Az éjszaka nem vész el, csak átalakul

Budapesten is.

Milyen az est “Pesten”?

Komor. Játékos. Sokatmondó.

Más, és mégis ugyanaz.

Mert nem nappal, amikor minden világos.

Este.

Sötét, de legalábbis sejtelmesen szürke.

Nemesen szürke.

Mert a város és az album az esti Budapesté.

Ahogy Fekete Gábor látta, Dés Mihály írta.

“Pesti regény! Mit lehet írni Pestről? Ordináré passzió, mint az állatkínzás. De megpróbáljuk.”

Krúdy Gyula A vörös postakocsiról

Az esti Budapest először óvatosan nyújtotta ki értem csápjait: gyere moziba, kérlelt csendesen egy bokszolt szemű fiú. Mentem. Gyere be velem az Aranyszarvasba – mondta este 11 órakor ugyanez a fiú. Mentem. Soha nem ittam olyan finom muskotályos bort, mint akkor, ott, gondolom, egy vagyonért. Hol van már az a fiú! és én még ma is, minden fehér, muskotályos borban annak az estének az ízét kutatom, most már több, mint 30 éve, de hiába. Amikor először léptem a főváros estjébe, megilletődött voltam. És amikor negyed századdal később hátat fordítottam neki, akkor is éreztem kis szomorúságot.

Mert Pest az Pest.

Eddig tartott az én személyes történetem Budapestről.

Kit érdekel ez? Senkit rajtam kívül.

De itt ez a gyönyörű album a Corvina Kiadó gondozásában, Fekete Gábor szabadfoglalkozású illusztrátor, fotós és rajzfilm-forgatókönyvíró Budapest-fotóalbuma.

Egy műalkotás.

Mitől új, vagy mitől más ez, mint a többi?

Előre kell bocsátanom: nem vagyok a témában szakember: én csak írni tudok. Ha ki kell választanom egy bútorszövet színét, és harmonizáltatni kell egy másik színnel, meghaltam. Ha fotót kell készítenem, a magam laikus módján igyekszem, de a szakma mestere minimum megmosolyogná az igyekezetemet.

Sosem voltam tehát a témában jártas, és ne adja isten, hogy valaha is az legyek.

Nézegettem a képeket…. valamennyiről komplett novellákat tudnék írni.

És ez nagy szó.

Egy decens nő álldogál valamelyik metró alagútban (46. oldal – és direkt nem teszem ide a fotót: képzeld el a leírás alapján!), egyik karján bevásárlószatyor, a másik kezében régimódi bőrtáska, nem az a diplomata-féle, hanem olyan kiemelkedett munkásarisztokráciához illő formájú, vagy értelmiségi létre valló praktikum jellegű, de már látszatra is kiváló minőségű bőrtáska, amelyből kilóg egy összetekercselt vastagabb papírhenger. A tavaszi kabátja hófehér, alatta térden kicsivel feljebb érő sötét szoknya csíkja látszik. A lábán karcsú, félmagas sarkú cipő, ő maga rövid hajú, szemüveges. Körülötte senki emberfia, valószínűleg későre jár. A szatyrot tartó kezében fog valamit, amit figyelemmel olvas, de nem újságot. Hol lehetett eddig a nő? Ahhoz túl jól öltözött, hogy két műszakban dolgozzon valami szalagnál. Értelmiségi. Talán építőmérnök, aki a megbízótól siet hazafelé, táskájában az építési tervekkel, kezében a szerződéstervezettel, vagy a változtatásokra vonatkozó jegyzőkönyvvel, és már azon meditál, hogyan lehetne statikailag megfelelő formában kivitelezni a megrendelő igényeit. Nem úgy néz ki, mint aki fáradt lenne, sőt. Inkább felvillanyozódott, töprenkedő, elmélyült. A bevásárlószatyor azt jelzi, valószínűleg nem egyedül él, a késői időpontban egyedüllét dacára sem, de nincsenek olyan kötelezettségei, amelyek nem engednék meg neki, hogy ebben az időpontban is távol legyen az otthoni kötelezettségeitől. Gyerekei, ha vannak, már kirepültek, de legalábbis önállók: középkorúnak látszik a hölgy. Tehát áll, várja a metrószerelvényt, a várakozóhely éles fényei pedig kontrasztot alkotnak a nő elmélyült figyelmével (igen, még minimum két-három A4-es oldalt meg tudnék tölteni csak erről az egy képről).

Minden kép egy műalkotás.

Mindegyik másra hívja fel a figyelmet: a szépre, a csúfra, az elhagyatottra, a kiáltóan nyomorúságosra, a fény és az árnyék játékára, egy figyelemreméltó kerítésrészletre, a polgári lét elöregedő magányára, a kocsmában ülő asszony reménytelenségére, a villamosban sétáló legényember hetykeségére, egy bokor csendjére, a toronyház égő szemeire, a villamoson (valószínűleg) síró lány fejére helyezett vigasztaló férfikézre, a ködön átszivárgó budapesti fényekre.

Minden kép mögött ott az ember minden szépre való vágyása, minden gyarlósága, minden nagyszerűsége, minden igyekezete, minden reménye és minden reménytelensége.

Bárhol készülhettek volna ezek a képek.

Bárhol ilyen jók lettek volna.

De ezek a magyar fővárosban készültek.

Nálunk.

A mienk.

Nekünk szól.

Rólunk szól.

Meghalljuk-e?

Meglátjuk-e?

http://kulturpara.blog.hu/2017/02/03/ez_pest

Advertisements

Leave a comment

Filed under Uncategorized, Web

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s