Category Archives: Színház

Showbiz (Hu)

Pesti barokk

(Színházi előadás, 2016)

 

Anyám könnyű kosztot ígért

(Monokomédia, Spinoza, 2015)

 

Ez nem vicc!

(Stand up comedy, Spinoza, 2015)

 

Pesti barokk 4 Désre

(Átrium, 2013)

 

A dokumentátor

(Játékfilm, 1988)

 

Banánhájkeringő

(Játékfilm, 1986)

 

Új könyvek

(Rövidfilm, 1985)

 

Passió

(Színházi előadás, 1971)

 

Leave a comment

Filed under Film, Irodalom, Kultúra, Publicisztika, Színház, Web

Pesti barokk, Belvárosi színház

Bemutató: 2016 október 7


Bemutató : 2016. október 7., Orlai Produkciós Iroda

Szereplők

Leave a comment

Filed under Kultúra, Színház, Uncategorized, Web

Pesti barokk (Belvárosi színház)

Leírás

Kritika

Leave a comment

Filed under Kultúra, Színház, Uncategorized, Web

Vastaps

Népszabadság, 2016 augusztus 27.

http://nol.hu/kultura/vastaps-1629503

 

Pest egyik legpatinásabb színházában ültem, de bántam, hogy ott vagyok, mint a kutya amelyik hetet –egyes források szerint kilencet– kölykedzett. Pedig megörültem, amikor egy régi ismerősöm szólt, hogy van egy fölös jegye. Egyik kedvenc regényem színpadi változatát adták elő, a rendezőről is jókat hallottam, de negyed óra alatt kiderült, hogy semmi jót nem várhatok.

Nem e tárca tárgya annak taglalása, hogy hányféleképpen lehet csapnivaló egy színielőadás, de azt nem akarom elhallgatni, hogy ez modernkedve lett az. Vagyis nem hatásvadász fogásokkal, simlis ripacskodással, hanem azt sugallva, hogy ha nem akarsz büdös bunkónak látszani, vágj átszellemült képet, és csöppet se zavarjon, hogy nem érted:  úgy könnyebb lesz beleképzelni valamit.

Mint tudjuk, ez egy aránylag sikeres sugallat –a könyveknél inkább, mint a színháznál, filmnél, mert ott az olvasás elnapolható–, de az itt tárgyalt eset esetében teljes tévedésnek bizonyult. A nagyszabású regény színházi adaptációjának zavarosságát a rendezés koncepciótlansága próbálta kompenzálni. Az előadás nemcsak a nézők, de a szerencsétlen színészek számára is követhetetlennek bizonyult, legalábbis kimondottan tanácstalanul tévelyegtek a talányos jelentésű monstre díszletek között.

Ha rajtam múlott volna, a szünetben lelépek. De nem rajtam múlott. Vendéglátóm is végtelenül unta az előadást, de ő a világért sem ment volna el. Egyrészt, mert számára az unalom része a kultúrának, nem lát benne semmi kivetnivalót. Másrészt mert rettenetes tiszteletlenségnek tartotta volna azokkal szemben, akik egy ilyen pofátlanul pocsék előadással tisztelték őt meg. Szóval maradtunk, és ezt végül egyetlen sovánka szempontból nem is bántam meg.

Azt, hogy az előadás megbukott, csak a vájtfülüek vehették észre, hisz nem volt ott se mediterrán füttyögés, fújozás, se fagyos brit csönd. Az viszont, hogy a sokszáz néző éppen csak hogy összepaskolta a tenyerét a mi viszonyaink között paradicsomdobálásnak felelt meg. A színészeknek a legnagyobb leleménnyel is csak háromszor sikerült kijönniük. A harmadik már kifejezetten kínos volt: a taps még a jelenlétükben elhalt.

Nem azért mesélem mindezt, hogy kéjelegjek a kudarcon (melyet  a bérletrendszernek köszönhetően a színház feltehetőleg alig érzett meg, vagyis nagyjából ott is mindegy, hogy valami jó-e vagy rossz), hanem azért, mert még e lehangoló produkciót nyugtázó bágyadt fogadtatás is néhány ütem után tömör vastapsba ment át. Nem állítom, hogy viharos volt az a taps, azt se, hogy sokáig tartott volna, de amíg szólt, egyszerre szólt, mint a menetelő bakák bakancsának csattanása: egy-ké, egy-ké, egy-ké… Érdekes, háromra sose futja.

Állítom, az összes szörnyű hazai szokásunk közül a vastaps a legrettenetesebb. Háromszorosan is az. Először is mert borzalmasan hangzik. Tényleg rejtély, hogy színházi és zenei előadásokra önként jegyet váltó, sőt, azokat tán valamennyire kedvelő felnőtt emberek nem röstellenek egy kakukkóra ritmusára nyilvánítani ki tetszésüket. Hát nem hallják? És a bamba, ütemes taps látványa nem rettenti el őket? Hát persze hogy nem. És ennek a miértje vezet el a második okhoz.

Elvileg a taps ugye a tetszésnyilvánítás kifejezése, de mint a jelzett színi előadás példája mutatja, a vastapsnak (aminek –szintén elvileg– a siker csúcsát kéne jelentenie) az égvilágon semmi köze az elismeréshez. Magyarán: van itt –itt is– némi diszfunkcionalitás. Namost ha a spontán és őszinte értékítélet megnyilvánulása egy gépies, monoton és kötelező egyenszokássá válik az azt jelenti, hogy elvesztette eredeti szerepét. Ezért nincs igazi bukás, és ezért nincs igazán következmény se. Akárcsak az életünk más területein.

Hogy a vastaps robotizálja a közönséget (vagy esetleg a közönség robotizálja a vélemény tapsban való megnyilvánulását) arra van más bizonyíték is. Amint azt több kisérlet és felmérés kimutatta, akárcsak a nevetőgépnek, a tapsnak is öngerjesztő hatása van: minél jobban szól, annál inkább tapsol a jónép. Boldogult úrfikoromban, amikor időnként külföldi táncegyütteseknek tolmácsoltam különböző pesti színházakban, ha fokozni kívánták a sikert, az ügyelő szólt, hogy erősítsék föl a nézőtéri hangszórokat. Így a publikum hangosabbnak hallotta a saját tapsolását, és ennek hatására még hangosabban kezdett el tapsolni. Ilyen trükkökre valójában nincsen szükség: a vastaps betölti ezt a mechanikus, önstenkelő funkciót.

De van itt valami, ami még az eddigieknél is sokkal lehangolóbb: a dolog önkéntessége. Közismert, hogy a vastaps a sztalini Szovjetunióból származó politikai importtermék, ami nálunk az éj-jen-ráko-si rigmussal párosulva került kötelező használatra, majd belopódzott az előadóművészet csarnokaiba is. Mára annyira meghonosodott, hogy hiába a csúf, idegen eredet, ugyanannyira népnemzetinek  számít, mint az amerikai paprika, vagy a török-arab származék töltöttkáposzta. Annyira magyarrá vált, hogy az itt bemutatott formában sehol máshol nem fordul elő a világon.

Létezik olyan értelmezés, amelyik a színházi vasfüggöny leeresztése után is dúló ovációval hozza összefüggésbe –tudják, amikor egy kis fémajtón kukucskálnak ki a színészek–, de az legfeljebb a kifejezés etimológiáját magyarázza meg, nem pedig a tényleges tartalmát. Valóban van ilyen fergeteges siker, de –mint e cikk elején előadott példa illusztrálja– a vastapsnak ehhez semmi köze.

Ha valamihez köze van, az Illyés nevezetes versének azon néhány sora, mely szerint „hol zsarnokság van, / ott zsarnokság van / nemcsak az ernyedetlen / tapsoló tenyerekben…” Ezért is, hogy –függetlenül a kifejezés  állítólagos színházi eredetétől– jogosabbnak látszanak az olyan jelentés-asszociációk, mint a politikai vasfüggöny, a vasember, a munkásököl vasököl, vagy az, hogy a vas és acél országa vagyunk…

„Voltunk!”, javíthatna ki valaki, „De ez már mind a múlté”. Amire én azt válaszolnám, hogy ami a vas és acél országát illeti, kétségkívül így van. Ami viszont a vastaps szolgai szokását, az áttestálódott a későbbi korokra és –akár a rák– átterjedt nemcsak a műélvezet, de az élet egyéb területeire is. Bizton állíthatom, hogy mára a vastaps országa vagyunk, vagyis egy olyan hely, amelytől nem teljesen idegen a csordaszellem, a nyájreflex, a törzsi tudat, és ahol az emberek egy része magától viselkedik úgy, mintha vezényszóra tenné.

Umberto Eco azt állította, hogy Olaszországban egyetlen szó, egyetlen gesztus nem maradt meg a fasizmus rendkívül erőszakos nyelvi és viselkedési újításaiból. Mi tiszteletteljesebben viszonyulunk a múlthoz: a Kádár-kor értékrendje teljesen a miénk, a horthysta allűrök a hétköznapjaink és ünnepeink részévé váltak, és –mint látjuk– a Rákosi korból is hasznosítani tudunk valamit. E tekintetben a vastapsnak felbecsülhetetlen jelképes jelentése van, mert kulcsot kínál a jelenünket uraló tehetetlenséghez és apátiához.

Nyakunkon az új színházi szezon, ideje készülni, mert megint tapsolni kell. Csak ne feledjék: ahol vastaps van, ott vastaps van, és ahol az van –Illyéshez visszatérve– ott „mindenki szem a láncban.”

 

 

 

 

 

Leave a comment

Filed under Hungarikum, Közélet, Kultúra, Politika, Publicisztika, Színház, Web

Homage

Nicolás Guillén (1989)

Roberto Bolaño (2003)

Guillermo Cabrera Infante (2005)

Ferenczi Krisztina (2015 július 20)

Fejes Endre (2015 szeptember 2)

Muhammad Ali (2016 június 3)

 

Leave a comment

Filed under Irodalom, Könyv, Közélet, Kultúra, Publicisztika, Színház, Web

Egy nagyon nagy kispolgár. Szőke Szakáll (1884-1955)

Magyar Narancs, 2016/21, 2016 május 26

 

 

Lehetetlen volt elfelejteni a nevét, de –a Casablanca pincér-alakításának köszönhetően– úgy lett világhírű, hogy senki nem tudja, hogy hívják. Alapvetően epizodista volt, de Lugosi Bélán kívül nincs magyar színész, aki fényesebb nemzetközi karriert futott volna be. Fél Európa kacagott a kabarétréfáin, gegein, de jószerivel egyetlen száma, a Vonósnégyes maradt fenn. Legalább négy országban játszott hatalmas sikerrel, pedig minden nyelven rettenetes akcentussal beszélt, a szintén világhírű hollywoodi honfitársa, Rózsa Miklós szerint még magyarul is. Leginkább esetlen kispolgárt alakított, és a magánéletében is az volt: egy békességre és apró, házias örömökre vágyó fickó, akinek azonban egy kalandorhoz méltóan hányattatott sors jutott.

Valami már a kezdet kezdetén jelezte, hogy így lesz: még húszéves se volt, és már a harmadik nevet próbálta ki. Gärtner Sándorként születettt Budapesten, de amikor 17 évesen kabarétréfák írásával próbált egy csábítóbb alternatívát találni kijelölt polgári karrierjének, fölvette az ellenállhatatlannak tűnő Gerő Jenő nevet. Igenám, de alig került a színpad közelébe, és hipp-hopp Szőke Szakáll lett belőle. Ehhez aztán már élete végéig ragaszkodott, egyedül az amerikai közönség kedvéért módosította S.Z. Sakallra. Az tényleg sokkal angolosabbnak hangzott.

Pedig nem is ő találta ki. Érettségi után szakállt növesztett, hogy komolyabban vegyék a bankban, ahol nappal dolgozott, meg a revüszínházban, ahol kuplékat és tréfás jeleneteket írt egy ismert komikusnak. Mivel nem tudott betelni azzal, hogy a saját szövegét hallja vissza egy híres színész szájából, minden este a kabaréban lebzselt. Nagy Endre, a direktor, még a nevét se tudta, ezért így instruálta a jegyszedőket: azt a szőke szakállas kölyköt mindig engedjék be.

Hát így kezdődött, de persze már előtte is történt vele egy-két furcsaság. Az apja egy kedélyes, bohém kőfaragó, magyarán sírköves volt. Mivel a lakbért nem nagyon tudták fizetni, állandóan költözködtek. A mama korán meghalt és pár év múlva a papa is követte őt. „Hét gyereket, hat sírkövet és egy görög harcost hagyott maga után.” Ez utóbbi egy embernagyságú szobor volt, amin sehogyse sikerült túladniuk, és amely sokat szerepel Szőke Szakáll végre magyarul is megjelent önéletírásának első lapjain.

A kilátástalan helyzetet a mama húga, Emma oldotta meg, aki annyira imádta a Gärtner-gyerekeket, hogy –még a szülők életében– otthagyta értük az Első Romániai Olajfinomító igazgatói székét, melyet egy bizonyos –de nem azonyos– Freud házaspár tolt alá.  Csodálatos asszony lehetett. Egy nap –meséli Sz. Sz.– Emma néni egy csokor virágot tett az asztalra.

– Mi történt? – kérdezte Gyula, a legidősebb és legfelelősebb gyerek.

„Emma néni mosolygott.

– Évfordulót ünneplünk. Pontosan egy éve nem fizettünk lakbért!”

Különc rokonok, fura szomszédok, bizarr ismerősök és félvállról vett nyomorúság társaságában telt a majdani Szőke Szakáll gyerek- és ifjúkora. Ez  memoárjának talán a legszórakoztatóbb és hitelesebb része. Amikor páratlan pályájáról mesél, akaratlanul is dicsekszik – roppant szerényen, a baklövéseivel szinte kérkedve, de dicsekszik–, és –igazi színházi emberként– minden sztoriját úgy meséli, mintha csak azért történt volna meg vele, hogy majdan geg legyen belőle. Jól példázza ezt, ahogy az 1922-ben bemutatott Vonósnégyes eredetét elmeséli.

Ezzel a jelenettel futott be az akkor már 37 éves Salamon Béla. Senki nem volt hajlandó bemutatni, maga Szőke Szakáll is lemondott róla, pedig ő, amióta 1908-ban Nagy Endre Modern Színpadán debütált, igazán szép karriert futott be mint szerző, előadó és rendező, sőt mint néhány zengeráj igazgatója, művészeti vezetője. Egy évig házalt Salamon Béla a darabbal, míg a mai (vagy inkább tegnapi) Corvin áruház helyén működő Apolló kabaré be nem mutatta és  országos siker nem lett belőle. Salamonnak egészen aggastyán koráig ez volt az egyik fő attrakciója.

Mindezt nem Szőke Szakáll meséli el, ő csak azt írja le, hogy kezdő kabarészerzőként egy bankban dolgozott, ahol előkelősködő főnöke amatőr kamarakoncerteket szervett a lakásán. Valaki rábeszélte az ifjú Szőke Szakállt, hogy mondja azt magáról: tud hegedülni, így a főnöke kegyeibe férkőzhet, a koncerten meg csak talál valami kifogást. Így is tett, ám a helyszínen kiderült, a kvartett másik három tagja szintén zenész.

Ez egy az egyben a Vonósnégyes sztorija, amit Szőke Szakáll szó szerint megtörtént eseményként mutat be. Ez a mítoszteremtési kényszer az eredetileg magyarul írt, de Paul Tabori fordításában 1954-ben angolul publikált, és most a K.u.K kiadó számára Gálvölgyi Judit által magyarra visszafordított önéletírásának már a címében is benne van: Vonósnégyes Casablancában. Életem Ferenc József császár, Adolf Hitler és a Warner Brothers uralma alatt.

Pedig a cím minden elemének van igazságalapja és a nevezett urakkal is személyes ismeretségben állt. Ferenc Józseffel úgy találkozott, hogy amikor az I. világháború kitörésekor besorozták, eleinte színészként bántak vele, és részt vehetett egy a császárnak rendezett pozsonyi díszelőadáson. Ott megkérte a város polgármesterét, próbáljon autogramot kérni őfelségétől. A polgármester ráállt, a császár is ráállt, csak aztán magával vitte a színész emlékkönyvét, és csak egy személyes audiencián adta vissza neki a Burgban.

 

Hitler mint filmkritikus

A Hitler-sztori hihetőbb. A Vonósnégyes bemutatásának évében bécsi vendégszereplésre invitálta őt egy impresszárió. Ő szabadkozott, hogy nem tud németül, de az megnyugtatta: annál nagyobb sikere lesz. Így is lett. Annyira jól ment neki, hogy egy berlini színháztól is ajánlatot kapott, majd egy UFA-s producer (az volt akkor Európa Hollywoodja) leszerződtette forgatókönyvírónak. Közben  színházban játszott, még Piscatornál és Reinhardtnál is, végül pedig épp egy hangosfilm nyitotta meg számára a filmvászonra vezető utat: Bolváry Géza 1930-as kasszasikere, a Zwei Herzen im Dreivierteltakt, ami magyarul A szívek szimfóniája címen futott.

Az elmúlt 70-75 év Magyarországának perspektívájából nehéz elképzelni azt a multikulturális fertőt, amiben a korabeli Berlin lubickolt. A honfitársaink többsége számára olyan, ma már semmitmondó nevű magyar világsztárok nyüzsögtek ott, mint Alpár Gitta, Gaál Franciska, Ábrahám Pál vagy Munkácsi Márton. Szőke Szakáll ebben a közegben is kiemelkedett. Színházat igazgatott, állandóan foglalkoztatott filmszínész lett (szokás szerint valami bugyuta figura szerepében), sőt „a saját szőke szakállára” filmstúdiót is irányított. A filmjeinek Münchenben is volt premierje, azokon néha Hitler is megjelent, és többnyire tapsolt a végén. Ám amikor –ez 1932-ben lehetett– a Revizor adaptációját mutatták be, Hitler a vetítés után megvárta őt az utcán, és üvöltve lehordta, pedig a színész felesége, Bözsi is jelen volt.

Való igaz: Hitler betegesen rajongott az előadóművészetekért. Még a heves kritikájában is lehetett valami, ezt maga Szőke Szakáll is elismeri. De nem művészeti okokból távozott Berlinből. A város a felismerhetetlenségig megváltozott, és a magyar színészt személy szerint is ocsmány antiszemita támadások érték. Bécsbe költözött, ami Berlin eleste miatt a showbiz fellegvára lett. Hat filmszerződés várta ott, és még a Staatsoperben is fellépett, igaz nem énekesként, hanem A denevér részeges foglárjának a szerepében.

Pesten is próbálkozik, nem sikertelenül, de az Anschluss után megérti, hogy semmi keresnivalója ezen a tájon. Feleségével együtt emigrál, útközben még Amszterdamban és Londonban is játszik egy sort. 1939 májusában érkezik Amerikába, mindenütt magyarok várják, segítik. De aztán már csak rajta múlik, és ő ismét feltalálja magát. Körülbelül 40 amerikai filmben (köztük három Oscar díjasban) szerepelt, méghozzá a legnagyobbak oldalán: Bogart, Ingrid Bergmann, Judy Garland, Buster Keaton, Doris Day, Gary Cooper, Bette Davis, Joan Crawford, James Cagney, Nat King Cole… Mindig a jóságos, ügyefogyott, esetleg kicsit cinikus bácsit alakítja, akinek az égbekiáltó akcentusán kívül az volt a fő humorforrása, hogy jelenetének csúcspontján csecsemősen csücsörít, gyerekesen dörzsöli a kezét és/vagy tekintélyes tokáját ritmikusan rázza.

Filmjeit elnézve, kupléit hallgatva, humoreszkjeit látva-olvasva nem teljesen érthető ez az elképesztő karrier. Az biztos, hogy korának két magyar komikus zsenije, Kabos Gyula és Latabár Kálmán mellett labdába se rúghat. És ő mégis rúgott labdába, nem is akármilyenekbe. Az a 200 humoreszk, amit írt és az 130 film, amiben játszott nem lehetett véletlen. Valamit nagyon kellett tudnia. Mármint azon kívül, hogy ügyes színész, szerző és szervező volt, meg hogy kényes pillanatokban jó döntéseket hozott. Talán az a titok nyitja, hogy rendkívül szeretetre méltó volt. Színészként is, emberként is. Mindenki, aki ismerte kiemeli ezt. Ez jöhetett le a nézőknek is: íme egy kedves balfácán, aki közben egy igazi filmsztár. És ezt példázza az élete is: egy nyárspolgár, aki addig csetlett-botlott míg csak világpolgár nem lett belőle.

 

 

Leave a comment

Filed under Film, Irodalom, Könyv, Kritika, Kultúra, Színház, Web

Showbiz (EN)

Pesti barokk

(Budapest Baroque, theatre; author; Belvárosi Színház, 2016)

 

Anyám könnyű kosztot ígért

(Monocomedy; author and actor, Spinoza, 2015)

 

Ez nem vicc!

(Stand up comedy, Spinoza; author and actor, 2015)

 

Pesti barokk 4 Désre

(Mise en scène; author and actor; Átrium, 2013)

 

A dokumentátor

(Film, main character, 1988)

 

Banánhájkeringő

(Film, main character, 1986)

 

Új könyvek

(short film, main character, 1985)

 

Passió

(Theatre; actor; Egyetemi Színpad, 1971)

 

Leave a comment

Filed under Film, Kultúra, Színház, Web