Miről álmodik egy író?

A hatalom által megszűntetett Népszabadság különszáma.

(Fedél nélkül, 2016 október)

 Nehogy azt tessék képzelni, hogy általános és kötelező kritikai elismerésről. Arról ugyanis nem álmodozik: azt elvárja. És mivel még a legjobb esetben sem kapja meg (Fokföldön fütyül rá a kritika, a Tiszazug és környéke c. zuglap recenzense fintorog, a Nobelt pedig már megint valaki más varjúzta ki) a végén komolyan megsértődik a világra.

Azt se tessék hinni, hogy közönségsikerről álmodik. Az csak természetes, hogy görcsökben fetreng az irigységtől, amiért általa mélységesen megvetett Coelho-, Stephen King-, meg Rowling-féle bértollnokok milliós példányszámot (és ami ennél sokkal rosszabb) dollármilliós bevételt érnek el. De őt nem a talmi siker érdekli, és a honorárium is csak tisztán anyagi alapon. Ő nem ilyesmire vágyik, hanem arra, hogy az igazán jó magas irodalmat képviselő könyveit (amelyeket még az apukája is csak szigorúan rokoni alapon fogad el tőle) végre fölfedezzék az ezidáig szellemi homályban tévelygő tömegek. Mint látjuk, ebben az anyagiak csak másodlagos szerepet játszanak.

De ha sem ez, sem az, akkor mi az író álmodozásának legfőbb tárgya? Szívesen megmondom, de ne várják, hogy mint író tegyem, mert az embernek (hacsak nem sík hülye) még a bíróságon se kell maga ellen vallania. Voltam én kritikus, szerkesztő, lektor, irodalmi ügynök, kiadó, írókat interjúvoló riporter, műfordító, egyetemi tanár, kulturális események szervezője, meg mindenféle ilyesmi, úgyhogy van némi rálátásom a dologra, de minden szögből csak azt látom, hogy egy igaz, böcsületes, hiú író leghőbb álma az ideális olvasó.

Az persze már nagyon változó, hogy kinek mi az ideális olvasó, de a tapasztalatom szerint minden eltérés ellenére szokott benne rendszer lenni. Már csak kizárásos alapon is. Például az ideális olvasó egész más mint a többi műfaj ideális befogadója. A képzőművészetben teszem azt a pápa lehetne az ideális olvasó megfelelője. Én például ha festő lennék, arról álmodnék, hogy ez a Ferenc pápa, aki a magyar keresztény egyházak legnagyobb bosszúságára a kitaszítottakat, a szegényeket, a szenvedőket és –Uram bocsá!– a muszlim menekülteket védelmezi, szóval ez az argentin szentatya mondjuk megbízna engem egy progresszív tematikájú freskó megfestésével, például egy olyan életképpel, melyen bikinibe öltözött leszbikus muzulmán családanyák a Koránt lengetve megzavarnák Orbán Viktor évi ármányos Tusványos-Bálványos show-ját.

Zenében is vannak is voltak (és talán még vannak) ilyen ideális hallgatók, mégha néha kötözködtek is egy kicsit: Haydnak ott volt az Esterházy Miklós, Mozartnak a Kalapos király (jóllehet sokallta is a hangokat a Szöktetés a szerájban), Lullynak XIV. Lajcsi, Händelnek kettő is kijutott, mindkettő George, az oroszokat ne firtassuk, nekik főleg Sztálin jutott, de legalább többnyire életben hagyta őket. Adott helyzetben az egész ideális.

Az írónak nincsen ilyen. Persze attól még nyakra-főre hízelegtek hercegeknek, grófoknak, mindenféle hatalmasságoknak, politikusoknak, se szeri se száma a túllihegő ajánlásoknak, rekordnyelvcsapással megírt dedikációknak, dehát az protokoll volt, szükséglet, esetenként életmentési kísérlet, semmi esetre sem az irodalmi tisztelet jele.

Egy nagyrabecsült kolléga elismerése már más tészta, de azért azzal is csínján kell bánni. Az író már csak foglalkozási ártalomból is hazudós népség, vagy finomabban szólva konfliktuskerülő, meg klikkezik, meg egyáltalán. Szóval egy-két tudatos bajkeresőt leszámítva ne várjunk tőlük őszinte véleményt, főleg ha annak negatívnak kéne lennie. Amikor a spanyol nyelvterületen bizonyos tekintéllyel bíró Lateral nevű kulturális folyóiratot igazgattam szinte naponta kaptam csöpögő dedikációjú könyveket számomra ismeretlen vagy alig ismert szerzőktől. Igaz, hogy nem az én könyvemet dicsérték, hanem a magukét, de azért nem kellett volna engem mesternek, példaképnek, az új spanyol nyelvű irodalom védnökének nevezni.

Szóval kizárásos alapon odajutottunk, hogy sok a kamu. Lezárásos alapon pedig azt mondanám, hogy mint minden dicséretnél, az a legbízhatóbb, ha nincs benne érdek. Számomra ilyen ideális dicséret volt, amikor Kende János operatőr barátom nem azt mesélte el, hogy mennyire tetszett neki a Pesti barokk (ezzel máig tartozik), hanem hogy a megjelenése évében, 2013-ban, az akkor 91 éves Jancsó Miklós, akivel életemben egy szót se váltottam, mennyire oda volt érte, és hogy mikor valamilyen epizód után kérdezett tőle, Jancsó fejből megmondta neki, hogy körülbelül hol találja.

Van még néhány ilyen sztorim, dehát nem dicsérni jöttem Cézárt, hanem bemutatni az ideális olvasót. Legalábbis az enyémet, számomra talán még a Jancsó-esetnél is meghatóbbat. A Láng Téka 25-ik évfordulóján olvastam föl. Utána odajött hozzám egy hajléktalan a 77 pesti recept című gasztronómiai anyaregényemmel, hogy dedikáljam. Elmondta, hogy most csak erre tellett, de egy ideje már gyűjt a Pesti barokkra. Annyira megzavarodtam, hogy nem jutott eszembe bemenni a könyvesboltba, és venni neki egy példányt. Illetve mire eszembe jutott már sehol se láttam őt. Ami azt jelenti, hogy bizonyos értelemben az adósa vagyok, mégha ezt senki se akarja behajtani rajtam. És valószínűleg ez az ideális viszony egy ideális olvasóval, sőt: mindenkivel. Nekünk, lap nélkül maradt szerzőknek a hajléktalanná tett Népszabadsággal. A Népszabadságnak pedig a neki átmeneti hajlékot adó hajléktalanok lapjával. Szóval minden szemétség ellenére, mégiscsak kerek a világ.

 

 

 

 

Advertisements

Leave a comment

Filed under Irodalom, Közélet, Kultúra, Politika, Publicisztika, Web

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s