KURVA SZOMORÚ

DÉS MIHÁLYbk002024nagy

Élet és Irodalom

XLIX. évfolyam 32. szám, 2005. augusztus 12.

Gabriel García Márquez: Bánatos kurváim emlékezete

Mátészalka gyászban van, Macondóban félárbocra eresztették a repülő szőnyegeket, és García Márquez nem egészen elvakult olvasói kurva bánatosak, ugyanis a mester Bánatos kurváim emlékezete című új regénye egy igen lehangoló fércmű. Szomorú hír ez, de nem teljesen váratlan. Simón Bolívar megregényesített panegirisze, A tábornok útvesztője (1989), volt a hanyatlás első jele, majd az emlékiratok eleddig egyetlen kötete erősítette meg véglegesen, hogy romlásnak indult a hajdan erős szerző. Legyen szabad legalább egy epizódot fölidézni ebből az amúgy nagy sikerű memoárból. Úgy kezdődik, hogy falusi édesanyja meglátogatja a kisvárosban újságíróskodó fiát. A találkozás pillanatában a mama tisztázni kénytelen, hogy kicsoda is ő. “Az anyád vagyok”, mondja az ismeretlen asszony az ifjú García Márqueznek, amit ő első szóra el is hisz neki. Nagy nyitány ez, szívbemarkoló jelenet, amit egy jóval kisebb kaliberű író is ki tudott volna aknázni. García Márquez azonban nem intimpistáskodik, nem vájkál a saját múltjában, és soha többet nem hozza szóba, hogy miért is nem ismerte ő a mamáját.

Mindezzel együtt az Azért élek, hogy elmeséljem az életemet határeset. A nagybecsű szerző hetvenkedése, sumákolása és felületessége föl se tűnik a be nem avatott olvasónak. Ha döcögve is, de ebben a könyvben még működik García Márquez elképesztő retorikai gépezete. Ezekben az emlékiratokban csupáncsak arról van szó – ugyanis még hátra vannak azok, amelyekben a férfiéveiről, így például a Fidel Castróhoz fűződő töretlen barátságáról kellene számot adnia -, hogy írója elkótyavetyélte a saját élete nyújtotta végtelenül gazdag irodalmi nyersanyagot. Az új kisregényben azonban még csak herdálnivaló matéria sincsen.

Nincs abban persze semmi különös, ha egy kiváló szerző idővel a saját maga epigonjává válik. Csakhogy itt ennél súlyosabb esetről van szó. A Las memorias de mis putas tristes nem egyszerűen egy rossz vagy egy gyengébb könyv, hanem egy különlegesen briliáns irodalmi pályafutás méltatlan végjátéka, ahonnan visszanézve bizony az egész életmű e giccses szerzemény szennyes-rózsaszín fényében dereng föl.

Vajon mi lehet olyan borzasztó ebben a regénnyé avanzsált elbeszélésben, melyet az egész spanyol nyelvterületen mesterműnek kiáltottak ki? Kezdeném talán magával a történettel. A Bánatos kurváim emlékezete egy kilencvenéves férfi monológja. Foglalkozására nézve újságíró az illető, alkatát tekintve rendkívül félénk, születéséből kifolyólag rút, mint a bánat, nemi orientációját illetően pedig megrögzött kurvapecér. Alig néhány évtizedes szexuális absztinencia után élemedett hősünk egyszeriben kívánós lesz, de nem ám csak úgy általában, mint az állatok, hanem egy nagyon konkrét és szofisztikált fantáziaképhez kapcsolódva. Zsenge szűzre vágyik a vén kujon, és nem is kerül sok pénzébe meg fáradságába, hogy megkapja, amit akar. Még a régi szép kuplerájos időkből ismer egy vele egyívású madámot, az hajt föl egy tizennégy éves lányt, akit aztán minden éjszaka benarkózva, anyaszült meztelen szervíroz fel neki. A dévaj aggastyán nem akarja (vagy nem tudja) megerőszakolni a bekómázott bakfist, helyette viszont halálosan belehabarodik, és – csodák csodája – a történet végére érzelmei viszonzásra lelnek. Az igazi szerelemnek hála, az obsitos Don Juan egyszeriben rájön arra, hogy milyen is a valódi élet, sőt, még az egyébként igencsak szerény újságírói karrierje is szenzációs fordulatot vesz. A karib-tengeri Csipkerózsika iránti forró szenvedélye ellenállhatatlan bájú szerelmi szösszenetek írására ihletik, melyek révén vénségére médiasztár lesz, a tömegek bálványa. Amor vincit omnia, a vérnősző vénember tizedik évtizede mind szakmailag, mind szexuálisan roppant sikeresnek ígérkezik.

Ha csak ennyiről volna szó, egy ilyen szánalmas és képtelen giccsről, az is elég lenne, hogy örökre lejárasson egy szerzőt. De bánatosan jelentem, hogy akad itt még más is. Nyilván az eddigiek alapján is több olvasó rájött már, hogy ezek a bánatos kurvák Kavabata Jaszunari Az alvó szépségek háza című kisregényére köszönnek vissza. A mesterművel való megméretés akkor is kockázatos, ha a kihívó maga is nagy író, de jelen esetben az összehasonlítás egyenesen kínos. García Márquez könyvében természetesen nyoma sincs annak az ezoterikus minőségnek, amit Misima joggal tulajdonít Kavabata kisregényének, de hiányzik belőle a vén kéjenc vagy zsenge szűz relációban kikerülhetetlen társadalmi vonatkozás is, ergo, hiányzik belőle a legelemibb hitelesség. Ami Az alvó szépségek házában – 67 éves főszereplővel – csupa melankólia, kiszolgáltatottság, degradáció, az a Bánatos kurváim esetében – ahol 90 éves apóka a csábító – kedélyes trópusi flört happy enddel. Ezt a témát a Bibliától kezdve Boccacción át Svevóig avagy Kavabatáig bezárólag kandin, szánakozva, tragikusan, netán némi undorral szokás tálalni. Itt viszont cinkos lelkendezés övezi a túlkoros szívtipró üzekedését egy 14 éves süldőlány után, de olyanynyira, hogy az utcán a járókelők “jó kefélést” kívánnak neki.

García Márquez feltétel nélküli hívei nyilván szívesen fölhívnák a figyelmem arra, hogy a szó szerinti olvasatnak ezúttal semmi helye, itt a mágikus realizmus klasszikus esete forog fenn, erotikus fantáziakép ez, játékos kitaláció. Na ja, én sem éppen dokudrámának véltem ezt az eszement történetet, de abba azért talán a rajongóknak sem ártana beletörődni, hogy nemcsak hiteltelen, de egyben rendkívül ellenszenves is ez a kitaláció. Próbálják csak meg vizualizálni a helyzetet. Például azt a jelenetet, amikor a fickós öregúr csókmintás alsógatyában pettingeli a bealtatott Zsuzsannát.

A kolumbiai szerző egyik legsajátosabb és sikeresebb stílusjegye mindig is a túlzás mesteri alkalmazása volt, de ez az eszköz itt egy infantilis és macsó janiskodást szolgál. García Márquez nevéhez fűződik a leghosszabb ideig tartó magány, a legkitartóbban zuhogó eső, a legmatuzsálemibb kort megérő diktátor és a legtovább visszafojtott szerelem irodalmi ábrázolása. Minden idők legkanosabb aggastyánfigurájának megteremtésével most új világcsúcs megdöntésére szánta el magát. Az egész könyv tele van a tizedik X-et taposó főhős tökösségét alátámasztó adalékkal. Egyik hölgyismerőse – egy cseppet sem bánatos vén kurva – például azt meséli neki, hogy milyen boldogan él a kínai férjével, pedig annak olyan pici, mint az ő kisujja. A kínaival ellentétben – és ezt a komaasszony nem győzi hangsúlyozni – a veterán narrátornak akkora van, mint egy vízhordó öszvérnek. Mi tagadás, igen komplett vénemberről van szó. A korához illő panaszok közül csupán azt tartja érdemesnek magáról megemlíteni, hogy állandóan viszket a valaga, de ugyanakkor – “szerénységét legyűrve” – objektíven leszögezi, hogy olyan férfiasan brunzol (mint megtudjuk, vastag sűrű sugárban lövelli a lét), hogy az egy töretlen csikónak is dicsőségére válnék.

A legjobb könyveiben García Márquez éppen azzal vált ki, hogy egy olyan nem realista, úgymond mágikus közeget tudott teremteni, amiben még a legelképesztőbb valóság is hitelessé, valószerűvé vált. Most viszont éppen fordítva járt el: egy giccses fantáziaképet próbált realista kontextusba ültetni. Ebből ugyan semmi jó nem sülhetett ki, de azért még így is elképeszt, hogy milyen kontár módra csinálta ezt. Ebben a könyvben is akad persze egy-két jó epizód, telibetalált mondat, és az olvasmány azért itt is lendületes, de sajnos ez mit sem változtat a kiábrándító végeredményen. Például a mindig is túl nyomatékos jelzői ezúttal mintha egy García Márquez-paródiából tévedtek volna ide. Amikor ez az (ahogy Krúdy mondaná) “emeritált életművész” először látja meg az alvó leánykát, megállapítja, hogy “a nagy, titokzatos léptű lába volt a legjobb benne”. Néhány oldallal később, és már sokkal nagyobb helyismeret birtokában, ugyanezek a lábak “halovány léptűek” lesznek, végül pedig, figyelemre méltó eszközgazdálkodással, tizennyolc sorral lejjebb, halovány lesz a bemákonyozott kiscsaj lélegzete is.

Sok szomorú dolgot lehet regélni ezekről a bánatos kurvákról, de mindük közül azért a leglesújtóbb az az egész könyvet átható parttalan ízléstelenség, melyről – helyhiány miatt – csak halovány visszfényt lehet egy ilyen cikkben adni. Ízelítőnek legyen elég (de nem lesz), az a Karinthy Doktor Ugyanazára emlékeztető, csakhogy itt tök komolyban előadott maxima, miszerint “Nem annyi idős az ember, ahány éves, hanem amennyinek érzi magát.”

Néhány évvel ezelőtt egy, még az átlag éteri közüzeneteknél is bornírtababb szöveget – egy “szeressük egymást, gyerekek”-szellemében fogant fűzfarigmust – Gabriel García Márqueznek tulajdonított sok millió internauta. Az volt a kiindulópont, hogy a nagy író haldoklik, és ezt a trópusi Szabolcska Mihály-verset küldte nekünk búcsúzóul. García Márquezt teljesen fölháborította, hogy az ő közönsége egy ilyen csöpögős förmedvényt néz ki belőle. Most kiderült, hogy a publikum feltételezése abszolúte jogos volt, a gyanúba vett verset nemcsak hogy akár ő is írhatta volna, hanem – ezen utolsó könyve alapján – egyenesen neki kellett volna megírnia. Nahát ezért olyan kurva szomorú eset ez ezekkel a bánatos kurvákkal.

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s