar hungaricumok – 5

Népszabadság, 2016 július 2

Tudom én jól, hogy egyesek szerint ebben a sorozatban kimondottan a negatív nemzeti tulajdonságokra vadászom. Pedig a negatív tulajdonságokra –legyenek azok hazafiasak vagy hazátlanok– nem kell vadászni. Ha betáplálnák egy kompjuterbe azokat a kifejezéséket, amelyekkel a magyar lakosság politikai orientációtól függetlenül a saját hazájára utal, nem kétséges, hogy az a fordulat fordulna elő a leggyakrabban, hogy „ilyen ország nincs!”. A második helyezést is ez kapná, csak kérdésként megfogalmazva:  „Szerinted van ilyen ország?”

Szerintem ne firtassuk. De akár van, akár nincs, az nem csupán negatív értelemben értendő. Pedig mégis mindenki úgy érti. És még engem neveznek defetistának! Engem, aki be tudja bizonyítani, hogy van egy olyan tulajdonságunk, amiről pozitív értelemben lehet állítani, hogy „ilyen nincs”.

A kályhától kezdem. A világ egyre jobban elgépiesedik, ezt nem kell magyarázni. A fejlett országokban már senki sincs a kafkai rendszer túloldalán.  A fejletlenekben vannak ott elegen, csak éppen rendszer nincs hozzá. Ez most így absztraktnak hathat, úgyhogy egy olyan példával illusztrálom, amit bárki beazonosíthat a maga nyomorult életében.

Azt mindenki tudja, hogy ma már gyakorlatilag csak automatizálva lehet ügyet intézni. Telefonon számokat kell bepötyögni egy érthetetlen menüsorról, és ha eltéveszti az ember, kezdheti elölről, ha meg nem téveszti el, helyet cserélhet a következő menüsorral. Interneten meg találgatnia, próbálkoznia kell, aztán ha –amint az várható– eltéveszti, kizárólag a következtő mondatok közül választva reklamálhat:

1) Minden tekintetben elégedett vagyok a szolgáltatásaikkal.

2) Extra sílécet óhajtok becsekkoltatni.

3) Szeretnék a számtalan előnnyel járó Törzsgárda Klubjuk tagja lenni.

4) Másnak is ajánlani akarom felülmúlhatatlan szolgáltatásaikat.

5) Szeretnék szántani, hat ökröt hajtani.

Ha valaki élt huzamosabb ideig Nyugaton, tudja: az ilyen ügyintézésnél nincsen apelláta. Nem lehet korrigálni, kimagyarázni, visszakozni. Aki bújt, aki nem, fizet…

Mifelénk is egyre jobban elhatalmasodnak ezek a lelketlen technikák, de azért nálunk még előfordulhat, hogy akad, aki szóba áll az emberrel. Ha valaki képes képtelenül hosszú időket várni egy-egy kapcsolásra egyszer csak eljut az adott közmű ügyintézőjéhez, akivel –már amennyiben sikerül vele közös nevezőt találnia, jó hangot megütnie– meg fogja tudni beszélni a problémáját, vagy legalábbis első kézből kaphat felvilágosítást arról, hogy miért nincsen rá megoldás.

Nyugaton nem lehet ílyen típusú élményhez jutni, de ha véletlenül mégis, akkor az az élmény úgy fog viselkedni, mint egy kelet-európai óvodásoknak szánt kínai robot-baba. Amikor tizenkét év nulla támogatás után úgy döntöttem, hogy bezárom a spanyol kulturális folyóiratomat, a hozzá kapcsolódó telefon- és fax számot egy másik cégemre írattam át. Ez 3-4 hónap utánajárás után nagyjából sikerült is. Azt viszont sohase tudtam kijárni, hogy a számlákat az új székhelyre küldjék. Amikor jó fél év automatázás után sikerült fölvenni velük a kapcsolatot, egy közép-amerikai akcentussal beszélő humanoid volt a vonal túloldalán, aki bármilyen felvetésre –és nekem igazán elég gazdag az arzenálom– pontosan ugyanazt az ügyhöz semmilyen módon nem kapcsolódó mondatot ismételte el újra és újra.

A már hivatkozott fejlett országokban még akkor se lehet beszélni senkivel, ha egyébként van ott valaki. Vegyünk egy sima  közlekedési kihágást. Próbálja csak meg magát kidumálni valaki egy német, francia vagy svéd rendőrnél! Ez nekem még a napfényes Ibériában se sikerült. Az is igaz, hogy ott meg olyan nem fordul elő, ami nálunk a norma: hogy szivatásból, egrecíroztatásból és a menet közben kialakítandó büntetés reményében állítsanak meg. Huszonhárom év alatt kétszer intettek le, mind a kétszer messziről látható okuk volt rá.

Most hagyjuk azt, hogy Azerbajdzsánban hogy zajlik ez, hamarosan úgyis megtudjuk, de itthon még mindig benne van a pakliban, hogy a legeszementebb hivatalos ügy is váratlan emberi fordulatot vegyen, amibe a korrumpálást most nem számítom bele, pedig az aztán igazán emberi. Jópár éve egy helytelenül egyirányúnak minősített utcából fordítva akartam kijutni az Andrássyra. Miután a rendőr fölvilágosított tévedésemről, érdeklődni kezdett a már akkor is igen öreg Mondeóm spanyol rendszáma iránt. Hamarosan országainkról, a kétlakiság hátrányairól és a mediterrán diétáról kezdtünk beszélgetni, végül pedig zavartan azt mondta: „Augusztusban Barcelonába utazunk a családdal; ha megmondja, mikor van az El Corte Inglés áruházban a nyári árleszállítás, elengedem a büntetését”. A feleségem is velem volt, úgyhogy elengedte.

Több ilyen esetem is akadt, és nem csak közlekedési kihágás alkalmából. A múltkor másfél napi hisztérikus nyomozás után eljutottam egy repülőtársaság magyar ügyintézőjéhez, hogy korrigáljak egy elrontott foglalást. Két-három poénkodó mondat után az illető sec-pec elintézte a dolgot, pedig náluk benne van a szolgálati szabályzatban, hogy ügyféllel tilos szóba állni. Máskor az egyik telekommunikácós cég ügyintézője súgta meg bizalmasan, hogy fabatkát se ér a szolgáltatás, amelyre a kollegája rá akart beszélni.

Egy önkormányzati hivatalnok adott egyszer lehetséges magyarázatot a különös viselkedésre. Miután a lelkét kitéve rekordidő alatt elintézte ügyemet, így magyarázta tettét: „Uram, maga az első ember, akit ebben a hónapban mosolyogni láttam.” Majd kis szünet után hozzátette: „Pedig már 26-a van”.

Vagy úgy! Szóval nem csak kenyérrel él a magyar? Nem az, máshol is szeretnek beszélgetni. Mint Hasektől, meg Hrabaltól tudjuk, a csehek például imádnak. Igenám, de –hogy a szimmetria kedvéért egy másik egyirányú utcás sztorival folytassam– amikor 71-ben Prágában egy hasonló konfliktus kapcsán a Maresz bátyámmal szintén jól eldumálgattunk a zsarukkal, a vége nem elengedés lett, hanem bunyó, meg a Svejkből már ismert Pankrác.

Utána még sokszor volt alkalmam megtapasztalni, hogy a cseh rendőr kedélyes lehet ugyan, de –akár a kedélytelen német,– a végén mindig büntet. A különbség talán az, hogy nálunk még mindig nem elég fontoskodó és álszent a korporatív szellem, pedig most igazán nyomják, hogy az legyen. Az ügyintézővel persze sok baj lehet: túlterhelt, tudatlan, lusta, fáradt, undok… De, akár Örkény egypercesének portása, arra a kérdésre, hogy hol található a Ruggyanta Hulladék Feldolgozó, még képes merengve azt válaszolni, hogy „Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe.”

Sokan nem erénynek, hanem hibának tartják ezt. Igenám, de a XX. század arra tanított, hogy nem a hatóság szabotálása, hanem a tisztelete vezet katasztrófákhoz. Ezért is világraszóló virtus az a hivatalossággal szembeni kedélyes tiszteletlenség, Vanek-úros civilkedés, ami mifelénk tapasztalható. Kár hogy nálunk is csak kevesen tudnak róla. Ez az ára annak, hogy még nem dőlt el teljesen: ilyen ország van, avagy nincsen.

Advertisements

Leave a comment

Filed under Hungarikum, Kultúra, Politika, Publicisztika, Web

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s