Akik nem jöttek vissza

 

A holokauszt és a családom c. könyvről (Magyar Narancs, 2016 szeptember 1)

Freud lapsusnak nevezte az öntudatlan, de szemernyit se véletlen nyelvbotlásokat, és igen messzemenő következtetéseket vont le belőlük. Kérdés, vajon milyen következtetésre jutott volna egy olyan kollektív lapsus alapján, amelyet a minden idők legrettenetesebb traumája által megbélyegzett közösség tagjai évtizedek során hordoztak magukban – nem tudatosan, de tudva-tudván, nem összebeszélve (ez nem is lett volna lehetséges), de mégis ugyanarra az eredményre jutva.

Arról a magyar holokauszt-túlélők között dívó szokásról beszélek, hogy úgy emlegették elgázosított, Dunába lőtt, halálba hajszolt hozzátartozóikat, mint akik nem jöttek vissza. Ízlelgessük csak: „a papa nem jött vissza”, „a nővérem és a két éves kislánya nem jött vissza…” Mintha az lenne a kontextus, hogy a Józsi bácsi három éve leugrott gyufáért… Vagy, hogy „ez elment vadászni, ez meglőtte…”, csak itt nem ők vadásztak, hanem rájuk vadásztak, és aztán a nagy sürgés-forgásban nem találtak vissza.

Próbálom értelmezni ezt a szinte morbid szóhasználatot, melyre a kiadó képviselője, Büchler András hívta föl a figyelmet A holokauszt és a családom c. kötet bemutatóján. Elsöprő sikerű könyvbemutató volt: az Átrium film-színház többszáz férőhelyes nézőtere dugig megtelt –köztük feltehetőleg olyanokkal is, akiknél annak idején úgy emlegették a meggyilkolt rokonokat, mint akik nem jöttek vissza–, és az volt az érzésem, hogy sok ilyen teltházas bemutatót lehetett volna ebből a kiadványból tartani. Nem csoda, hisz nem hagyományos szerzői könyvről van szó, hanem a kötet címével megegyező nevű Fb-csoport válogatott posztjairól, melyeken főleg az áldozatok és túlélők gyerekeinek és unokáinak családi történetei jelennek meg, de vannak köztük hajdani életmentők és bűnösök leszármazottai is.

A csoport 2014 februárjában alakult a regnáló rezsimmel meglehetősen simulékony Eörsi Mátyás kezdeményezésére, ami azért érdekes, mert az oldal tevékenysége viszont egyértelműen a jelenlegi kormány úgynevezett emlékezetpolitikája ellen irányul. Minden poszt az Orbánék által védnökölt Veritas intézet, Szabadság téri Megszállás emlékmű, a Kamenyec-Podolszkiji tömegmészárlást idegenrendészeti eljárássá kozmetikázó vélemények és a többi történelemhamisító disznóság cáfolata.

Éppen ezért A holokauszt és a családom az erkölcsi ellenállás ugyanolyan, csak a szokásosnál többeket mozgató megnyilvánulása, mint a civil társadalom más hasonló kezdeményezése: a Szabadság téri szégyen-szobor ellen tiltakozó Eleven emlékmű és Szabadságszínpad, az egykori Csillagos házakat bemutató projekt, az áldozatok hajdani lakhelye előtt elhelyezett botlakókövek, vagy egyéb fb-csoportok, mint a Magyar Holokauszt túlélők és unokái vagy A holokauszt áldozatainak és túlélőinek utódai

Ezért állíthatja előszavában a holokauszt-történész Regina Fritz (a másik két előszót Kálmán C. György irodalmár és Mészáros Judit pszichológus jegyzi, az oldal moderálásának embertpróbáló munkáját pedig Hetényi Zsuzsa irodalomtörténész), hogy a csoport Fb-odala „a személyes ellenemlékezet fóruma”. Feketén-fehéren benne van mindaz, amit a kormány és negyedosztályú udvari történészei a témával kapcsolatban el próbálnak sumákolni. Nevezetesen, hogy a magyar zsidóság már jóval a német megszállás előtt a kirekesztettség, a jogfosztottság és az anyagi ellehetetlenítés egyre elviselhetetlenebb poklában élt.

De benne van a trauma földolgozásának és elfojtásának összes mizériája is. Vagyis nem csak a pusztulás és túlélés történettöredékei, melyeket az egyik nemzedék átadott a másiknak, hanem az is, amit nemzedékről nemzedékre elhallgattak. „A vicc az, hogy én még nem tudtam, hogy zsidók vagyunk…” –kommentálja az egyik csoporttag a másik a posztját–, „de rólatok az egész lakótelep tudta…”

A humor, a groteszk egyáltalában nem idegen ezektől a történektől. Groteszknek persze már az is groteszk, csak éppen perverzül az, hogy ki miért menekül meg vagy pusztul el. De van amikor tényleg röhögni kell. Több variáció is van a könyvben arra a motívumra, amit egy vonatkozó pesti vicc így foglal össze: 45-ben Kohn összetalálkozik volt keresztény szomszédjával, aki megrendülve kérdezi, hogy hogy van? Kohn rezignáltan legyint: Képzelheted…! Semmim nem maradt azon kívül, ami rajtad van.”

Tekintve, hogy a kötet sok száz sorsot villant föl, olyan mint egy törött emlékcserepekből és családi legendafoszlányokból készült XX. századi Apokalipszis-kollázs, egy gépesített inferno óriás táblaképe. A történetek egésze azonban jóval több, mint az elmondott sztorik összessége. Van abban valami fölemelő, hogy ezek az évtizedeken át féltve őrzött és félve titkolt családi emlékek most életre kelnek és közösségformáló erővé válnak. Egyfajta győzelem ez a hajdani gyilkosok, hullarablók és cinkosaik, meg a mai történelemhamisítók és gyűlöletkeltők fölött. Azt sugallja, hogy van ami erősebb, mint a napi mocsok és kitartóbb, mint a történelem pusztitása.

Ebből a perspektivából nézve talán nem is hárítás a nem jött vissza-szóhasználat, hanem mágikus formula: akit meggyilkoltak, arról le kell mondani, de aki nem jött vissza, még visszajöhet. Lehet, hogy ez az irracionális reménykedés érlelte ki ezt a mozgalmat, melynek segítségével az áldozatok ugyan nem jöttek vissza, de sok közülük most mégis velünk van.

 

 

A holokauszt és a családom (szerk. Fenyves Katalin és Szalay Marianne), Park könyvkiadó, Budapest, 2015, 489 oldal, ????? Ft.

Advertisements

Leave a comment

Filed under Holokauszt, Irodalom, Könyv, Kritika, Kultúra, Publicisztika, Uncategorized, Web

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s