Roberto Bolaño

Dés Mihály

Élet és irodalom, 2014. augusztus 15.

Minden ellenkező hiedelemmel szemben nem létezik olyasmi, hogy latin-amerikai irodalom, vagy ha igen, csak annyira, amennyire európai vagy afrikai. Hiába a közös nyelv, mely elválasztja őket (és amelynek alapján a spanyol irodalomhoz is tartozhatnának), a latin-amerikai szerzők a saját hazájuk irodalmának robotosai, a saját nemzeti hagyományukhoz viszonyulnak, azzal feleselnek, azt építgetik vagy rombolgatják tovább. Irodalmi referenciáikat ez a hazai tradíció, meg a világirodalom jelenti. Saját földrészükről kevés írót tartanak számon, nagyjából ugyanazokat, akiket Európában is számon tartanak: Vargas Llosát, Márquezt, Cabrera Infantét, Manuel Puigot, meg a túlértékelt Fuentest, illetve néhány, részben a felsoroltak sikerei révén nemzetközileg ismertté vált korábbi szerzőt. Ilyen az argentin Arlt, Borges és Cortázar, az uruguayi Onetti, a mexikói Rulfo vagy a kubai Carpentier.

Roberto Bolañóra (1953-2003) egyáltalában nem érvényes ez a nemzeti determinizmus. Az igaz, hogy született valahol, konkrétan Chilében, de életének ott eltöltött első tizenöt éve nem volt különösebb hatással az életművére. Szülőhazája nem túl gyakran szerepel az írásaiban, önéletrajzi élmény alapján alig néhányszor, mint például a Lllamadas telefónicas (1997) novelláskötet ’Nyomozók’ c. elbeszélésében. De ennek ihletője sem a gyerekkor volt, hanem egy 1973-as, majdnem fatálisra sikerült chilei látogatása.

Bolaño akkor már öt éve Mexikóban élt. Ott járta ki az élet iskoláját (a rendes iskolát nem sikerült kijárnia, még csak le se érettségizett). Ott döntötte el, hogy az írásnak szenteli életét, bár az akkoriban írt műveit később egy ars poeticának szánt akció keretében szűk nyilvánosság előtt –ketten voltak jelen, abból az egyik ő maga– elégette. És ott Mexikóban, Trockij második –végső és végzetes– hazájában lett lelkes szélsőbalos. Nem sokáig volt az, de 1973-ban még trockistaként indult vissza forrongó szülőhazájába, ahol éppen összeomlófélben volt a világ békés baloldalának nagy fehér reménysége, a demokratikus úton hatalomra került Allende kormány. Előtte azonban még elnézett egy másik forrongó helyszínre.

Bár Közép-Amerika csak térképen esik útba Chile felé menet, a húszéves Bolaño bejárta a térség néhány országát, többek között El Salvadort is, ahol vele egykorú poétalelkekkel Che Guevara politikai szabásmintája alapján szövögette a kontinentális forradalom álmát. A világjobbító szándékú költősuhancok között ott voltak azok a versfaragók is, akik a Népi Forradalmi Hadsereg parancsnokaiként két évvel később álmában kivégezték elvtársukat és egyben a korszak egyik legnagyobb spanyol nyelvű költőjét, a salvadori Roque Daltont (1935-1975), amiért az nem osztotta véleményüket a fegyveres felkelés halaszthatatlan szükségességéről.

Részben az effajta élmények ihlették Bolaño egyik legkülönösebb művét, a La literatura nazi en América-t (A náci irodalom Amerikában, 1996), csak éppen –mivel a balos borzalmak túl személyesen érintették– szélsőjobbosba transzponálva írta meg a jelenséget. Persze nem kellett nagyon keresgélnie a transzponáláshoz. Amerika filofasisztái éppen elég nyersanyagot szolgáltattak ehhez a teológiai értelemben vett Gonoszról szóló fiktív portrégyűjteményhez, melyet –a szerző véleménye alapján– a kritika makacsul regénynek tart. Valahogy úgy kell elképzelni ezt az életrajzi szótárként megkomponált kötetet, mint Schwob Vies imaginaires vagy Borges Historia universal de la infamia c. művét, azzal a különbséggel, hogy itt nem többé-kevésbé valóságos személyek fiktív portréját találjuk, hanem valóságosként bemutatott és érzékelt fiktív személyekét, akik ráadásul egytől egyig írók, költők, irodalmárok. Nem véletlen. Bolaño bestiáriuma csak annyira szól a totalitárius tébolyról, mint amennyire magáról az irodalomról: féktelen ambíciókról, határtalan narcizmusokról, a hatalom ellenállhatatlan kísértéséről, a fikciót valósággá változtatás demiurgoszi vágyáról…

Ez volt egyébként Bolaño első könyve, amelyik normális, professzionális kiadónál jelent meg. De ez huszonhárom évvel később történt. Addig még sok keserű pirulát kellett lenyelnie. Elsőként azt, hogy Chilébe visszaérve demokratikus szocializmus helyett káoszt, polgárháborús helyzetet talált. Aztán meg jött a Pinochet-puccs, és őt, mint külföldi akcentussal beszélő, hippi-külsejű, terrorista-gyanús egyént letartóztatták és bebörtönözték. Ki tudja, mi várt volna rá, ha nem ismeri őt meg két rendőrré vált általános iskolai osztálytársa, akik a viszontlátás örömére szépen kiengedték.

Nem csak egy latin-amerikai író számára lett volna nagy a kísértés, hogy csodaszámba menő, kalandos eseményként mesélje el ezt a sztorit, ám Bolaño a két, meglehetősen leépült rendőr hablatyolásával idézi föl a történteket. Abszurdba hajló párbeszédük Tarantino Ponyvaregényének valamelyik csodálatosan agyament dialógjára, vagy a chilei antiköltő Nicanor Parra egyik népköltészet-paródiájára emlékeztet. A kiszabadított fogoly Arturo Belano néven szerepel az elbeszélésben. Ő a szerző alter egoja többek között a terjedelmére is egyik legnagyobb regényében, az 1999-ben megjelent és tavaly óta magyarul is olvasható Vad nyomozókban. Ez a könyve –mellyel végre berobbant a spanyol nyelvű irodalmi köztudatba– főleg Mexikóban játszódik, mégpedig éppen abban a marginális irodalmi környezetben, melyben a chilei vizit után Bolaño mozogni kezdett.

Ezek voltak íróvá válásának legdöntőbb évei, mégha nem is pontosan író lett akkor, hanem költő, annak is elég gyöngécske. Egy senki által nem jegyzett és alig néhány lelket számláló irodalmi csoport, az infrarrealisták egyik alapítója volt. A társulat neve akár vicc is lehetne (a Vad nyomozókban –remélhetőleg ironikusan– realismo visceralnak nevezi a mozgalmat, amit a magyar kiadásban Kertes Gábor szellemesen zsigeri realizmusnak fordít), és abban a fontoskodó elszántságban is volt valami komikus, amellyel –teljesen sikertelenül– megpróbálták megbotránkoztatni az irodalmi közvéleményt. Bolaño pályája szempontjából mégis fontos volt ez az irodalmi árnyékbokszolás. Egyrészt annak során vált benne létformává és ars poeticává a kívülállás, másrészt pedig ezek az élmények szolgáltatták prózájának legfőbb alapanyagát.

Barcelona, Blanes

Bármilyen meghatározóak voltak számára a mexikói évek, mexikói íróvá sohasem vált, mint ahogy spanyollá vagy katalánná sem, pedig ott, mármint Katalóniában élte le élete hátralévő, íróilag legtermékenyebb 26 évét. 1977-ben érkezett Barcelonába, a belváros leglerobbantabb részében lakott, kétes, bohém, lumpen körökben forgott, nyomorgott, alkalmi munkákból élt. 1980-ban átköltözött a katalán szeparatista eszme fővárosába, Gironába, majd 85-ben Blanesbe, a Costa Brava egyik legrandább kisvárosába, ahonnan már többé ki se mozdult. Közben megnősült, tökéletes elszigeteltségben és szegénységben élt, részben emléktárgyak eladásából, részben a feleségéből.

Érdemes elidőzni egy pillanatra az ekkortájt írott könyveinél. Egy harmincas évei elején, majd végén járó, aztán pedig a negyedik X-be lépő, kudarcra ítélt, rettenetesen elszánt szerző művei ezek, aki már megteremtette majdani nagy könyveinek univerzumát a maga kallódó figuráival, köz- és magánbűneivel, reménytelen nyomozásaival, irodalmi mítoszaival, és aki már kidolgozta azt a szofisztikált pop-poétikát, amiben a cselekmény helyett az elbeszélés strukturálásán és nézőpontján van a hangsúly, pszichologizálás helyett pedig extrém állapotok rögzítésén. Sőt, már azzal a két narratív modellel is rendelkezett, melyre majd mindegyik regénye ráhúzható: a többszólamú, szaggatott előadású, mozaikosan építkező, nagyívű elbeszélés (Vad nyomozók, 2666) és a szokatlan nézőpontból elmondott eszelős monológ (Távoli csillag, Éjszaka Chilében és a többi még nem lefordított kisregény).

Mi az akkor, ami mégis hibázik ezekben a fölfedezése előtt írt igen tehetséges és tulajdonképpen érett írásokban? Talán az, hogy akkor még meg akarta mutatni, hogy tud és hogy honnan tudja, amit tud. Az, hogy még látszanak az épületének állványai, hogy –bár nem volt nála elszigeteltebb és negligáltabb szerző– érződik rajta némi dacos igyekezet, hogy a szakma fölismerje ravasz irodalmi játékait. Magyarán: még túlságosan függött az irodalmi modelljeitől, az esztétikai felettes énjétől. Az 1984-ben A.G. Portával közösen írt regényének már a címe is illusztrálja ezt: Consejos de un discípulo de Morrison a un fanático de Joyce (Egy Morrison tanítvány tanácsai egy Joyce megszállottnak). A jelzett Morrison természetesen a Jim, nem pedig Toni.

Furcsa és tanulságos, hogy senki se figyelt föl ekkortájt írt regényeire. A spanyol könyvipar ezekben az években tört a világ élvonalába, és ezt a hatalmas szörnyeteget táplálni kellett. A kiadói trösztök és a kapcsolódó médiabirodalmak a kritika és az egyetemi-akadémiai körök közreműködésével kitalálták a nueva narrativa española (új spanyol próza) nevű kommunikációs jelenséget. A leplezetlenül amatőröket leszámítva csak az nem publikált, aki nem akart. Kivéve Bolañót, pedig ő nagyon akart.

Az más kérdés, hogy jól járt volna-e azzal, ha fölfedezik és –briliáns epigonként– néhány kritikus lelkendezése közepette berendezkedik abban a grammatikai térben, ahol aztán egy életen át elbíbelődhet az intertextualitás meg társai metairodalmi játékszereivel. Talán mert megúszta ezt az elpuhító védnökséget, talán mert zabolátlan természete alkalmatlanná tette arra, hogy elvárásoknak megfeleljen, de leginkább talán mert a sok csalódás, marginalitás, reménytelenség irodalmilag is hontalanná tette, amikor 1996-ban megjelent a La literatura nazi en América, egy olyan senkihez nem hasonlító, lenyűgöző erejű, teljes fegyverzetében pompázó szerző bukkant föl a semmiből, mintha valami ismeretlen nyelv klasszikusa lett volna, akinek csodálatos könyveit most végre le fogják fordítani. Valahogy így is történt. 43 éves volt ekkor, és mindössze hét éve maradt arra, hogy létrehozza Márquez és Llosa hatvanas évekbeli berobbanása óta a spanyol nyelvű próza legöntörvényűbb és legnagyobb hatású életművét. És létrehozta.

Utolsókból lesznek az elsők

Még ugyanabban az évben megjelent a Távoli csillag (magyarul 2010), mely a Literatura nazi en América utolsó epizódját bontja ki, és amelyet ma már minden idők egyik legjobb latin-amerikai kisregényének szokás tartani, 1997-ben a legsikerültebb novelláskötet, a Llamadas telefónicas (Telefonhívások), 1998-ban a Vad nyomozók, meg jónéhány kisregény, köztük a remek Amuleto (Amulett, 1999) és a még remekebb Éjszaka Chilében (2000), vagy az 1984-ben egy kisebb vidéki díjnak köszönhetően más címmel már megjelent Monsieur Pain (1999), valamint a Putas asesinas (Gyilkos kurvák) c. elbeszélésgyűjtemény (2001) és, posztumuszként, 2004-ben, a sokak által (általam is) legnagyobb regényének tartott, még a Vad nyomozóknál is monumentálisabb 2666.

Nem éppen esztétikai kérdés, hogy miképpen lehet ennyi különlegesen jó könyvet, köztük néhány remekművet, hét szűk esztendő alatt összehozni, de a jelenség olyan lenyűgöző, hogy mégiscsak szeretne magyarázatot találni rá az ember. A legkézenfekvőbb, hogy nem is volt annyira szűk az a hét esztendő, mert ezek a művek évek óta érlelődtek benne, néhány közülük félkészen várta, hogy felszentelt formába öntsék. Van egy másik föltevés is. 1992-ben kiderült, hogy Bolaño krónikus májelégtelenségben szenved. Bár betegsége (melynek a legendákkal szemben nem volt köze se droghoz, se piához) nem feltétlenül ígérkezett gyógyíthatlannak, a haláltudat meghatározó lett benne, és olyan hévvel és intenzitással vetette bele magát a munkába, mintha versenyt akarna írni a halállal.

Maurice Blanchot nyomán –aki a haláltól éltetett élettel állítja szembe az irodalomnak a levés (és eképpen halál) nélküli létezését– azt is fel lehet tételezni, hogy ennek a végletesen fölerősödött haláltudatnak volt köze ahhoz, hogy Bolaño szinte kizárólagos témája maga az irodalom. De nem abban posztmodern értelemben, hogy a valóságot irodalmi gyakorlatnak tekintette, hanem abban, hogy –bár az ő könyveinek is szerves része az intertextualitás–, számára az irodalom az a kezdet és vég nélküli élet-alternativa, amiről Blanchot beszél. Így lehetséges, hogy egy igencsak belterjes tematikából –elfuserált művészsorsok, az alkotás kihívásai…– korunk egyik legeredetibb, legteljesebb és groteszkségében is legdrámaibb prózai életművét tudta létrehozni. Akárcsak neki magának, kallódó, komor szereplőinek is a létért, az önmegvalósításért való küzdelem éppen olyan harci terepe az irodalom, mint amilyen Homérosz hősei számára a trójai csatatér volt.

E poétika leglenyűgözőbb példája a Bolaño halála után megjelent többszólamú és több műfajt fuzionáló nagyregény, a 2666. Itt is az irodalom a főszereplő –konkrétan egy titokzatos német szerző és az utána nyomozó sisere had–, de mint annyi más műve, ez is végső soron a Gonoszról, a radikális Rosszról szól, mint erre a címben szereplő 666, a fenevad, az Antikrisztus bibliai száma is utal. Csakhogy itt korunk Apokalipsziséről van szó, és a teológiai fölvetés nem helyettesíti a regény történelmi, társadalmi, irodalmi és antropológiai vonatkozásait, hanem egy magasabb dimenzióba helyezi őket. A rejtőzködő íróhoz vezető szálak, a XX század jeles borzalmait érintve, a jelen poklának egyik legmélyebb bugyrába, az itt átnevezve szereplő mexikói Ciudad Juárezbe, a drogbárók egyik székhelyére vezetnek, ahol máig ismeretlen tettesek a 90-es években csaknem ezer nőt gyaláztak és gyilkoltak meg.

Bolaño könyvei –közülük is leginkább ez a detektívregénybe oltott felkavaró kor- és kórkép, apokaliptikus vízió– arra emlékeztetik e hontalan író immár sokszázezerre rúgó rajongóit, hogy ugyan az irodalom nem élet-halál kérdése, de az igazán nagy művek esetében az olvasó úgy érzi, mintha az lenne. Ezt hívták a régiek katarzisnak.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s