77 leírás

„Anya csak egy van, és arról is a végén derül ki, hogy tud főzni”

Fergeteges családregény, főzési szentháromsággal és konyhai tízparancsolattal ellátott gasztronómiai útmutató, különleges, ám –ennek ellenére– megbízható szakácskönyv, bájosan vicces képeskönyv és, mindenekelőtt, szeretetteljesen csipkelődő anyaportré – ennyi, s más semmi Dés Mihály letehetetlen új könyve, melyet a szerző édesanyjának, a legendás Sütimamának élete és étele ihletett.

 

Dés László, Esterházy Péter, Koltai Róbert, Lukáts Andor, Udvaros Dorottya ajánlásával

Dés László – A legenda születése

Mi hatan, gyerekek sosem hívtuk anyánkat Sütinek. A névadó feleségem Marcsi és elsőszülött gyerekünk, Andris volt, valamikor 1980 körül. Anyu akkoriban kezdett el intenzíven főzni, ekkor rakta le a „Süti mamaság” legendájának alapjait. Valójában Süti mamának is legfeljebb csak a menyei hívták, az unokáknak és dédunokáknak egyszerűen csak Süti volt. Mint ahogy apánk ugyanebben az időben, ebben a „keresztségben” a Duda papa nevet kapta. Ennek azért volt előzménye, hiszen Philip nagyi egész hosszú életében Dudának, Duduskának hívta a fiát. Mindenestre mikor apánk elkezdte írni és rajzolni Andrisnak a képeslapjait – amiből csak Andrisnak küldött kb. kétezer darabot, és aztán, élete végéig, mondhatni utolsó leheletéig, a sorban születő unokáknak még sok ezret – kivétel nélkül így írta alá mindet: „Csók Süti mama, Duda papa”. Így aztán, hogy apánk sok ezerszer írásba adta anyánk és saját becenevét, beivódtak a család, a barátok és az ismerősök tudatába, mint a klasszikusok.

A névadásnak egészen pragmatikus alapja volt. Andris, elbűvölő, aranyos kisgyerek volt, de evésben – ahogy Süti mondaná – kissé háklis. Nagyon szeretett enni, de nem mindent. Nem volt hajlandó tejet, gombát, tojást, karfiolt, brokkolit, kelbimbót, karalábét, kelkáposztát, májat, mazsolát a szájába venni. Anyunak ez meg se kottyant. Andris rajongott a főztjéért, és etalonként tartotta számon. Ha máshol tettek elé valami olyasmit, amit anyánk repertoárjából már jól ismert, mondjuk egy rizses húst, felháborodottan tolta félre: “ez nem olyan, mint a Sütié!” Anyánkon nem lehetett kifogni. Fejében, mint egy lexikonban, volt egy pontos lista, tévedhetetlenül képes volt számon tartani, ki mit szeret, ki mit utál. Gyakran előfordult, hogy ugyanabból az ételből két variációt csinált, hogy mindenkinek ízlése szerint való legyen. Például a rakott krumpli egyik felében volt tojás, a másikban nem. A túrótorta egyik felében volt mazsola a másikban nem. Ugyanazt a süteményt cukorral, és édesítővel is megcsinálta. Mindig biztosra ment, minden ebéd és vacsora több variációból állt, mint egy éttermi menü, ha nem jó a sertés, van szárnyas, ha nem jó a hús, van hús nélkül, gyakran még levesből is kétféle volt. Mert töretlenül ambicionálta, hogy szeressék, szeressük a főztjét, kilencvenéves korában is fontos volt neki, hogy a „kölkök” szeressenek nála „zabálni”. Szerettek is.

Most ősszel, gyönyörű vénasszonyok nyarában lementünk unokáinkkal egy pár napra a szigligeti alkotóházba, harmincas – negyvenes éveink szeretett színhelyére, ahol sok sok éven át nyaraltunk és szilvesztereztünk a gyerekekkel. Fontosnak tartottam, hogy a gyerekeim gyerekei is megismerjék ezt a varázslatos helyet, ahol szüleik gyerekként, majd kamaszként olyan jól érezték magukat annak idején. Matyival és Misivel sokat sétáltunk, körbejártuk a házat, bevittem őket a konyhába is, ahol máig egy régi fatüzelésű tűzhelyen sütik-főzik a többfogásos ebédet, vacsorát. A szakácsnő éppen húst darált. Miután kiderült, hogy hortobágyi húsos palacsinta lesz vacsorára, a hároméves Misi, büszkén újságolta neki: „a Szüti is mindig szüt nekünk palacsintát!” Mindez félévvel anyu, a nagymama, a dédi halála után történt. Kell ennél több az örökkévalósághoz?

 

Esterházy Péter – A játékosom

Amikor Laci rákérdezett, hogy ugye nem feledkeztem meg erről, kapásból, őszintén válaszolhattam, nem, dehogy, könnyen, szívből tudok írni „a megadott témáról”; mintha nem is író volnék (pontosabban: olyan, amilyen, azaz), és nem tudnám, hogy az íráshoz első sorban szavak kellenek.

De vannak. Éppen egy szó hiánya jut eszembe (konkrét szó hiánya szó-értékű), az, hogy ő nekem nem volt se Magda (néni), se Sütimama, hanem „a Laci mamája”. Ez volt a neve. Amelyen azonban értelemszerűen nem lehetett szólítanom. Magáztam, nem mint egy anyát, hanem mint egy nőt.

Azt hiszem, szeretett, nem okvetlenül ún. önértékeim miatt, hanem mert láthatta, „jó kezekben” van nálam a fia. (Kis féltékenykedéssel olvasom itt Andor sorait, szóval őt is, szóval ő is, mintha Laci testvére volna, puff neki, akkor az enyém is, egy báty tehát, olyanom még úgysem volt.)

Nem hallgathatom el, hogy anyában (anyátlanul) én elég jó vagyok, így azonnal közel éreztem őt magamhoz. Közelségünk többek közt az irdatlan távolságainkon nyugodott. Abszolút úgy beszélt velem, mint a szervezett vasmunkások a levitézlett grófokkal, vagyis bizonyos (egyébként általam elvi okokból támogatott, lásd hazaáruló stb.) erkölcsi fölényből. (Mondjuk azért 1950-ben nem szívesen próbáltam volna ki ezt az erkölcsi fölényt, illetve ami ebből lett; véleményemet arról az egész rendszerről akkoriban hangos, politikailag egyértelmű oá,oá ordítással fejeztem ki.)

Ezt játszotta. A köztünk lévő társadalmi feszültséget. Ennyire grófnak, ilyen drámaian grófnak talán senki nem nézett engem soha. Republikánus vagyok sziszegtem neki hiábavalóan. Pajkosan játszott velem ez az idős, szigorú, fegyelmezett asszony, ez az igazság. Kemény, faragott arcából csillogott ki ez a majdhogynem kokett, játékos tekintet.

Kevésszer találkoztam vele, a főztjéből nem ettem, arról nyilatkozni nem tudok. (Nevetés a karzaton. ) Jó volt vele együtt lehetnem. Csak azután nagyon hamar eszembe jutott róla az én mamám, és az meg aztán nem volt jó. Valamit valamiért, így megy ez. „Fönn vagy, mama?” „Már sírtam is.” Én is sírtam a halálakor.

Nem gondolnám, hogy hitt a mennyországban, pedig most jól jönne – igaz, inkább nekünk, mint neki. Azt azért elképzelhetjük, hogy rendszeresen főz Szent Péternek („Nem kell megköszönnie, Péter, csak tunkolja ki tisztességesen azt a tányért… És igazán szólhatna a főnökének… na mindegy is… egyen csak nyugodtan, enni kell. És ne csörögjön már azokkal a kulcsaival annyit.”), mi meg használjuk a szakácskönyvét – örökétig.

 

Koltai Róbert – Több, mint legenda

Lacival épp nagy munkában voltunk talán a Sose halunk meg zenés színpadi változata ügyében vidéki nyaralójukban. Magda néni pont túl volt egy nagyon komoly gerincműtéten, én pedig egy jóval enyhébb, szintén gerincműtét előtt álltam. Olyan megnyugtatóan beszélt a komplikált műtétről, hogy eloszlatta minden félelmemet, szinte vártam a megváltó kést.

A munkánk Lacival több napon át tartott, s ezalatt Magda néni (végtelen tapintattal hagyott minket dolgozni) egyetlen pillanatra sem volt a terhünkre, de ha megéheztünk már elénk is varázsolta valamilyen finom főztjét, még választani is lehetett, (menü volt) akár egy étteremben, aztán a kávé után már el is tűnt. Mindig talált valami munkát, elfoglaltságot.

Sok család krónikája tele van legendás történetekkel, olyan hősökkel, akiket az idő múlása sem kezdhet ki, mert a gyerekek, unokák, sőt még a dédunokák is életben tartják, továbbgördítik a legendát.

Egész biztos vagyok benne, hogy Magda néni nem legenda lesz, annál több. Őt egy mély, ezergyökerű ledönthetetlen ősfához tudom hasonlítani, amely évről évre bőséggel árasztja a lombjait és SOSE hal meg.

 

Lukáts Andor – Repülni láttam először

Repülni láttam először, mosolyogva  Artúr pórázának végén, a somogyi dombok között. Reggel volt, Laci még róla álmodott. Szedtem a lábam, hogy ne maradjak le e „repülő” sétáról. A konyhában állt, ujjatlan otthonkájában s azt kérdezte tőlem, hogy mit ennék reggelire. Nekem mindegy, válaszoltam, mert úgy kérdezte mintha édesanyám kérdezné. Úgy szólított meg, mintha  Laci a testvérem lenne. Ő a „belépő” ebbe a nagy családba, az anyai invitálás, röviden a „kód”: s ü t i m a m a.

Nem hiszem el, hogy nincs, akkor sem ha szív-mélyről hangzottak el búcsúztató beszédek. Nem hiszem el, mert van, látom a mozdulatait, hallom a hangját, összehasonlítom hasonlíthatatlan konyháját, a mindennapok lelketlen kínálatával. Ott van az agyunk a szívünk és ízlelőbimbóink közvetlen közelében. Ott van minden jó-kanál levesben, frissen szeletelt süteményben, s szívből csomagolt útravalóban. Repül most már Artúr nélkül, egyre magasabbra, szeretteitől nem távolodva.

 

Udvaros Dorottya – Nem trükk kérdése ez

A legmeghatározóbb emlékem Magda néni főzési géniuszáról egy bizonyos rakott zöldbabbal kapcsolatos. De nem azért, mert nagyon jól sikerült – természetesen fantasztikusan jól sikerült –, hanem azért, ahogy csinálta: mindennek helye volt, mindent föl tudott használni, nem volt semmi, ami felesleges lett volna. Ha maradt egy kis húslé, az ment valamelyik levesbe, ha kicsit sok volt az egyik zöldség, félretette egy következő ételhez, ha kellett még egy kis hús, elővette a múltkori pörkölt-alapot… Nem olyan volt, mintha pusztán egy ételt főzne, hanem mintha lett volna a fejében egy hosszútávú, komplex terv, amelynek ott csak az egyik elemét valósítja meg. Lenyűgöző volt.

Mindezt akkor, a zöldbab-főzés közben értettem meg, akkor állt össze a kép. Egyszerűen bámulatos volt, hogy milyen felszabadultan, magától értetődően csinált mindent. Nem aggodalmaskodott, nem bizonytalankodott, nem volt egy fölösleges mozdulata se. És nem sajnálta a belevalókat, mint az én nagyim, aki –mintha még mindig háború lenne– folyton attól rettegett, hogy majd nem jut, hogy kifogy, és félt beletenni az ételbe az előírt mennyiséget. Ha valamibe hat tojás kellett, ő csak négyet tett bele, mert sose lehet tudni, mit hoz a holnap.

Én is folyton aggódom. Sose tudom, hogy sok, vagy kevés, amit belerakok az ételbe. A Magda néni bezzeg tudta. Egyszerre volt elképesztően magabiztos és elképesztően laza. De nem hebehurgyán laza, hanem kreatívan. Meg derűsen. Életemben nem találkoztam vele úgy, hogy ideges, feszült vagy rosszkedvű lett volna, pedig nyilván volt bőven oka, hogy az legyen. És mégis, nála nem az élet nyomasztó elemei domináltak, nem hagyta magát befolyásolni tőlük, és például sohase panaszkodott. De ez egyáltalában nem azt jelentette, hogy elkente volna a problémákat. Ellenkezőleg: mindig nagyon határozott véleménye volt, és azt meg is mondta mindenkinek.

Néha próbáltam kérdezni tőle valami trükköt, ellesni valamelyik műhelytitkát, de aztán rájöttem, hogy nem trükk kérdése ez, hanem egy rendszeré, egy mentalitásé, azt pedig nem lehet eltanulni, csak csodálni. Próbálkozni azért próbálkozik az ember, még talán rá is ragad valami, de az egész az sehogyse megy.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s