Holokauszt

Nyíri János: Madárország (ÉS, 2014 október 10)

Heyman Éva naplója (Magyar Narancs, 2015 szeptember 17)

Valamiben mindannyan illetékesek vagyunk (FB, 2015 szeptember 22)

Lehet-e jól írni a Rosszról? A Holokauszt Szépirodalma (Szombat, 2016 január)

Akik nem jöttek vissza (Magyar Narancs, 2016 szeptember 1)

Leave a comment

Filed under Holokauszt, Irodalom, Közélet, Kultúra, Publicisztika, Web

Hogy látták a Lateralt, meg a Dést

“Un señor alto, de pelo blanco y ojos claros, que muestra una sonrisa generosa…” Akármilyen furcsa is, de ez én lennék: egy magas, mosolygós, fehérhajú, kékszemű úr… Szóval egy kedves bácsi… Az az igazság, hogy még ennél is kedvesebbeket állított rólam az El Espectador újságírónője, az általam alapíitott Lateral nevű folyóirat barcelonai emléküléséről szóló tudósításában. Nem véletlen, hogy az El Espectador kolumbiai napilap: messziről jött ember azt mond, amit akar. Hogy pontosan mit is, az ITT olvasható.
tuna5

Leave a comment

Filed under Uncategorized

Showbiz (Hu)

Pesti barokk

(Színházi előadás, 2016)

 

Anyám könnyű kosztot ígért

(Monokomédia, Spinoza, 2015)

 

Ez nem vicc!

(Stand up comedy, Spinoza, 2015)

 

Pesti barokk 4 Désre

(Átrium, 2013)

 

A dokumentátor

(Játékfilm, 1988)

 

Banánhájkeringő

(Játékfilm, 1986)

 

Új könyvek

(Rövidfilm, 1985)

 

Passió

(Színházi előadás, 1971)

 

Leave a comment

Filed under Film, Irodalom, Kultúra, Publicisztika, Színház, Web

Bp, ha leszáll az est – Ízelítő

Mutató Fekete Gábor fényképeiből és Dés Mihály esszéjéből

_dsc2441_x

Fekete fotográfiáin mindig van valami meghitt, személyes. De nem érzelmesen személyes, hanem inkább valami viszonyítási pont, valami életjel – egy tárgy, egy lény, egy fény, egy mozdulat -, ami a nézőt a látvány részesévé teszi.

 

_dsc5453_y

Itt határozottan megváltozott valami. Ez nem egy új városkép, hanem egy új életforma, egy metropolis új lüktetése, megváltozott bioritmusa.

 

_dsc5372-2_x

Ezek a többnyire szinte nappali módon hétköznapi, realista életképek, csendéletek és tájképek mégiscsak az est sötétjéből rajzolódnak ki, és viszonylagos világosságuk nem természetes fényből, hanem mesterséges megvilágításból adódik, ami egyfajta allegorikus színpadiasságot kölcsönöz nekik. És éppen ez a szándék: megmutatni a köznapi dolgok misztériumát, megtalálni az esetlegesben azt, ami túlmutat rajta.

 

l1270498_x

Például egy zsúfolt esti villamoson azt a kocsi többi részénél jobban megvilágított kapaszkodósort, ami úgy rendezi el a látványt, mintha az utasok fel lennének fűzve rá.

 

optikai-dobozok_x

Vagy amikor egy egyforma dobozokból álló szekrényféleség úgy néz ki, mint egy emberi életre való lakótelep vagy egy emberi halálra való urnafal.

_dsc5339_x

Máskor a békésen ácsorgó korcsolyázók sziluettje olyanformán rajzolódik a fehér jégen, mint egy földönkívüliek érkezésére váró Népfront delegáció.

gyar

Egy valószínűtlennek ható, de báli fénnyel kivilágított gyárépület talányos formái, vészjósló árnyai pedig egy századfordulós rémmesét, esetleg egy antikapitalista képregényt idéznek.

dscf0234_y

Majdnem mindegyik kép ilyen, de talán egyik sem fejezi ki olyan erőteljesen az aprólékos, hétköznapi realizmus és az allegorikus ábrázolás Fekete Gáborra oly jellemző kettősségét, mint a hatvanas évek hangulatát reprodukáló retrópresszójának, a Bambinak a fotográfiája. Egy teljesen kivilágított, de üres  termet látunk, ahol csupán egyetlen személy tartózkodik, nem tudni személyzet-e, vagy egy ottfelejtett vendég, mint ahogy azt se, hogy közvetlenül zárás előtt vagyunk-e vagy éppenséggel már utána. Szokása szerint Fekete egy a fő motívummal  ellentétes referenciapontot használ, ami itt a sötétbe sülyedt utca és egy félhomályban fuldokló robogó: ebben a komor keretben jelenik meg a fényes, üres presszóterem. A nézőpont is, a kompozíció is Edward Hopper „Nighthawks” c. festményét idézi. De míg Hopper képén tipikus bárvendégek jellegzetes poharazgatása –szóval egy normális emberi tevékenység– fejez ki egy mindent és mindenkit átható menthetetlen magányt, a Bambi-fotón látható női figura funkciója ismeretlen, és ezáltal a kép jelentése teljesen bizonytalan. Nem tudjuk, miért van ott, hogy érzi magát és mit szeretne? Még az is lehet, hogy boldog, vagy csak bóbiskol, vagy éppen bosszút forral. Kicsit fellengzősen azt mondhatnám, hogy a Hopper-féle eleve elrendeltetés problematikája helyett Fekete fotójának tárgya a szabad akarat.

tollaslabda_x

Fekete Gábor fölfedezett valamit, amit így, legalábbis ennek a városnak a vonatkozásában, még senki se dokumentált.

_dsc6185_x

Nehéz olyan helybeli fotóművészt elképzelni, aki ennyire elfogulatlanul csodálkozna rá a pesti tájra, mint ahogy azt Fekete Gábor teszi. Nincs benne se előítélet, se pedig hátsó szándék.
Egyáltalában nem szépít, de nem is kéjeleg a csúfságokban. Nem befolyásolják a közismert klisék, komplexusok, közhelyek. Fölfedez, örül, meglepődik. Úgy fényképez, mintha tényleg először látná ezt a várost. Bizonyára ezért sikerül a fotográfiáinak nézőivel elhitetni, hogy ők is először látják.

Leave a comment

Filed under Uncategorized, Web

Heyman Éva-előadás a barcelonai egyetem mesterkurzusán

Hajdani oskolámban (de nem tanultam, hanem tanítottam ott) előadást tartok a Kulturális identitások építése és reprezentációja Mesterkurzuson Heyman Éva 1944-es naplójáról, melyet más hasonló szövegekkel vetek össze. Nem csak Anna Frank naplójával, de azzal leginkább.

des_2016

Leave a comment

Filed under Uncategorized

I am who I am

Mihály Dés (Lateral, no 72)

What connects the familiar divine self-revelation, a passionate debate at a congress of European cultural periodicals and the silent demonstration against the latest assassination by ETA? Mihály Dés writes on personal identities and projections thereof.

“There is not such a thing as identity,” blustered the Belgrade philosopher in consternation and his grave and bellicose indignation seemed so authentically Balkan that for a moment I feared the eruption of an inter-ethnic, intellectual conflict. It all started when the Polish economist repudiated the social claims of the special correspondent of the mythic and eloquent New Left Review while setting out his own demands, which were unashamedly neo-liberal. And as if anything else was needed in such a permissive environment, he eulogised about something as reactionary, dead and buried as identity, in this case embodied in language.
Everyone pounced on him. The Serbian philosopher, as if he were a postmodernist Chetnik, asked him in a bellow if he had read the recent book by an intellectual American authority with an unpronounceable name, an irremediable refutation of the concept of identity. A Portuguese philosopher, more melancholy than a fado and more incisive than a union agitator, called attention to the fact that, in the era of globalisation, there is no sense in speaking of identity: capital has no identity, the same products are everywhere, and the great entities that manage the world are supranational…
Identities, entities, calamities… The small intellectual storm that I am recalling was unleashed in a recent meeting of more or less left-wing and liberal European cultural periodicals, brought together under the virtual banner of the new website Eurozine, where Spain was represented by Lateral, a Barcelona publication in Spanish and edited by a Hungarian. This event was held in a beautiful baroque palace of the capital of Slovakia, Bratislava, which, under the name of Pozsony, was for centuries the seat of the Hungarian diet and is known in German as Pressburg, a kind of suburb of the imperial Habsburg capital from which it is separated by some 50 kilometres. Thus, it is quite possible that today there is no point in speaking of identity but -because of history- this city has at least three.
Even more than cities, people also usually have various identities, of which the national, regional, provincial, local or community connection represents only one dimension.
There is, in addition, language, religion, sex, age, profession or social class, to pay tribute to a category even more disused than identity. The problem begins when one of these identities gains power over the others and exercises total dominance: devout faith becomes religious fundamentalism, social commitment becomes political fanaticism and love for one’s country becomes malicious chauvinism. Thus is born an easy, unequivocal and one-dimensional identity which does not permit any alternative, either for itself or for others.

God live

A great deal of human thought revolves precisely around the issue of identity, specifically through the question: who am I? Such a reflection demands clarification of mankind’s other great spiritual preoccupation: what the hell am I doing here? In one of his few live acts, God reveals himself to Moses, first as an historical being (“I am the God of Abraham, of Isaac, of Jacob…”) and then, when he sees that this does not impress him, he goes metaphysical and offers him a divinely enigmatic response: “I am who I am,” which the familiar human simplicity often interprets as: what does it matter to you who I am? But it does matter, and even if you do not define yourself others do so for you.

The Pole Witold Gombrowicz sustained that identity does not exist because we are a projection of what is socially and individually expected of us and we act in accordance with expectations, even when we rebel against them, fulfilling the perfectly established role of those who rebel. And it is true: even if you do what you want, you are pigeon-holed -and quite wrongly.

In my former life, I belonged to the outer circles of the minuscule Hungarian opposition. Moreover, as a translator I was in contact with left-wing intellectuals of the West and the developing world. The two groups were people of the same stamp, right down to their clothes. They had very similar cultural tastes, they shared a sense of humour and a critical outlook, the same social sensitivity and the same line of weak and caustic argument. They were the same in other circumstances. But not in politics. I took time to understand that they were on the other side of the barricade. When, for example, we prayed that Spain would vote in favour of entry into NATO (which would have been, and was, a great help both in terms of politics and motivation), my Spanish counterparts, inevitably liberal, listened to my arguments in horror. However, when I spoke to my Hungarian, Polish, Czech or Cuban friends about the injustices in the developing world or about the right-wing dictatorships, they waxed ironic about my anti-imperialism and asserted that perennial communist totalitarianism had nothing to do with the ephemeral banana dictatorships.

When I landed in Spain in 1986 my identity was the object of permanent misunderstanding. For speaking ill of Communist regimes those close to me in all other respects considered that I was using the same arguments employed by Franco’s propaganda and, therefore, that I was a fascist. Although history has overcome the equation “criticism of communism equals an apology for fascism”, the misunderstandings do not cease. The local version of the new magical equation goes like this: “criticism of the concessions by the Basque National Party to the ETA assassins equals an apology for the Spanish government”. Immediately following our campaign against ETA, come voices and e-mails which accuse us of being of the Popular Party or in their pay. It is truly formidable! Six years of effort bordering on masochism editing this periodical and a campaign which is at least impartial and daring so that some patriot can come and say you are paid by those in power.

I was thinking about these things while walking in Barcelona among another 900,000 people who decided, under the consensus of absolute silence, to express their rejection of ETA following the assassination of the university professor and politician Ernest Lluch. It was the first demonstration of my lengthy life. Why now? Because the rejection of the terror spread by ETA is a moral obligation for all those who aspire to live in peace; because rejecting violence is a necessary act of self-defence, a gesture of freedom. Not exercising it means resigning oneself to terror. There was no necessity to be in agreement with ideological questions or political solutions -in fact, I do not sympathise with the nationalism of the victim- but only with a single ethical precept of great practical transcendence: stop the killing. I am who I am… One of the reasons I came to this country is that I had more than enough identities and connections. Barcelona came to be the appropriate place because, contrary to what is said, it is tolerant to the point of indifference. Nobody asked me for affiliations, nobody aspired to conquer my soul. And I was delighted to live here without feeling either Catalan or Spanish. The years went by. From starting the newspaper at the international pages I came to open it at the local section. From having all my memories there, I have also developed a past here. I have irreversible connections: family, children, friendships. But it was there in the demonstration, caught up in the majestic maritime silence of a million people, that I suddenly understood that I love this country and I (also) belong to it. I always fled from my identities and now it seems that I have two more. It is time for me to go.

1 Comment

Filed under Közélet, Politika, Publicisztika, Web

Mi a helyzet

Helyzet van a déli határunkon, jelentette be ma reggel kedvenc rádióm riportere, majd rögtön helyesbített: legalábbis az újságok szalagcímei alapján. És hogy megtudjuk, mi helyzet a valóság mezején is, kapcsolta szegedi tudósítójukat. Kiderült, a menekültügyi frontvonalon nincsen semmiféle helyzet: a megszokott módon zajlik a megnövekedett számú menekültjelöltek többé-kevésbé szervezett beérkezése és eliszkolása. Ez persze egy csöppet sem zavarja a közvéleményt. Ha egyszer pártunk és államunk vezetői népvándorlást és nemzethalált vizionálnak, nem lehet magukra hagyni őket ebben a keresztény, fehér Magyarországot veszélyeztető végveszélyben. Egy a zászló, egy a tábor: iziben egyetlen menekültveszélytől zúgó-morgó csapattá kovácsololódott össze szinte az egész magyar politikai osztály és a hozzátartozó média. Az ellenzék a Fidesszel és a Jobbikkal rivalizál a probléma rettenetes súlyosságának elismerésében, csak csupán eljárási kifogásai vannak, stiláris kérdéseken vitatkoznak: a vérrel áztatott kis hazánkat, sőt egész Európát sújtó áradatot mindenképpen föl kell tartóztatni, de azért mégse illene idegenellenes kampányt is indítani, legalábbis nem állami költségen (az adakozás pl. az egész más lenne), és a négy méter magas fal is snassz egy kicsit… – három is elég lenne, az még nemzettakarékosabb is… Bizonyára a kormánysajtó azon állítása ellen próbálnak ily hazafiasan védekezni, mely szerint a baloldaliak és liberálisak idegenekkel akarják elárasztani országunkat és mecsetekkel beültetni a Nagyalföldet… Az ilyesmivel mindig érdemes vitatkozni, mégiscsak telik vele az idő.

Nem mennék bele az ún. menekültüggyel kapcsolatban elhangzó sok kártékony baromság cáfolatába. Szerencsére akadnak jópáran, akik kiválóan megteszik ezt. Én egy jelenségre szeretném fölhívni a figyelmet, különös tekintettel az ellenzék sajátos feltételes reflexeire. Különben is, elég egyetlen pillantást vetni az európai újságok –köztük a leginkább érintett Olasz- és Görögország napilapjainak– „szalagcímeire”, hogy kiderüljön, nincs semmiféle helyzet. No Apcalypse. A menekültek száma valóban megugrott és ez valóban mindenféle problémát vet fel, de mivel mindenütt vannak még ennél is nagyobb problémák, mindenütt elsősorban azokkal foglalkoznak. Hetekre visszamenően a menekültügy alig szerepel a címlapokon. Bezzeg nálunk, az Európai Unió azon országában, ahol alig vannak bevándorlók, viszont annál többen a kivándorlók.

Magyarán: helyzet ugyan nem volt, de mostmár lett, és ennek megvan az a helyzeti előnye, hogy már megint nem arról van nagyba’ szó, amiről beszélni, sőt üvölteni kellene –a harmadikvilágbeli szegénység, az egészségügy nyomora, az oktatás lerohasztása, a kulturális tatárjárás, az államrezonná vált korrupció, a tudatosan szított gyűlölet, rasszizmus, a készülő vasfüggöny és a sokszáz többi borzalom–, hanem valami fölnagyított és eltorzított másod-, harmadrendű kérdésről. Hát ez a nagy helyzet.

 

Leave a comment

Filed under Közélet, Politika, Publicisztika, Web