Kiváncsi, lop, hamar álmos…

Új magyar hungaricumok – 8

UPDATE: ez az utolsó írás a Nem katalogizált hungaricumoat bemutató sorozatból

Nem én leszek az a lelkiismeretlen, hazátlan bitang, aki nyilvánosan megkérdőjelezi népi mondásaink feddhetetlenségét. Én az leszek, aki azt állítja, hogy ezek többsége lapos közhely, és ha nem az, akkor valami rosszabbra érdemes számítani: szemenszedett hülyeségre (hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát; ebül szerzett vagyon ebül vész el; jobb félni, mint megijedni…), rasszista-szexista aranyköpésre (adj a tótnak szállást, és kiver a házból; asszonynak és lónak sosem kell hinni…), vagy nyugtalanítóan talányos furcsaságokra: jobb vastagon megdöfni, mint vékonyan agyonszúrni…

3050acd255af585914fe98ff129a7124

            Én ezeket szeretem a legjobban: olyanok, mint valami kihunyt bolygó rejtjeles üzenetei, amelyekbe mindenféle szépet, tartalmasat lehet beleképzelni. Például, hogy milyen más lett volna az életem, ha időben kitanulom a vastagon megdöfés és a vékonyan agyonszúrás fortélyait! Van ennek a kategóriának könnyedebb, pajkosabb változata is: „iszik, mint a csonoplai tamburás”, vagy „hallgat, mint süket disznó a búzában…”

         Szóval akad mindenféle, egy csomó szellemes és szemléletes is (ott van, amikor a farok csóválja a kutyát), de –mi tagadás– a többségük falvédő filozófia. Mert ugyan mit kezdjen az ember egy olyan fennkölt gondolattal, mint „Ki korán kel, aranyat lel”, amit már az általánosban is úgy fordítottunk le, hogy „ki korán kel: hamar álmos…?” Mondanom se kell, ezek a lapos, ájtatos frázisok a legfuttatottabbak, ezeket verték belénk szolgai szorgalommal mindenkori tanítóink: addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik;  rend a lelke mindennek; halál ellen nincs orvosság; a harag rossz tanácsadó…

          A maga ellenállhatatlanul diszkrét módján Karinthy is regisztrálta a jelenséget, amikor a New Yorkban összegyűjtött néhány echte balkáni közmondást, amely a kvintesszenciáját adja az ősi népi gondolkodás feneketlen mélységének. Például azt, hogy „Rühestől ne kérj kucsmát!”. Vagy hogy „Öregember, fakó bocskor”… Én nem vagyok olyan szofisztikált, hogy balkáni kitérővel jussak el a hazai hepe-hupákig, de senki ne higgye, hogy arra akarok kilukadni, hogy a magyar közmondások még a többiekénél is banálisabbak.

          Ezt már csak hazafias alapon is visszautasítom. Vallom, hogy minden népi bölcsességben az álszent ministráns-etika és a legbunkóbb előítélet dominál, ergo nincsen semmi röstellkednivalónk. Hogy mást ne mondjak, az egyik legmagyarosabbnak tartott aranyköpés –a pénz olvasva, az asszony verve jó– német eredetű, csak a dolgos teutonok nem az anyagiakhoz asszociálták a feleség rendszeres verésének parancsolatát, hanem a ciklikus háztáji munkához, konkrétan a diótöréshez: Nuszbäume und Weiber wollen geschlagen seyn.

          Ezzel együtt nem tennék egyenlőségjelet az egyes népek szólásai közé: mindegyik a maga módján bornírt, mindegyik a maga formáját hozza. Például nehezen tudnék más nyelven olyan protestáns módon praktikus aforizmát elképzelni, amelyből angolul tucatszám akad: „reménykedj a legjobban, és készülj a legrosszabbra”  (Hope for the best, but prepare for the worst) vagy „az Úr azokat segíti, akik magukon segítenek…” (God help those who help themselves). Az sem véletlen, hogy a katalánokhoz, vagyis a világ legtartózkodóbb népéhez, fűződik “a bizalomnak undor lesz a vége” (la confiança fa fàstic) mondás, a Gondviselésben inkább hívő spanyolokéhoz pedig az, hogy „minden újszülött egy vekni kenyérrel a hóna alatt érkezik a világra” (cada recién nacido trae una barra de pan bajo el brazo), vagy hogy francia legyen az a hetyke szólás hogy a „hazugságra még nagyobb hazugsággal tromfolj (À menteur, menteur et demi).

          Magyarán minden népnek olyan közmondása van, amilyet megérdemel. Nyilván nekünk is. Csak tisztázni kéne, hogy a bölcsességeink közül melyek tekinthetőek ténylegesen hungaricumnak. Nem a legbárgyúbb aforizmában is könnyen előforduló csodálatos, fura kifejezésekre vagy e kifejezések rejtett jelentésére gondolok. Olyanra például –amint azt a halálba hajszolt Kertész Manó 1922-es Szokásmondások c. könyve kimutatta– hogy  a magyar közmondások egy gyanúsan jelentékeny része a kínzással és a fizikai szenvedéssel függ össze. Minden régi szótár ezt igazolja. Dugonics András 1820-as gyűjteményében, a Magyar példa beszédek és jeles mondásokban például a „Büntetések” c. rész külön alfejezetekben tárgyalja a hát-, az orr-, a far-, a nyak és a fejveréssel, valamint a „föl akasztás”-sal és a „Más büntetések”-kel kapcsolatos mondásokat.

          A tortúrák tehát elég mélyen be vannak ágyazódva nyelvünk, s eképpen népünk-nemzetünk tudatalattijába, de én most arról akarok beszélni, ami a tudatfelettijükbe is behurcolkodott, arról, amit zsenge gyermekkorom óta hallgatok, mint követendő példát, kötelező normát. Érdemes végigzongorázni főbb jellemzőit.

          Az egyik a beszéd-, a gondolat- és –végső soron– a logosz-ellenesség. Ez nem a „ne szólj szám, nem fáj fejem” típusú megalapozott tanács, hanem a verbalitás, a gondolkodás sima gyűlölete. „Sok beszédnek sok az alja” állítja a mondás, és ebben van is valami, amennyiben arra a kényszeres fecsegésre, notórius mellébeszélésre vonatkozna, amely mind a köznép, mind pedig az elit egy részének sajátja. De nem arra vonatkozik, nem csak arra. Nem véletlen, hogy nincs olyan megfelelője, amely a bamba hallgatást, a gyáva kussolást, a homályba borult elme tompultságát ítélné el. A „bámul, mint borjú az új kapura” más eset.

          Bár minden efféle össznemzeti tanításnak a gyerek a fő áldozata, van köztük olyan, amelyeket kizárólag csak neki szánnak. Ilyen a „magyar ember evés közben nem beszél. Vagy: „aki kiváncsi, hamar megöregszik”. Tematikájában más, ám alattvalói, feudális szellemében ugyanazt képviseli az „aki hazudik, az lop” típusú aranyköpés, amit csak a hármas csapás és a bitófa képes überelni. Ide tartozik még a „nem az a legény, aki üti, hanem aki állja”, a vak engedelmesség, a szolgai tűrés, az irracionalitás eme ars poeticája. Tudom, miről beszélek. Amikor 1964 januárjában a Dózsa nevelőotthonba kerültem, a beavatás egyik mozzanata abban állt, hogy az iskola legerősebb csávójával, egy túlkoros ifjúsági bűnözővel kellett megküzdenem a fenti feltételek szerint. Azaz védekezés nélkül várnom, hogy leüssön, majd ha sikerül fölmosniuk, én somhatok be neki egyet.

          Annyira fölháborított a dolog bornírtsága, annyira rettegtem a nyilvános megaláztatástól, hogy elvesztettem a fejem, és elkezdtem vádolni őt, hogy nem mer kiállni velem rendesen bunyózni. Nem értette a problémámat, de felfogta a sértést, úgyhogy annak rendje s módja szerint nekiálltunk verekedni. Nem mesélem el a homéroszi küzdelmet, legyen elég, hogy nem tudott leütni, mint egy kutyát, és hogy a Dózsások többsége attól fogva mellém áll. Furcsa módon, még az a nagy benga barom is. De befogadni sose fogadtak be. Túlságosan kiváncsi voltam és túlságosan sokat beszéltem. Még evés közben is. Meg után is. És az ősi intézeti párbajt se vállaltam. És mindent azért nem lehet megbocsátani.

Új magyar hungaricumok – 8

Megjelent: Népszabadság, Hétvégi melléklet, 2016 szeptember 24

http://nol.hu/kultura/kivancsi-lop-hamar-almos-1633399

Advertisements

Leave a comment

Filed under Közélet, Publicisztika

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s