Category Archives: Publicisztika

Az utolsó előtti szó jogán

A puska meg a puskaporos hordó (La Vanguardia, 2015 szeptember 7)

Hová lettek az állampolgárok (HVG, 2015 november 4)

Boszorkányok pedig vannak (Magyar Narancs, 2015 december 18)

Zárszámadás (HVG, 2016 január 12)

Mo iszlamizálódásának pozitív hozadéka (HVG, 2016 január 28)

A Fidesz legyőzésének legyőzhetetlen akadályai (HVG, 2016 február 18)

A terrortörvény kalapjára (Magyar Narancs, 2016 február 25)

Hiánypótlási kérelem (HVG, 2016 március 3)

A múlt elkezdődött (HVG, 2016 március 17)

Levélféle szakszervezeti vezetőknek (HVG, 2016 március 26)

Katasztrófavédelmi jótanácsok (HVG, 2016 április 28)


1 Comment

Filed under Az utolsó előtti szó jogán, Közélet, Politika, Publicisztika, Web


Nyíri János: Madárország (ÉS, 2014 október 10)

Heyman Éva naplója (Magyar Narancs, 2015 szeptember 17)

Valamiben mindannyan illetékesek vagyunk (FB, 2015 szeptember 22)

Lehet-e jól írni a Rosszról? A Holokauszt Szépirodalma (Szombat, 2016 január)

Akik nem jöttek vissza (Magyar Narancs, 2016 szeptember 1)

Leave a comment

Filed under Holokauszt, Irodalom, Közélet, Kultúra, Publicisztika, Web

Showbiz (Hu)

Pesti barokk

(Színházi előadás, 2016)


Anyám könnyű kosztot ígért

(Monokomédia, Spinoza, 2015)


Ez nem vicc!

(Stand up comedy, Spinoza, 2015)


Pesti barokk 4 Désre

(Átrium, 2013)


A dokumentátor

(Játékfilm, 1988)



(Játékfilm, 1986)


Új könyvek

(Rövidfilm, 1985)



(Színházi előadás, 1971)


Leave a comment

Filed under Film, Irodalom, Kultúra, Publicisztika, Színház, Web

I am who I am

Mihály Dés (Lateral, no 72)

What connects the familiar divine self-revelation, a passionate debate at a congress of European cultural periodicals and the silent demonstration against the latest assassination by ETA? Mihály Dés writes on personal identities and projections thereof.

“There is not such a thing as identity,” blustered the Belgrade philosopher in consternation and his grave and bellicose indignation seemed so authentically Balkan that for a moment I feared the eruption of an inter-ethnic, intellectual conflict. It all started when the Polish economist repudiated the social claims of the special correspondent of the mythic and eloquent New Left Review while setting out his own demands, which were unashamedly neo-liberal. And as if anything else was needed in such a permissive environment, he eulogised about something as reactionary, dead and buried as identity, in this case embodied in language.
Everyone pounced on him. The Serbian philosopher, as if he were a postmodernist Chetnik, asked him in a bellow if he had read the recent book by an intellectual American authority with an unpronounceable name, an irremediable refutation of the concept of identity. A Portuguese philosopher, more melancholy than a fado and more incisive than a union agitator, called attention to the fact that, in the era of globalisation, there is no sense in speaking of identity: capital has no identity, the same products are everywhere, and the great entities that manage the world are supranational…
Identities, entities, calamities… The small intellectual storm that I am recalling was unleashed in a recent meeting of more or less left-wing and liberal European cultural periodicals, brought together under the virtual banner of the new website Eurozine, where Spain was represented by Lateral, a Barcelona publication in Spanish and edited by a Hungarian. This event was held in a beautiful baroque palace of the capital of Slovakia, Bratislava, which, under the name of Pozsony, was for centuries the seat of the Hungarian diet and is known in German as Pressburg, a kind of suburb of the imperial Habsburg capital from which it is separated by some 50 kilometres. Thus, it is quite possible that today there is no point in speaking of identity but -because of history- this city has at least three.
Even more than cities, people also usually have various identities, of which the national, regional, provincial, local or community connection represents only one dimension.
There is, in addition, language, religion, sex, age, profession or social class, to pay tribute to a category even more disused than identity. The problem begins when one of these identities gains power over the others and exercises total dominance: devout faith becomes religious fundamentalism, social commitment becomes political fanaticism and love for one’s country becomes malicious chauvinism. Thus is born an easy, unequivocal and one-dimensional identity which does not permit any alternative, either for itself or for others.

God live

A great deal of human thought revolves precisely around the issue of identity, specifically through the question: who am I? Such a reflection demands clarification of mankind’s other great spiritual preoccupation: what the hell am I doing here? In one of his few live acts, God reveals himself to Moses, first as an historical being (“I am the God of Abraham, of Isaac, of Jacob…”) and then, when he sees that this does not impress him, he goes metaphysical and offers him a divinely enigmatic response: “I am who I am,” which the familiar human simplicity often interprets as: what does it matter to you who I am? But it does matter, and even if you do not define yourself others do so for you.

The Pole Witold Gombrowicz sustained that identity does not exist because we are a projection of what is socially and individually expected of us and we act in accordance with expectations, even when we rebel against them, fulfilling the perfectly established role of those who rebel. And it is true: even if you do what you want, you are pigeon-holed -and quite wrongly.

In my former life, I belonged to the outer circles of the minuscule Hungarian opposition. Moreover, as a translator I was in contact with left-wing intellectuals of the West and the developing world. The two groups were people of the same stamp, right down to their clothes. They had very similar cultural tastes, they shared a sense of humour and a critical outlook, the same social sensitivity and the same line of weak and caustic argument. They were the same in other circumstances. But not in politics. I took time to understand that they were on the other side of the barricade. When, for example, we prayed that Spain would vote in favour of entry into NATO (which would have been, and was, a great help both in terms of politics and motivation), my Spanish counterparts, inevitably liberal, listened to my arguments in horror. However, when I spoke to my Hungarian, Polish, Czech or Cuban friends about the injustices in the developing world or about the right-wing dictatorships, they waxed ironic about my anti-imperialism and asserted that perennial communist totalitarianism had nothing to do with the ephemeral banana dictatorships.

When I landed in Spain in 1986 my identity was the object of permanent misunderstanding. For speaking ill of Communist regimes those close to me in all other respects considered that I was using the same arguments employed by Franco’s propaganda and, therefore, that I was a fascist. Although history has overcome the equation “criticism of communism equals an apology for fascism”, the misunderstandings do not cease. The local version of the new magical equation goes like this: “criticism of the concessions by the Basque National Party to the ETA assassins equals an apology for the Spanish government”. Immediately following our campaign against ETA, come voices and e-mails which accuse us of being of the Popular Party or in their pay. It is truly formidable! Six years of effort bordering on masochism editing this periodical and a campaign which is at least impartial and daring so that some patriot can come and say you are paid by those in power.

I was thinking about these things while walking in Barcelona among another 900,000 people who decided, under the consensus of absolute silence, to express their rejection of ETA following the assassination of the university professor and politician Ernest Lluch. It was the first demonstration of my lengthy life. Why now? Because the rejection of the terror spread by ETA is a moral obligation for all those who aspire to live in peace; because rejecting violence is a necessary act of self-defence, a gesture of freedom. Not exercising it means resigning oneself to terror. There was no necessity to be in agreement with ideological questions or political solutions -in fact, I do not sympathise with the nationalism of the victim- but only with a single ethical precept of great practical transcendence: stop the killing. I am who I am… One of the reasons I came to this country is that I had more than enough identities and connections. Barcelona came to be the appropriate place because, contrary to what is said, it is tolerant to the point of indifference. Nobody asked me for affiliations, nobody aspired to conquer my soul. And I was delighted to live here without feeling either Catalan or Spanish. The years went by. From starting the newspaper at the international pages I came to open it at the local section. From having all my memories there, I have also developed a past here. I have irreversible connections: family, children, friendships. But it was there in the demonstration, caught up in the majestic maritime silence of a million people, that I suddenly understood that I love this country and I (also) belong to it. I always fled from my identities and now it seems that I have two more. It is time for me to go.

1 Comment

Filed under Közélet, Politika, Publicisztika, Web

Mi a helyzet

Helyzet van a déli határunkon, jelentette be ma reggel kedvenc rádióm riportere, majd rögtön helyesbített: legalábbis az újságok szalagcímei alapján. És hogy megtudjuk, mi helyzet a valóság mezején is, kapcsolta szegedi tudósítójukat. Kiderült, a menekültügyi frontvonalon nincsen semmiféle helyzet: a megszokott módon zajlik a megnövekedett számú menekültjelöltek többé-kevésbé szervezett beérkezése és eliszkolása. Ez persze egy csöppet sem zavarja a közvéleményt. Ha egyszer pártunk és államunk vezetői népvándorlást és nemzethalált vizionálnak, nem lehet magukra hagyni őket ebben a keresztény, fehér Magyarországot veszélyeztető végveszélyben. Egy a zászló, egy a tábor: iziben egyetlen menekültveszélytől zúgó-morgó csapattá kovácsololódott össze szinte az egész magyar politikai osztály és a hozzátartozó média. Az ellenzék a Fidesszel és a Jobbikkal rivalizál a probléma rettenetes súlyosságának elismerésében, csak csupán eljárási kifogásai vannak, stiláris kérdéseken vitatkoznak: a vérrel áztatott kis hazánkat, sőt egész Európát sújtó áradatot mindenképpen föl kell tartóztatni, de azért mégse illene idegenellenes kampányt is indítani, legalábbis nem állami költségen (az adakozás pl. az egész más lenne), és a négy méter magas fal is snassz egy kicsit… – három is elég lenne, az még nemzettakarékosabb is… Bizonyára a kormánysajtó azon állítása ellen próbálnak ily hazafiasan védekezni, mely szerint a baloldaliak és liberálisak idegenekkel akarják elárasztani országunkat és mecsetekkel beültetni a Nagyalföldet… Az ilyesmivel mindig érdemes vitatkozni, mégiscsak telik vele az idő.

Nem mennék bele az ún. menekültüggyel kapcsolatban elhangzó sok kártékony baromság cáfolatába. Szerencsére akadnak jópáran, akik kiválóan megteszik ezt. Én egy jelenségre szeretném fölhívni a figyelmet, különös tekintettel az ellenzék sajátos feltételes reflexeire. Különben is, elég egyetlen pillantást vetni az európai újságok –köztük a leginkább érintett Olasz- és Görögország napilapjainak– „szalagcímeire”, hogy kiderüljön, nincs semmiféle helyzet. No Apcalypse. A menekültek száma valóban megugrott és ez valóban mindenféle problémát vet fel, de mivel mindenütt vannak még ennél is nagyobb problémák, mindenütt elsősorban azokkal foglalkoznak. Hetekre visszamenően a menekültügy alig szerepel a címlapokon. Bezzeg nálunk, az Európai Unió azon országában, ahol alig vannak bevándorlók, viszont annál többen a kivándorlók.

Magyarán: helyzet ugyan nem volt, de mostmár lett, és ennek megvan az a helyzeti előnye, hogy már megint nem arról van nagyba’ szó, amiről beszélni, sőt üvölteni kellene –a harmadikvilágbeli szegénység, az egészségügy nyomora, az oktatás lerohasztása, a kulturális tatárjárás, az államrezonná vált korrupció, a tudatosan szított gyűlölet, rasszizmus, a készülő vasfüggöny és a sokszáz többi borzalom–, hanem valami fölnagyított és eltorzított másod-, harmadrendű kérdésről. Hát ez a nagy helyzet.


Leave a comment

Filed under Közélet, Politika, Publicisztika, Web

Miről álmodik egy író?

A hatalom által megszűntetett Népszabadság különszáma.

(Fedél nélkül, 2016 október)

 Nehogy azt tessék képzelni, hogy általános és kötelező kritikai elismerésről. Arról ugyanis nem álmodozik: azt elvárja. És mivel még a legjobb esetben sem kapja meg (Fokföldön fütyül rá a kritika, a Tiszazug és környéke c. zuglap recenzense fintorog, a Nobelt pedig már megint valaki más varjúzta ki) a végén komolyan megsértődik a világra.

Azt se tessék hinni, hogy közönségsikerről álmodik. Az csak természetes, hogy görcsökben fetreng az irigységtől, amiért általa mélységesen megvetett Coelho-, Stephen King-, meg Rowling-féle bértollnokok milliós példányszámot (és ami ennél sokkal rosszabb) dollármilliós bevételt érnek el. De őt nem a talmi siker érdekli, és a honorárium is csak tisztán anyagi alapon. Ő nem ilyesmire vágyik, hanem arra, hogy az igazán jó magas irodalmat képviselő könyveit (amelyeket még az apukája is csak szigorúan rokoni alapon fogad el tőle) végre fölfedezzék az ezidáig szellemi homályban tévelygő tömegek. Mint látjuk, ebben az anyagiak csak másodlagos szerepet játszanak.

De ha sem ez, sem az, akkor mi az író álmodozásának legfőbb tárgya? Szívesen megmondom, de ne várják, hogy mint író tegyem, mert az embernek (hacsak nem sík hülye) még a bíróságon se kell maga ellen vallania. Voltam én kritikus, szerkesztő, lektor, irodalmi ügynök, kiadó, írókat interjúvoló riporter, műfordító, egyetemi tanár, kulturális események szervezője, meg mindenféle ilyesmi, úgyhogy van némi rálátásom a dologra, de minden szögből csak azt látom, hogy egy igaz, böcsületes, hiú író leghőbb álma az ideális olvasó.

Az persze már nagyon változó, hogy kinek mi az ideális olvasó, de a tapasztalatom szerint minden eltérés ellenére szokott benne rendszer lenni. Már csak kizárásos alapon is. Például az ideális olvasó egész más mint a többi műfaj ideális befogadója. A képzőművészetben teszem azt a pápa lehetne az ideális olvasó megfelelője. Én például ha festő lennék, arról álmodnék, hogy ez a Ferenc pápa, aki a magyar keresztény egyházak legnagyobb bosszúságára a kitaszítottakat, a szegényeket, a szenvedőket és –Uram bocsá!– a muszlim menekülteket védelmezi, szóval ez az argentin szentatya mondjuk megbízna engem egy progresszív tematikájú freskó megfestésével, például egy olyan életképpel, melyen bikinibe öltözött leszbikus muzulmán családanyák a Koránt lengetve megzavarnák Orbán Viktor évi ármányos Tusványos-Bálványos show-ját.

Zenében is vannak is voltak (és talán még vannak) ilyen ideális hallgatók, mégha néha kötözködtek is egy kicsit: Haydnak ott volt az Esterházy Miklós, Mozartnak a Kalapos király (jóllehet sokallta is a hangokat a Szöktetés a szerájban), Lullynak XIV. Lajcsi, Händelnek kettő is kijutott, mindkettő George, az oroszokat ne firtassuk, nekik főleg Sztálin jutott, de legalább többnyire életben hagyta őket. Adott helyzetben az egész ideális.

Az írónak nincsen ilyen. Persze attól még nyakra-főre hízelegtek hercegeknek, grófoknak, mindenféle hatalmasságoknak, politikusoknak, se szeri se száma a túllihegő ajánlásoknak, rekordnyelvcsapással megírt dedikációknak, dehát az protokoll volt, szükséglet, esetenként életmentési kísérlet, semmi esetre sem az irodalmi tisztelet jele.

Egy nagyrabecsült kolléga elismerése már más tészta, de azért azzal is csínján kell bánni. Az író már csak foglalkozási ártalomból is hazudós népség, vagy finomabban szólva konfliktuskerülő, meg klikkezik, meg egyáltalán. Szóval egy-két tudatos bajkeresőt leszámítva ne várjunk tőlük őszinte véleményt, főleg ha annak negatívnak kéne lennie. Amikor a spanyol nyelvterületen bizonyos tekintéllyel bíró Lateral nevű kulturális folyóiratot igazgattam szinte naponta kaptam csöpögő dedikációjú könyveket számomra ismeretlen vagy alig ismert szerzőktől. Igaz, hogy nem az én könyvemet dicsérték, hanem a magukét, de azért nem kellett volna engem mesternek, példaképnek, az új spanyol nyelvű irodalom védnökének nevezni.

Szóval kizárásos alapon odajutottunk, hogy sok a kamu. Lezárásos alapon pedig azt mondanám, hogy mint minden dicséretnél, az a legbízhatóbb, ha nincs benne érdek. Számomra ilyen ideális dicséret volt, amikor Kende János operatőr barátom nem azt mesélte el, hogy mennyire tetszett neki a Pesti barokk (ezzel máig tartozik), hanem hogy a megjelenése évében, 2013-ban, az akkor 91 éves Jancsó Miklós, akivel életemben egy szót se váltottam, mennyire oda volt érte, és hogy mikor valamilyen epizód után kérdezett tőle, Jancsó fejből megmondta neki, hogy körülbelül hol találja.

Van még néhány ilyen sztorim, dehát nem dicsérni jöttem Cézárt, hanem bemutatni az ideális olvasót. Legalábbis az enyémet, számomra talán még a Jancsó-esetnél is meghatóbbat. A Láng Téka 25-ik évfordulóján olvastam föl. Utána odajött hozzám egy hajléktalan a 77 pesti recept című gasztronómiai anyaregényemmel, hogy dedikáljam. Elmondta, hogy most csak erre tellett, de egy ideje már gyűjt a Pesti barokkra. Annyira megzavarodtam, hogy nem jutott eszembe bemenni a könyvesboltba, és venni neki egy példányt. Illetve mire eszembe jutott már sehol se láttam őt. Ami azt jelenti, hogy bizonyos értelemben az adósa vagyok, mégha ezt senki se akarja behajtani rajtam. És valószínűleg ez az ideális viszony egy ideális olvasóval, sőt: mindenkivel. Nekünk, lap nélkül maradt szerzőknek a hajléktalanná tett Népszabadsággal. A Népszabadságnak pedig a neki átmeneti hajlékot adó hajléktalanok lapjával. Szóval minden szemétség ellenére, mégiscsak kerek a világ.





Leave a comment

Filed under Irodalom, Közélet, Kultúra, Politika, Publicisztika, Web

Elő- és utószavak

Előszó Anatolij Ribakov Az Arbat gyermekei c. regényéhez. (“El estudiante y el caudillo”. Prólogo a la novela Los hijos del Arbat de Anatoli Ribakov. Círculo de Círuclo de Lectores, Barcelona, 1989)

Előszó Vlagyimir Makanyin Один и одна c. regényéhez. (“Soledades en un paisaje moscovita”. Prólogo a la novela Solo y Sola de Vladímir Makanin. Círculo de Lectores, Barcelona, 1991)

Előszó Konrád György A cinkos c. regényéhez. (“Un señor de antaño”. Prólogo a la novela El cómplice György Konrád. Círculo de Lectores, Barcelona, 1992)

Előszó az Édes Annához. Prólogo a la novela Ana la Dulce de Dezső Kosztolányi. Ediciones B, Barcelona, 2003)

Utószó Heyman Éva naplójának spanyol és katalán kiadásához. Epílogo al Diario de Eva Heyman (Ned ediciones, Barcelona, 2016)


Leave a comment

Filed under Irodalom, Könyv, Közélet, Kultúra, Politika, Publicisztika, Web