Category Archives: Holokauszt

Holokauszt

Nyíri János: Madárország (ÉS, 2014 október 10)

Heyman Éva naplója (Magyar Narancs, 2015 szeptember 17)

Valamiben mindannyan illetékesek vagyunk (FB, 2015 szeptember 22)

Lehet-e jól írni a Rosszról? A Holokauszt Szépirodalma (Szombat, 2016 január)

Akik nem jöttek vissza (Magyar Narancs, 2016 szeptember 1)

Leave a comment

Filed under Holokauszt, Irodalom, Közélet, Kultúra, Publicisztika, Web

Holocausto

“Mazurca de Varsovia”. La bella señora Seidenman de Andrzej Szczypiorski.  (El Observador, Barcelona, 5.12 1991)

“¡Un judío está comiendo un pastel…!”. Dos novelas de Andrzej Szczypiorski. (Revista Raíces, Madrid, 1992)

Konrád: El cómplice (1992)

Konrád – Entrevista (1993)

Mi hermana Antígona de Grete Weil (El Observador, Barcelona, 1993)

“Una especie de aparecido” (La escritura o la vida de Jorge Semprún. Lateral, Nº 8, Junio- Julio, Barcelona, 1995)

“Hitler y Stalin: una extraña pareja” (Hitler y Stalin de Allan Bullock; Lateral, Nº 4, Marzo, Barcelona, 1995)

“Azar y Destino” (Sin destino de Imre Kertész; Lateral, Nº 16, Abril, Barcelona, 1996)

El uso del hombre de Aleksandar Tišma (1997)

“L’Holocaust com a valor” (Imre Kertész y la literatura del Holocausto. El Pou de Lletres, Nº K-11 /12-L, Manresa, tardor 1998 – hivern 1999)

“En busca de un destino”. Imre Kertész (Lateral, No. 62, Febrero, Barcelona, 2000)

“Literatura del Holocausto”. (Ponencia. Mesa Redonda con Juan de Dios Ramírez Heredia y Agustín Serrano de Haro. Escuela de Letras, Madrid, mayo, 2000. Jornadas Recuerdos del Holocausto)

“Hitler, nuestro contemporáneo” (Lateral Nº 77, Mayo 2001)

“Vidas contadas: Ana Frank, Viktor Frankl” (Lateral Nº 77, mayo 2001)

“¿Cómo contar bien el Mal?” (Lateral Nº 77, mayo 2001)

El pianista del gueto de Varsovia de Wladslaw Szpilman (Lateral  77, mayo 2001)

La especie humana de Robert Antelme (Lateral  77, mayo, 2001)

La niña que no besó a Hitler de Stella Müller (Lateral Nº 77, mayo 2001)

Superviviente del infierno de Willy Berler (Lateral  77, mayo 2001)

“Mujeres después de la batalla. Cronistas femeninas de situaciones límite”. Conferencia en el curso “Escriptores i cultures” (Cursos de Verano Els Julios, Universidad de Barcelona, 9 de julio de 2002)

Kertész: Juegos del destino (El Mundo, noviembre 2002)

Kertész: Destino o libertad (La Razón, noviembre 2002)

“También la corte está desnuda” (Sobre el Nobel de Imre Kertész; Lateral nº 95, diciembre 2002)

Kertész: de Auschwitz al Gulag (El País, 7 de diciembre 2002)

Jocs del destí. La vida i obra exemplars d´Imre Kertész. Conferencia (Institut de Estudis Catalans, 9 de diciembre de 2002)

Homenaje a Imre Kertész a raíz de su premio Nobel. Mesa redonda en compañía de Jaume Vallcorba, Adán Kovacsics, Jaime Vándor y András Gulyás. (20 de noviembre de 2002)

Jocs del destí. La vida i obra exemplars d´Imre Kertész. Conferencia (Institut de Estudis Catalans, 9 de diciembre de 2002)

“Holocaustomanía”  (Lateral Nº 99, marzo 2003)

“Imre Kertész y la Literatura de los campos de concentración” (Conferencia. Universidad de Granada, 7 de mayo de 2003

“¿Cómo escribir bien del Mal? La literatura del Holocausto” . Conferencia dentro del Curso Jerusalén. Confluencia y aportación de judíos, cristianos y musulmanes a la cultura occidental. (Centro Cultural “La General”, Motril, 7 de mayo de 2003)

El Holocuausto y el mundo de hoy. Seminario en el Instituto Yad Vashem, de Jerusalén. (Jerusalén, entre el 12 y el 21 de septiembre de 2003)

Kertész – Celebración universal del fracaso (Letras libres, 31 de enero, 2003)

Diálogo con Imre Kertész (Auditorí de Círculo de Lectores, Barcelona, 10 de marzo de 2004)

“El antisemitismo posmoderno” (Lateral nº 107, noviembre 2003)

Kertész: Lecciones positivas sobre la negatividad (Antrophos nº 203, 2004)

“Problemas logísticos de un filosemita” (Lateral nº 124, abril 2005)

“La tentación de la servidumbre” (Lateral Nº 126, junio 2005)

“Mujeres en situaciones de límite” (Conferencia en Amics de la Unesco, Barcelona, 13 de junio de 2005)

Heyman Éva naplója (2016)

 

Leave a comment

Filed under Holokauszt, Irodalom, Könyv, Kultúra, Publicisztika, Web

Akik nem jöttek vissza

 

A holokauszt és a családom c. könyvről (Magyar Narancs, 2016 szeptember 1)

Freud lapsusnak nevezte az öntudatlan, de szemernyit se véletlen nyelvbotlásokat, és igen messzemenő következtetéseket vont le belőlük. Kérdés, vajon milyen következtetésre jutott volna egy olyan kollektív lapsus alapján, amelyet a minden idők legrettenetesebb traumája által megbélyegzett közösség tagjai évtizedek során hordoztak magukban – nem tudatosan, de tudva-tudván, nem összebeszélve (ez nem is lett volna lehetséges), de mégis ugyanarra az eredményre jutva.

Arról a magyar holokauszt-túlélők között dívó szokásról beszélek, hogy úgy emlegették elgázosított, Dunába lőtt, halálba hajszolt hozzátartozóikat, mint akik nem jöttek vissza. Ízlelgessük csak: „a papa nem jött vissza”, „a nővérem és a két éves kislánya nem jött vissza…” Mintha az lenne a kontextus, hogy a Józsi bácsi három éve leugrott gyufáért… Vagy, hogy „ez elment vadászni, ez meglőtte…”, csak itt nem ők vadásztak, hanem rájuk vadásztak, és aztán a nagy sürgés-forgásban nem találtak vissza.

Próbálom értelmezni ezt a szinte morbid szóhasználatot, melyre a kiadó képviselője, Büchler András hívta föl a figyelmet A holokauszt és a családom c. kötet bemutatóján. Elsöprő sikerű könyvbemutató volt: az Átrium film-színház többszáz férőhelyes nézőtere dugig megtelt –köztük feltehetőleg olyanokkal is, akiknél annak idején úgy emlegették a meggyilkolt rokonokat, mint akik nem jöttek vissza–, és az volt az érzésem, hogy sok ilyen teltházas bemutatót lehetett volna ebből a kiadványból tartani. Nem csoda, hisz nem hagyományos szerzői könyvről van szó, hanem a kötet címével megegyező nevű Fb-csoport válogatott posztjairól, melyeken főleg az áldozatok és túlélők gyerekeinek és unokáinak családi történetei jelennek meg, de vannak köztük hajdani életmentők és bűnösök leszármazottai is.

A csoport 2014 februárjában alakult a regnáló rezsimmel meglehetősen simulékony Eörsi Mátyás kezdeményezésére, ami azért érdekes, mert az oldal tevékenysége viszont egyértelműen a jelenlegi kormány úgynevezett emlékezetpolitikája ellen irányul. Minden poszt az Orbánék által védnökölt Veritas intézet, Szabadság téri Megszállás emlékmű, a Kamenyec-Podolszkiji tömegmészárlást idegenrendészeti eljárássá kozmetikázó vélemények és a többi történelemhamisító disznóság cáfolata.

Éppen ezért A holokauszt és a családom az erkölcsi ellenállás ugyanolyan, csak a szokásosnál többeket mozgató megnyilvánulása, mint a civil társadalom más hasonló kezdeményezése: a Szabadság téri szégyen-szobor ellen tiltakozó Eleven emlékmű és Szabadságszínpad, az egykori Csillagos házakat bemutató projekt, az áldozatok hajdani lakhelye előtt elhelyezett botlakókövek, vagy egyéb fb-csoportok, mint a Magyar Holokauszt túlélők és unokái vagy A holokauszt áldozatainak és túlélőinek utódai

Ezért állíthatja előszavában a holokauszt-történész Regina Fritz (a másik két előszót Kálmán C. György irodalmár és Mészáros Judit pszichológus jegyzi, az oldal moderálásának embertpróbáló munkáját pedig Hetényi Zsuzsa irodalomtörténész), hogy a csoport Fb-odala „a személyes ellenemlékezet fóruma”. Feketén-fehéren benne van mindaz, amit a kormány és negyedosztályú udvari történészei a témával kapcsolatban el próbálnak sumákolni. Nevezetesen, hogy a magyar zsidóság már jóval a német megszállás előtt a kirekesztettség, a jogfosztottság és az anyagi ellehetetlenítés egyre elviselhetetlenebb poklában élt.

De benne van a trauma földolgozásának és elfojtásának összes mizériája is. Vagyis nem csak a pusztulás és túlélés történettöredékei, melyeket az egyik nemzedék átadott a másiknak, hanem az is, amit nemzedékről nemzedékre elhallgattak. „A vicc az, hogy én még nem tudtam, hogy zsidók vagyunk…” –kommentálja az egyik csoporttag a másik a posztját–, „de rólatok az egész lakótelep tudta…”

A humor, a groteszk egyáltalában nem idegen ezektől a történektől. Groteszknek persze már az is groteszk, csak éppen perverzül az, hogy ki miért menekül meg vagy pusztul el. De van amikor tényleg röhögni kell. Több variáció is van a könyvben arra a motívumra, amit egy vonatkozó pesti vicc így foglal össze: 45-ben Kohn összetalálkozik volt keresztény szomszédjával, aki megrendülve kérdezi, hogy hogy van? Kohn rezignáltan legyint: Képzelheted…! Semmim nem maradt azon kívül, ami rajtad van.”

Tekintve, hogy a kötet sok száz sorsot villant föl, olyan mint egy törött emlékcserepekből és családi legendafoszlányokból készült XX. századi Apokalipszis-kollázs, egy gépesített inferno óriás táblaképe. A történetek egésze azonban jóval több, mint az elmondott sztorik összessége. Van abban valami fölemelő, hogy ezek az évtizedeken át féltve őrzött és félve titkolt családi emlékek most életre kelnek és közösségformáló erővé válnak. Egyfajta győzelem ez a hajdani gyilkosok, hullarablók és cinkosaik, meg a mai történelemhamisítók és gyűlöletkeltők fölött. Azt sugallja, hogy van ami erősebb, mint a napi mocsok és kitartóbb, mint a történelem pusztitása.

Ebből a perspektivából nézve talán nem is hárítás a nem jött vissza-szóhasználat, hanem mágikus formula: akit meggyilkoltak, arról le kell mondani, de aki nem jött vissza, még visszajöhet. Lehet, hogy ez az irracionális reménykedés érlelte ki ezt a mozgalmat, melynek segítségével az áldozatok ugyan nem jöttek vissza, de sok közülük most mégis velünk van.

 

 

A holokauszt és a családom (szerk. Fenyves Katalin és Szalay Marianne), Park könyvkiadó, Budapest, 2015, 489 oldal, ????? Ft.

Leave a comment

Filed under Holokauszt, Irodalom, Könyv, Kritika, Kultúra, Publicisztika, Uncategorized, Web

Literatura del holocausto

Konrád: El cómplice

Leave a comment

Filed under Holokauszt, Irodalom, Könyv, Kritika, Kultúra, Uncategorized, Web

Konrád – Entrevista

Por Mihály Dés, El Observador, 1993

 

 

Escritor disidente y censurado hasta la caída del imperio soviético, presidente del PEN Club Internacional entre 1990 y 1993 y candidato al Premio Nobel de literatura en repetidas ocasiones, György Konrád es el autor húngaro con más renombre fuera y dentro de su país. La editorial madrileña Alfaguara ha publicado la novela El cómplice, su único libro en español.

Pregunta: Junto con los checos Milan Kundera y Václav Havel, el yugoslavo Danilo Kiš o el polaco Adam Michnik, usted ha desempeñado un papel para la opinión pública occidental: el del intelectual disidente del Este de Europa. Ahora, con la caída del imperio soviético, se han quedado sin papel que cumplir.

Respuesta: El papel se da siempre desde fuera. Uno escribe lo que escribe y luego otros le otorgan un papel. Lo que sí puedo explicar son las tareas que yo mismo me he propuesto en una situación tan cambiada. De mí puedo decir lo que afirman los liberales de este país: actuamos como oposición, pero ya no a un sistema sino sólo a un gobierno. De todas maneras, no sé hasta qué punto va a continuar ese papel de escritor disidente que se me asignó. Yo seguiré escribiendo y esto no necesariamente va a coincidir con las posiciones de ningún gobierno.

P: También su reputación internacional tiene que ver con ese papel de disidente…

R: Sin embargo, los lectores occidentales no compraban mis libros porque estuvieran censurados, sino porque les interesaban.

P: Pero tanto a los editores como a los lectores les llama más la atención un autor perseguido por las autoridades comunistas.

R: Hasta cierto punto. Para algunas editoriales y ciertos lectores de izquierdas e intelectuales progresistas, mi disidencia resultaba más bien un inconveniente. Por otra parte, había bastantes escritores no disidentes del Este que también fueron publicados con éxito. Incluso en mi caso, el libro que alcanzó mayores tiradas  en Occidente fue mi primera novela El visitante, publicada sin ningún tipo de problema en Hungría.

P: Luego, sin embargo, casi todos sus libros fueron censurados y han sido publicados en ediciones clandestinas. ¿Cómo se ha recibido en Hungría la aparición normal de libros que de repente han dejado de ser frutos prohibidos?

R: Bueno, han salido algunas críticas favorables, ha habido tiradas considerables…

P: ¿Considerables, hasta qué punto?

R: De El cómplice se han publicado 70.000 ejemplares. La reedición de El visitante anda por los 40.000, y de la última novela, Fiesta en el jardín, se han vendido unos 30.000. Sin embargo, más impresionante ha resultado para mí que durante los años de la prohibición también tenían bastantes lectores. En las recientes presentaciones de mis obras mucha gente aparecía con ediciones samizdat bajo el brazo para que las firmara. Y no sólo intelectuales. Un mecánico, por ejemplo, se divertía contestando a cada frase que yo decía con una cita de algún libro mío.

P: Y la paz, ese nuevo idilio democrático, ¿cómo le sienta a un escritor acostumbrado a los trajines?

R: ¡Ah! A mí me sienta fantásticamente. Y por supuesto, me gusta ver mis libros en los escaparates. Pero en cuanto a la paz tampoco antes podía quejarme. Si alguna ventaja tenía durante la prohibición era precisamente la paz. Porque el exilio interior significa silencio. No te piden artículos, no te invitan aquí y allá, no quieren hacerte entrevistas, salvo algunos periodistas occidentales.

P: O sea, pudo permanecer como persona civil, ciudadano independiente.

R: El siglo veinte, que tal vez empezó en 1914 y terminó en 1989, puede tomarse como una serie de agresiones al ciudadano, a la persona civil. Esta época fue introducida por la novela de Kafka, El proceso. Es decir, desde fuera, de repente, no por un deus, sino por un demon ex machina, aparece una sorpresa desagradable. Así vino la Primera Guerra Mundial; así vinieron los distintos regímenes autoritarios con sus visitas de madrugada; así vino la Segunda Guerra Mundial; así, ese ataque a los judíos, tan incomprensible para ellos. Que uno tema a los demás hombres –un tema que no le es ajeno a la literatura– ha sido una realidad continua en esta región, y puedo añadir que lo ha sido desde mi infancia. Desde hace cuatro años no existe una ideología oficial que margine a quienes no la comparten, pero durante la mayor parte de mi vida ocurrió lo contrario.

P: ¿Cuáles fueron los acontecimientos más determinantes de su vida?

R: Ha habido dos fechas importantes en mi vida 1944-45 y 1956. La primera, por cierto fue más dura para mí. Poco faltó para que me mataran.

P: En su última novela, Fiesta en el jardín, habla de eso. Que de toda la escuela, de unos 200 niños, sólo sobrevivieron 12…

R: No, siete. Y de todo el pueblo, podríamos decir.

P: ¿Qué pueblo?

R: Berettyóújfalu, un pueblo de unos 12 mil habitantes, que contaba con mil judíos: una comunidad ortodoxa. Mi padre era un comerciante acaudalado. Él no era tan ortodoxo, pertenecía más bien a los círculos mundanos judíos. Disfruté de una infancia bastante protegida, y de repente, en 1944, mis padres fueron arrestados por la Gestapo. Yo seguí allí, con mi hermana y un par de primos, y luego, con grandes dificultades, sobornos y artimañas, logramos abandonar el pueblo un día antes de las deportaciones. Todos los demás fueron llevados directamente a Auschwitz.

P: ¿Por qué se llevaron antes a sus padres?

R: Suponían que mi padre era espía de los ingleses y que, desde la buhardilla, enviaba mensajes con una radio. Allí no había ninguna radio. A mí me habría impresionado mucho que mi padre hubiera hecho algo por el estilo, pero el pobre jamás lo hizo. De todas maneras, se lo llevaron. Mi madre fue a protestar porque se habían llevado también algún dinero y los nazis se ofendieron tanto que la detuvieron también a ella.

P: Y nunca volvieron…

R: Sí que volvieron. Porque –otra vez el azar de la vida– gracias a su detención, que entonces parecía una desgracia insuperable, no fueron enviados directamente a Auschwitz como el resto de los judíos del pueblo. También el tren de mis padres iba a dirigirse a Auschwitz, pero a causa de un cambio o confusión los enviaron a un campo de concentración de Austria. Y lograron sobrevivir. Así que la nuestra fue la única familia de la comunidad judía del pueblo que quedó intacta. Cuando en 1945 yo volví a Berettyóújfalu encontré a varios hombres jóvenes que no fueron deportados sino enviados al frente ruso para hacer trabajos forzados. Sobrevivieron,  pero al volver tuvieron que enfrentarse al hecho de que sus hijos y sus mujeres habían sido todos aniquilados.

P: ¿Y después de 1945?

R: Se produjo de nuevo un desafío político. Ideas que o bien compartes y repites obedientemente, o bien te expones a algo desagradable. Yo no las compartía y tuve mis problemas. Surgió además la lucha de clases, la lucha contra la burguesía, una de cuyas consecuencias fue que nacionalizaron la tienda y la casa de mi padre y él tuvo que irse a Budapest como auxiliar administrativo. Le quitaron el espacio vital. Él decía que esos dos hijos de puta, Stalin y Hitler, habían destruido su vida. Porque él veía una relación directa entre esos dos caballeros y la pérdida de su existencia burguesa. A causa de la lucha de clases yo también fui marcado como burgués con una x en las listas de la universidad.

P: ¿Qué estudió?

R: Quería estudiar filología francesa y húngara, pero no me admitieron por mi origen burgués y tuve que estudiar ruso. Cuando el Insituto Ruso se convirtió en Instituto Lenin, me echaron otra vez. Después, en 1953, Imre Nagy fue nombrado primer ministro y proclamó un programa más tolerante. Volvieron a admitirme en la Universidad y terminé los estudios filología húngara, aunque aún fui expulsado dos veces en 1955 porque Nagy cayó en desgracia y volvió la línea estalinista. Me readmitieron porque participaba en el seminario de György Lukács y él me lo arregló.

P: Ser protegido de Lukács suponía una afinidad por las teorías literarias de él, una admiración por el gran realismo… y esto de alguien que no era marxista..

R: No era así. En 1956 escribí una crítica sobre el método de aproximación a la teoría literaria. Pero no olvidemos que en 1955, cuando fui su discípulo, yo tenía 22 años y él unos 70. Era un anciano profesor de gran erudición cuyas clases resultaban fascinantes, mucho más que las de cualquier otro de nuestros profesores. Alguien que podía analizar la estructura novelística de Balzac, Flaubert o Tolstoi de manera extraordinariamente lúcida. Discutía generosamente con los estudiantes. Siempre les atribuía una idea más inteligente de la que ellos exponían. Por ejemplo, me decía: Usted afirma lo mismo que Schelling, de quien yo, por supuesto, aún no había leído una línea. Y a continuación, refutaba a Schelling.

Luego nos vimos rara vez, pero siempre sentí ante él la presencia de un gran hombre. Su conversación siempre era sustanciosa. Nunca hablaba por hablar. No se conformaba con los chismes, aunque por otra parte le interesaran. También es cierto que era un hombre muy curioso y le aburría un poco que alguien repitiera lo mismo que él decía. Lo digo con cautela, pero también se aburría de sus discípulos. Escuchaba con interés a quienes decían algo distinto. En una entrevista que le hicieron a los 80 años, le preguntaron qué era lo que mantenía su vitalidad, aunque fumara puros y le gustara el coñac. Contestó que era la curiosidad.

P: Su curiosidad se refería también a usted.

R: Tanto esa así que cuando apareció El visitante, en 1969, él lo propuso a su editor alemán.

P: Aún antes ocurrió lo de 1956. ¿Cómo vivió la revolución?

R: Para mí la revolución empezó en Életképek (Escenas de vida) en 1955. Ésta fue una revista que podríamos llamar revisionista y se consideraba muy radical. Tenía una retórica antiestalinista, aunque la mayoría de sus colaboradores habían participado activamente en la toma del poder de 1948. Para mi resultó un mundo muy interesante. En la Federación de Escritores pasaban muchas cosas. Era como un clan. Algo tribal. Los viejos junto a los jóvenes. Tibor Déry, Gyula Illyés, László Németh … Era también como un foco de noticias. Y entonces vino 1956, el estallido de la revolución. Al tercer o cuarto día, ya era guardia nacional, es decir, tenía una ametralladora aunque nunca llegué a disparar. No estaba muy definido lo que debíamos hacer. Nosotros, los estudiantes, éramos el grupo armado del primer ministro Imre Nagy. Defendíamos la universidad, hacíamos guardia, actuábamos de guardaespaldas. Entonces, el 4 de noviembre, cuando la invasión rusa, fui a la universidad pensando que íbamos a defenderla, y la defendimos durante tres días. Luego nos dijeron que iban a destruirla a cañonazos si no desaparecíamos. Así que desaparecimos.

P: ¿Hubo represalias?

R: No. Perdí el trabajo, pero tres años después ya trabajaba como asistente social en el departamento juvenil del Ayuntamiento de Budapest. Nos preparamos una vida en la que no esperábamos cambios durante largo tiempo.

P: Pero el hecho que su primera novela, El visitante, se publicase en 1969, es decir, cuando tenía 36 años, tenía que ver con la política.

R: Yo antes de mis 30 años no pensaba que podría escribir una novela. Era bastante consciente respecto de la literatura. Entonces ya había escrito varios ensayos, sobre el nouveau roman, o sobre los clásicos rusos, preparaba antologías, editaba una colección de literatura rusa (de algo servía haber aprendido ruso). Pero no me apresuré a escribir una novela hasta que no la tuve madura. Y esto ocurrió en 1969.

P: Luego vino una novela que sólo se publicó mutilada.

R: El fundador de ciudad, que terminé en 1973. La rechazaron diciendo que era demasiado sombría. Luego se publicó en alemán y francés, y esto fue considerado un pecado capital.

P: En 1973 usted escribió, junto con el sociólogo Iván Szelényi, El camino de los intelectuales hacia el poder, que supuso la confiscación del manuscrito y el arresto de sus autores. Sin embargo, su tesis (que en el Este la intelligentsia constituye la clase dominante) fue contestada no sólo por las autoridades, sino también por muchos disidentes.

R: En Europa del Este la burguesía no era especialmente fuerte. La elite militar y aristocrática no tenía una vigorosa alternativa burguesa. Más fuerte resultó la intelligentsia radical que a principios del siglo se enamoró de un modelo socio-político estatal, centralista, militarizado, el modelo comunista, y luego se convirtió en su elite burocrática y política.

P: Y también en su víctima.

R: Sí, porque con ellos nació un orden político que enseguida intentó rellenarse con cuadros campesinos y obreros, como los llamaban entonces, y la totalidad de la intelligentsia fue puesta bajo sospecha. En la época estaliniana intentaron basar el sistema en los menos sospechosos y eso no dio resultado. En los 60, la burocracia reconoció a los profesionales a condición de que no cuestionaran la hegemonía del partido comunista.

P: Del reconocimiento hasta la llegada al poder hay un trecho…

R: Cuando la mayoría de esa intelligentsia no estuvo dispuesta a seguir aceptando el monopolio de la burocracia, entre otras razones porque adoptó las ideas de los intelectuales radicales y disidentes, entonces se acabó el comunismo. Ya no era el socialismo el que podía asegurarles las posiciones de elite, sino la democracia parlamentaria. Ahora, si la intelligentsia quiere garantizar la democracia recién conquistada, tiene que deshacer ese monopolio estatal que aún existe, ya que la mayoría de los bienes siguen estando en poder del Estado. Haría falta ampliar la clase media. Es decir, la burguesía intelectual tiene que crear la burguesía propietaria. Ésta es una de las extrañas peculiaridades del Este de Europa: crear una burguesía desde arriba.

P:  ¿Y qué papel jugó esa intelligentsia que estaba en el poder?

R: Si alguien desempeñó un papel importante fue la intelligentsia.

P: Pero qué interés tenían en deshacerse del poder?

R: Un pensador húngaro, István Bíbó, refiriéndose a sus diferencias respecto al marxismo, decía que la historia es más bien la historia de los compromisos de clases, no de la lucha de clases. Toda la época de János Kádár se puede describir como un compromiso de clases. Pero si una de las partes no puede garantizar las condiciones del acuerdo, la otra puede no sentirse obligada a cumplirlo . El régimen no pudo garantizar más prosperidad y estabilidad, crecimiento y libertad intelectual a cambio de la legalidad que le otorgó la intelligentsia. Así que la intelligentsia

P: Pero los regímenes comunistas del Este de Europa cayeron, principalmente, por causas externas, una situación mundial, la URSS…

R: Yo diría, sin embargo, que ha sido un proceso autóctono en toda la Europa del Este. Concretamente, el aburguesamiento de los profesionales, intelectuales y otros sectores sociales. Es decir, el aburguesamiento como proceso positivo: la gente empieza a pensar en húngaro económicamente; hay una economía sumergida o paralela a la estatal; hay gente que tiene menos miedo, que se atreve a pronunciar palabras hasta ahora prohibidas y que de repente aparecen hasta en los diarios… Todo esto al mismo tiempo, junto con el endeudamiento gradual, que demostraba la incapacidad del sistema y destruía la ilusión de los reformistas de que una economía socialista podía cambiarse sin cambiar el sistema político.

P: Perfecto. La intelligentsia, cumpliendo el papel de una burguesía inexistente, protagoniza el cambio de poder. ¿Y qué puede hacer con ese nuevo poder?

R: Por el momento hay más ideología que cambio institucional. Se ofrecen distintas opciones. Las menos favorables sería que la estructura profunda siguiera. El comunismo como sistema autoritario no era un fenómeno nuevo y ajeno en estas latitudes.

El imperio alemán, la Monarquía Austro Húngara y los Romanov… En definitiva, no ha habido en esta región una sola revolución burguesa exitosa, ni una transformación democrática o una reforma liberal. Desde mi nacimiento vivo en dictaduras. Así que podemos afirmar que lo que se autodefinió como muy revolucionario después de la Segunda Guerra Mundial, pronto significó un regreso a los esquemas tradicionales. Hasta el punto de que la nueva elite comunista intentó imitar las costumbres de la elite anterior. Y si preguntamos ¿cuándo la población ha tenido la oportunidad de expresar su voluntad en unas elecciones?, ha sido sólo en casos excepcionales. En estas civilizaciones los personajes predominantes eran el hombre que manda y el que obedece. Y existe el peligro de que las mismas estructuras de orden permanezcan y sólo cambie la retórica.

P: Pero si el país necesita la democratización económica, ¿qué intereses pueden respaldar la conservación de las estructuras estatales?

R: En economía libre también puede haber una organización de Estado, como en el comunismo, donde las relaciones y el chanchullo sustituyen los criterios de mercado. Esto es especialmente atractivo para quienes no son competitivos. Si una fábrica no es capaz de mantenerse, está claro que necesitará subvención del Estado y necesitará un Estado que le dé esta subvención. El trabajo inadecuado necesita esta protección.

P: Por el momento, la mayor novedad que ha traído la libertad de prensa es el regreso de la retórica chauvinista-populista de antes de la Segunda Guerra Mundial.

R: Durante los años del socialismo sólo se escuchaban doctrinas socialistas. Muy pocos tenían ideas alternativas. Es lógico pues que se tome como alternativa lo que hubo antes de los regímenes comunistas. Lo que sucede es que ese pasado precomunista es muy variado. Los checos tienen bastante suerte porque al lado de la fotografía de Václav Havel pueden poner la de Mašarik. El caso de los eslovacos no es tan afortunado porque el único momento de grandeza nacional que pueden tomar como referencia fue durante la segunda Guerra mundial, bajo la dictadura fascista de Jozef Tiso. Aquí en Hungría aún no han llegado hasta el almirante Horthy, pero varias instituciones de esa época empiezan a tener relieve. Esto tiene su lado legítimo porque el comunismo ha tratado la historia anterior tal como ahora van a tratar la suya. O sea, demonizándola. Ahora hay quienes consideran que el anticomunismo era bueno. Creo que esto es un extremo. En el centro, sin embargo, hay una posición moderada en la coalición gubernamental que se puede calificar como de centro-derecha, que resalta el carácter nacional y cristiano. Hasta el punto de que el periódico Deporte Popular fue bautizado Deporte Nacional Popular. Como excusa para ese fervor nacionalista podemos decir que no se trata de naciones opresoras, sino oprimidas, que ahora intentan recuperar su identidad con especial ímpetu.

Como el Imperio Soviético intentaba homogeneizar la identidad nacional de todos los pueblos, incluido el ruso, ahora todos resaltan su diferencia lo que, por otra parte está de acuerdo con un intento europeo de no proyectar el futuro del continente de modo homogeneizado.

P: Pero de esa botella recién abierta salieron también algunos antiguos monstruos. Como el antisemitismo, que, por otra parte no es un fenómeno exclusivamente húngaro.

R: En otros países del Este también existe el antisemitismo pero sin judíos. Aquí al menos hay judíos.

P: También existe una auténtica caza de brujas de los ex comunistas o de los que aún lo son…

R: Diferenciemos entre palabras y actos. Es un hecho que en Hungría durante ese proceso no se ha dado un solo golpe. Es un hecho que nadie ha sido sometido a juicio porque hizo esto o aquello. Ciertamente existe un tono mucho más agresivo en el país, pero que no creo que objetivamente sea demasiado peligroso. No creo que tengan mayor representación que la que tienen los partidos de la derecha radical en Europa Occidental, los republicanos en Alemania, el Frente Nacional en Francia .

P: Frente a la caza de brujas, usted ha salido en defensa de comunistas y ex comunistas.

R: Es natural. Si frente a los comunistas defendía los derechos humanos de todos, también defenderé los suyos cuando algunos quieren negarlos.

P: Y el antisemitismo. ¿Ahí también podría ser tan tolerante paternal y objetivo?

R: Si el antisemitismo aparece como una especie de incitación violenta contra los judíos, está fuera de la constitución y hay que tratarlo como un crimen. Lo que apareció aquí es bastante vulgar y repugnante. Apareció, pero también fue rechazado. Antisemitismo siempre hay y habrá. La cuestión es cómo se propaga y cómo enfrentarse a él. Es algo que deben rechazar tanto los judíos como aquellos que sin serlo se oponen a la discriminación de cualquier minoría. Es decir, aquí también se trata de los mismos derechos, de la misma integridad que tiene cualquier ciudadano.

P: La democracia lleva aparejados también los defectos del capitalismo: la imposición de las leyes del mercado en la cultura, por ejemplo, puede ser nefasta en una democracia nueva y pobre.

R: La democracia tiene un gran precio. Este precio lo paga, por ejemplo, el mundo editorial. Se editan masivamente obras valor exclusivamente comercial, y hay menos dinero para las que tienen auténtico valor. Los editoriales no se atreven a publicar autores poco conocidos. Si no puede haber un amplio sistema de subvenciones, hay que encontrar soluciones. En realidad, en la actitud democrática hay un elemento optimista, algo que se puede considerar ilusorio. Los demócratas confían en la publicidad, confían en que la vida pública puede corregir las cosas.

P: En 1990 fue elegido de presidente del PEN Club Internacional, ¿por qué se hizo cargo de una tarea tan exigente?

R: Sentí que debía hacerlo. Murió el presidente anteior, René Tavernier, y el presidente provisional, un autor sueco, Per Eksler, me dijo que la presidencia del PEN, después de los cambios en el Este de Europa, debía corresponder a esa región. Existen además criterios tales como el hecho de ser más o menos conocido, y también el tener un cierto pasado en  la defensa de la libertad del escritor, que esos son los valores que defiende el PEN. Aunque yo correspondía a ese retrato, pedí que buscaran a otro. Ellos insistieron y finalmente dije que sí. El PEN Club es una organización de solidaridad y actualmente hay unos 350 escritores encarcelados que hasta hace muy poco nos defendían a nosotros.

P: Sin embargo, ahora en el último congreso del PEN, organizado en Santiago de Compostela, ha renunciado su cargo.

R: Ha vencido mi mandato y no tenía ganas de volver a ser elegido. Es un cargo, que requiere demasiado apariciones públicas, congresos, entrevistas, acciones, campañas, conferencias… Pero yo soy novelista, y lo que me interesa es escribir.

 

 

Nota biográfica:

Una vida entrecruzada por la Historia

Hijo de un comerciante judío, nació en 1933 en Berettyóújfalu, una pequeña ciudad húngara. Es uno de los siete supervivientes de los doscientos niños judíos de su pueblo natal. En el nuevo orden establecido por la Unión Soviética, su supuesta condición burguesa le impidió estudiar la carrera que quería. Expulsado varias veces de la universidad, bien por su origen burgués bien por sus ideas ligeramente diferentes del canon oficial, pero protegido por el filósofo György Lukács, terminó sus estudios de letras en 1956, poco antes del estallido de la revolución. Durante la revolución llegó a ser miembro de la Guardia Nacional, grupo formado por estudiantes y adicto al primer ministro Imre Nagy.

Después de 1956, vinieron años de marginación, hasta que en 1963 empezó a trabajar de asistente social con jóvenes marginados, labor que le inspiró su primera novela, El visitante (1969). Luego vino El fundador de la ciudad (de próxima publicación en Alfaguara), primero censurada  y finalmente, tras su aparición en alemán y francés, publicada de forma mutilada. Su ensayo, escrito en compañía del sociólogo Iván Szelényi, El camino de los intelectuales hacia el poder, provocó las iras de las autoridades: confiscaron el manuscrito y arrestaron a sus autores. Sus siguientes obras, entre ellas la novela El cómplice (Alfaguara, 1987) y ensayos como Antipolítica (1986) se publicaron sólo en el extranjero o en ediciones samizdat, esto es, por las editoriales clandestinas de Hungría.

 

Leave a comment

Filed under Entrevista, Holokauszt, Irodalom, Könyv, Kultúra, Web

Út a halálba. Helyszíni közvetítés

Heyman Éva naplója (Zsolt Ágnes: A piros bicikli; XXI. Század kiadó, Budapest, 2015)Dés Mihály (Magyar Narancs, 2015 szeptember 17) http://magyarnarancs.hu/konyv/ut-a-halalba-helyszini-kozvetites-96489

 

Régi jó bevált színházi és filmes fogás párhuzamosan mutatni a főhős ténykedését és a rá leselkedő veszélyt, amiről ő persze mit sem sejt. Az hogy a néző ismeri –és bizonyos értelemben– várja a helyzetből következő végkifejletet furcsa módon nem csökkenti az izgalmat, hanem éppenséggel fokozza. Nem véletlen, hogy a nézős műfajok tudnak hatékonyan élni ezzel az eszközzel. Bármennyire is iparkodik egy prózaíró (és Dos Passos óta jónéhányan megpróbálták már) nem igazán sikerül neki párhuzamos idősíkokat kreálnia. A legtöbb, amit tehet, hogy leírja, amit egy adott szereplő csinál, majd hozzáteszi, hogy mi zajlik a háta mögött. Ami nem ugyanaz, mint amikor látjuk hősünket tenni-venni, miközben a függöny mögött a gyilkosa leselkedik rá.

Amire viszont még a színház és a film se képes az az, hogy maga az áldozat kínálja föl a közönségnek azt, hogy egyszerre tudja-lássa az események színét is, fonákját is. Ez olyan lenne, mintha Desdemona adná tudtunkra azt is, hogy milyen érthetetlenül kezd el viselkedni Otello, meg azt is, hogy mi e változás oka, vagyis ismerné Jago machinációit. De amire nem képes a fikció, arra képes az irodalommá vált élet. E paradox –és az adott esetben tragikus– lelemény legismertebb modellje az Anna Frank naplója. Egy másik,  kivételes példa rá az a könyv is, amelyről itt szó lesz.

A hasonlóság Anna Frank és Heyman Éva naplója közt olyan magától értetődő, amilyen logikus, hogy miben különböznek. Két, majdan koncentrációs táborban meggyilkolt zsidó lány leírja –az egyik Amszterdamban, a másik Nagyváradon– hogy’ telnek napjai a náci rémuralom alatt. A párhuzamok olyan jelképes véletlenekre is kiterjednek, mint hogy mindkét napló a szerzőjük tizenharmadik születésnapján kezdődik: 1942 júniusában Anna Franké, és 1944 februárjában Heyman Éváé. Két hónap eltéréssel mindkettő 44 nyarán, közvetlenül a deportálásuk előtt ér véget. A két lány közötti korkülönbség (Anna 1929-ben született, Éva 1931-ben) meghatározza elbeszeléseik jellegét.

Annának egyszerűen több idő állt a rendelkezésére. Nem csak arra, hogy beszámoljon azokról a rettenetes időkről, hogy reflektáljon arra, ami a világban történik és leírja a környezetét, hanem arra is, hogy éretté váljon: mint ember, mint író és mint nő. Ennek a fejlődési folyamatnak a megjelenítése az, ami naplóját kiemeli a hasonló műfajú és tematikájú írások közül.

Az a három és fél hónap, amelyet Éva naplója átfog nem elégséges egy ilyen mély merítéshez. Helyette viszont annyira intenzív és drámai, amire még a Holokauszt irodalmában se nagyon akad példa. Olyan szöveg ez, amelyben nincs egyetlen fölösleges szó és –ami még ennél is meglepőbb– hiányozni se  hiányzik belőle egy se. Alig 80 kézirat oldalon képes megrajzolni az események, emberi portrék és viszonylatok egész táblaképét; két világ egyenlőtlen küzdelmét (egy szolidan kaotikus polgári lét romjait és a fasiszta tébolyt, mely –minden ellenállás nélkül– elsöpri azt); sőt, még ennek az átalakulásnak –vagy hatalomátvételnek– a folyamatát is megjeleníti, ami pedig csak keveseknek sikerült, még Anna Franknak sem.

Heyman Éva elbeszélése olyan tömör és ugyanakkor olyan komplex, a dramaturgiája annyira tökéletes és célratörő, hogy kétségek merültek fel a szerzőségét illetően. Ebben is hasonlít egymásra a két lány naplója. Csakhogy Anna esetében fennmaradtak a kéziratok (merthogy több változat is volt), Éva eredeti feljegyzései viszont sohasem kerültek elő. Ez persze egyáltalában nem azt bizonyítja, hogy más írta (már ha egy ilyen irodalmilag is és dokumentárisan is abszolút hiteles szövegnél számít egyáltalán a szerzőség), annál is inkább mert vannak nagyon meggyőző közvetett bizonyítékok arra, hogy igenis, ezek Heyman Éva feljegyzései voltak.

Az egyik ilyen bizonyíték a napló sorsával kapcsolatos. Ahogy az 1944 május 30-i, utolsó bejegyzésben áll, a bármelyik pillanatban várható deportálás tudatában Éva odaadta a család szakácsnőjének, Mariskának, akinek néha sikerült besurrannia a gettóba. Tőle kapta meg a háború után Éva mamája, a naplóban csak Ágiként szereplő Zsolt Ágnes, aki 1947-ben a saját nevén és a meglehetősen ügyetlen Éva lányom címmel publikálta az általa megszerkesztett szöveget. Ugyanígy jelentette meg 2011-ben (tehát ötvennégy év múlva!) a XXI. Század Kiadó, mely idén –feltehetőleg a német kiadás nyomán– a hatásosabbnak vélt A piros bicikli címmel adta ki újra, sajnos továbbra is előszó nélkül és Zsolt Ágnes neve alatt.

Igenám, de a kötet végén szerepel Mariskának egy közvetlenül a háború után írt levele, amelyben arról tájékoztatja a mamát, hogy Éva naplója nála van. Teljesen valószínűtlen, hogy Zsolt Ágnes maga költötte volna ezt a levelet, hiszen akkor még Mariska élt, akárcsak többen a napló  szereplői közül.

Van azonban egy ennél sokkal döntőbb bizonyíték: maga a szöveg, melyet nyilvánvalóan olyasvalaki írt, aki átélte a váradi gettó retteneteit. Ez a valaki persze Zsolt Ágnes is lehetne. De hogy nem ő az, hanem a lánya, azt az elbeszélő jellegzetesen (kora)kamasz ismeretei, nézőpontja és (esetenként) tárgyi tévedései bizonyítják. És van még valami. Az, amit az Ó-Testamentum vonatkozásában kényelmetlen igazságoknak szoktak nevezni. Ha a bibliai szöveg szerkesztőinek fontosabb lett volna a magasztos üzenet, mint a tényekhez való hűség, biztos kigyomláltak volna belőle ezt-azt. Például Dávid király viselt dolgait, melyek között a kapzsiság, bujaság, kevélység és gyilkosság is szerepel.

Ugyanezen az alapon, ha az anya lett volna a napló szerzője, nem írt volna olyasmit, ami saját magát rossz színben tűnteti fel. Pedig erre van példa ebben a szövegben. Nem mintha valami szörnyűséget követett volna el a lánya ellen, de –akárcsak Anna Frank és az anyja esetében– a kapcsolatuk bonyolult volt. Éva szülei elváltak és a lányuk az anyai nagypapájával –egy köztiszteletben álló, aranyos gyógyszerésszel– és a nagymamájával –egy tisztességes, ámde elviselhetetlen asszonnyal– élt. Nem maradhatott az apjával, Heyman Béla építésszel, aki a gazdag és zsarnoki anyjától függött, és nem költözhetett a Pesten élő mamájához sem, aki az akkoriban még igen ismert író, újságíró Zsolt Bélához ment férjhez. A harmincas évek végétől ugyanis Zsolt Béla helyzete zsidóként is, baloldaliként is egyre nehezebbé vált, 1942-ben pedig munkaszolgálatosként Ukrajnába hurcolták.

Zsolt Ágnes Pesten maradt, és mindent bevetett, hogy visszahozassa a férjét. Ez ugyan nem sikerült neki, de a lányát a szokásosnál is kevesebbszer tudta meglátogatni. A napló tanúsága szerint Éva igyekezett megérteni ezt a helyzetet, de nem teljesen sikerült neki. És nemcsak szemrehányás van az elbeszélésében, hanem féltékenység is. Ági szép, művelt, nagyvilági nő volt, akit –legalábbis Éva azt képzelte– mindenki jobban szeretett, mint őt. Ági tudatában volt annak, hogy nem áll az anyai szerep magaslatán, és ezt úgy kompenzálta, hogy a lánya legjobb barátnője próbált lenni.

Zsolt Ágnes lelkiismeretfurdalása az öngyilkossági kísérletig jutott el, amikor kiderült, hogy –olyan okok miatt, amit a napló nem rögzíthetett– a lányát egy másik csoportban deportálták, és csak fokozódott, amikor a háború után megtudta, hogy Éva sose tér vissza. Megpróbálta újrakezdeni az életét, dolgozott, újságíró lett, kiadta Éva naplóját, de végül mégis öngyilkos lett. Ez 1951-ben történt. Zsolt Béla két évvel azelőtt halt bele a munkaszolgálatban elszenvedett betegségekbe. Előtte azonban még megírta legfontosabb és –sajnálatos módon– legaktuálisabb művét, a Kilenc koffer című alig-alig regényesített visszaemlékezését.

A Kilenc koffer ott kezdődik, ahol Heyman Éva feljegyzési végződnek: a nagyváradi gettóban. A két elbeszélés egyetlen ponton sem mond ellent egymásnak, mint ahogy a naplóban leírtak megegyeznek egy másik gettótárs, Reuven Tsur, alias Steiner Róbert visszaemlékezéseivel is (Tsur memoárja éppenséggel a Kilenc koffer állításait cáfolja, legalábbis Zsolték megmenükélesét és Éva magára maradását illetően). De Zsolt Béla könyve visszamegy az időben, és leírja az egész folyamatot, mely az országot a pusztulásba vitte. Éva elbeszélése 1944 elején kezdődik és jelen időben halad előre, úgyhogy csupán a végjátékot rögzíti, de azért megjelennek benne e tévút legfőbb állomásai: a zsidó törvények, a Szovjetunió elleni háború, a munkaszolgálat, a kamenyec-podolszkiji mészárlás, Erdély visszacsatolása (ami náluk úgy jelent meg, hogy a nagypapától elvették a patikáját), és aztán –már helyszíni közvetítéssel– a németek bevonulása, a zsidók megbélyegzése és kifosztása, gettóba zárása, deportálása.

435.000 magyar zsidót deportáltak –a legtöbbjüket Auschwitzba– annak az akciónak a keretében, amelynek Heyman Éva is áldozatul esett. 56 napra és –a titkárnőket is beleszámítva– kevesebb, mint 200 emberre volt Adolf Eichmannak szüksége ehhez a rekordhoz. Na meg arra, hogy a posztján maradó Horthy teljes apparátusa –a polgármesterektől a legutolsó csendőrig– buzgón segítse a nácikat. Hát hogy is ne segítette volna? Még a kis Heyman Éva is pontosan rögzíti: két ellenállhatatlan erő –a gyűlölet és a zsákmány reménye– hajtotta őket. A többiek pedig elfordultak – cinkosan, közönyösen, gyáván vagy tehetetlenül.

Ez is benne van ebben a naplóban: a gyűlölet és a közöny, az aljasság és a kegyetlenség. De az emberség és a jóság is. Meg az az ördögi mechanizmus, amely még az igazakat is megakadályozta abban, hogy segítsenek, a zsidókat pedig abban, hogy magukon segítsenek. Szívszorító példákat hoz arra Heyman Éva, hogy valaki –egy szomszédasszony, a család egyik barátja– megpróbálta, és aztán mégse lehetett, többnyire az áldozatok tehetetlensége miatt. Kevés olyan könyv van, amelyik olyan világosan érthetővé teszi, hogy a Holokauszt nem csupán zsidó ügy. És kevés olyan város akad a világon, amelyik ennek megjelenítéséhez olyan végzetesen tökéletes helyszínt kínál, mint Nagyvárad.

Szent László városa, magyar királyok temetkezési és erdélyi fejedelmek születési helye, jeles egyházfiak és neves klasszikusok (köztük Vitéz János és Janus Pannonius) pályájának fontos állomása, a legnyakasabb Habsburg-ellenes kisnemesség, a bihari dzsentrik fővárosa, a Monarchia legbefolyásosabb magyar politikusainak, a Habsburg-párti Tiszáknak pátriája, ősi kálvinista fészek és katolikus püspöki székhely… A hagyományos Magyarország e fellegvára ugyanakkor Budapest mellett a századforduló legmodernebb városa is. És ez elsősorban a nagyszámú és nagyravágyó zsidó polgárságának érdeme volt.

A XX. század első felében Várad lakosságának mintegy negyedét tették ki a zsidók. Ez a túlnyomó többségében asszimilálódott, hazafias érzelmű és gyakran –mint Heyman Éva családja esetében is– mégcsak nem is vallásos zsidó polgárság volt a város országos jelentőségű iparának és kereskedelmének előmozdítója. Számos elsőrangú újságíró, tudós, művész, orvos került ki közülük, de nagyszabású és merész mecénások is voltak, akiknek köszönhetően Nagyvárad a magyar progresszió és a modern irodalom –többek között a kezdő Ady, Krúdy és Juhász Gyula – műhelyévé válhatott és akik révén a város –még Ceauşescu szó szerint lehengerlő urbanisztikai beavatkozásának ellenére is– az európai szecesszió egyik csodája lett.

Az viszont már a negatív csoda kategóriájába tartozik, hogy ebben a városban, mely annyit köszönhet nekik és ahol annyira integrálódtak, hogy a századforduló tájékán még a rendőrkapitány is zsidó volt, és amelynek századfordulós pezsgéséről olyan varázslatosan vonzó képet festenek krónikásai (köztük Nagy Endre Egy város regényében vagy Dutka Ákos A Holnap városában) pár évtizeddel később Heyman Éva ezt jegyezhesse föl annak kapcsán, hogy kizavarták őket a saját házukból és egy teherautó platóján a gettóba szállitották őket: „Állva vittek minket végig a váradi főutcán. Mikor a patika elé értünk, nagymama és Ági elfordult, Béla bácsi Ágit átölelve tartotta az egész úton, én a nagymamához bújtam, hogy ne is lássam az árjákat az utcán, akik éppúgy sétáltak a délutáni korzón, mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy mi ezentúl gettóban fogunk lakni”.

Jellemező módon a Nagyváradról szóló Wikipedia cikk magyar változata szerint 1941-ben mindössze 1.560 zsidó élt a körülbelül 90.000-es lélekszámú városban. Igaz, ugyanezen oldalnak a nagyváradi zsidóságot bemutató alfejezete –mely fölhívja szíves figyelmünket arra, hogy a zsidó kórház 1926-ban szülészettel bővült– említést se tesz a vészkorszak Budapest utáni legnagyobb gettójáról, ahonnan –még a náci statisztika szerint is– 27.000 nagyváradi és 8.000 környékbeli magyar állampolgárt küldtek a haláltáborokba.

Nem csak a Napló olvasója tudja előre, hogyan végzi Heyman Éva: ő is érezte ezt. A kamenyec-podolszkiji mészárláshoz kapcsolódó és kormányközeli körökben manapság idegenrendészeti eljárásnak nevezett intézkedés keretében 1941-ben deportálták Éva legjobb barátnőjét. Nagyváradon mindenki tudta, aki akarta, hogy mi lett a kitoloncoltak sorsa. Heyman Éva is. Naplója pontosan rögzíti, hogyan válik rögeszméjévé, hogy ő is ugyanúgy végzi majd.

A barátnő alakja már a legelső naplóbejegyzésben megjelenik és –akárcsak a legnagyobb színpadi művekben– vele együtt ott van Éva szinte egész univerzuma is. Azt nyilván Éva mamája döntötte el, hogy hol kezdődjön a megjelenésre szánt napló, ő volt az, aki –egyéb szerkesztői beavatkozás mellett– kihúzta a régebbi részeket, melyek a szöveg egyes utalásai szerint is banális gyerekségekről szólhattak. Zsolt Ágnesnek köszönhetően Éva naplója in medias res kezdődik: 1944 február 13-án, Éva 13-ik születésnapján, amelyen –életében először– a mama nem tud résztvenni, mert pár nap múlva súlyos műtéten kell átesnie. Meg különben is, Zsolt Bélát akkor engedték ki a Margit körúti katonai fogházból, ahová a másfél éves ukrajnai munkaszolgálat borzalmai után zárták be. A személyes drámává vált történelmi események megidézése a születésnapi ajándékok felsorolásával egészül ki.

Az egyetemes horderejű gazságok és a hétköznapi semmiségek békés egymás mellett élése ugyanolyan, csaknem hatásvadász feszültséget teremt, mint ami Éva gyerekes hangja és az elmesélt szörnyűségek között lüktet. Ez a szinte rafinált kettősség hatja át az egész infernális thrillert, ami a napló lapjain kibontakozik. Az igaz, hogy ezt a krimit nem Heyman Éva írta, hanem a történelem, de aki megjelenítette, aki metaforikus értékű epizódokkal töltötte meg, aki a halálba menetelésének leírásával megalkotta a magyar irodalom talán legéletigenlőbb művét az nem más, mint ez a tizenhárom éves nagyváradi lány. Az olvasó kezdettől ismeri a sztori végét, tudja, hogy a főszereplőre nem egy függöny mögött bújkáló gyilkos, hanem egy egész világ fenekedik, de talán éppen mert tudja, és nem tehet semmit, a megrendülés, a szánalom egyre csak nő benne.

 

 

 

 

 

 

 

 

Leave a comment

Filed under Holokauszt, Irodalom, Könyv, Kritika, Kultúra, Web

Lehet-e jól írni a Rosszról? A Holokauszt szépirodalma

Szombat, 2016 január

Bármilyen perverzül hangzik is, de így van: akárcsak minden más korszaknak vagy világraszóló eseménynek –legyen az a belle époque vagy a peloponnészoszi háború–, a holokausztnak is van egy pozitívként elkönyvelhető kulturális hozadéka. Még ennél is perverzebbül hat az, hogy a borzalom e gazdag kultúrtára –emlékiratok, tanulmányok, regények, filmek, festmények, zeneművek…– ugyanazokkal a szakmai, piaci és esztétikai mércével mérettetik meg, mint mondjuk a szerelem, vagy a világfájdalom ihlette művek. Szinte kínos tudomásul venni, de a haláltáboroknak is megvannak a maguk fűzfapoétái és mesterdalnokai, sikerszerzői és mellőzött tehetségei. A különbség csupán csak annyi, hogy itt a legcsapnivalóbb és amatőrebb szövegnek is olyan megrázó a dokumentumértéke, olyan felkavaró az erkölcsi (vagy éppen erkölcstelenségi) tartalma, hogy kiiktatja az olvasó esztétikai éberségét.

Már a szövegek spontán értékelése is problematikus. Mert ugye hogyan is dicsérünk egy holokauszt-sztorit? Azt mondjuk, hogy letehetetlen? Hogy jól van megírva? Hogy csodálatos? Megrázó…? És egyáltalán, milyen alapon rangsoroljuk? Azon, hogy mennyire készülünk ki tőle? Szóval, hogy minél borzalmasabb dolgokról számol be annál jobb? Az újabb szokás szerint olvasmányait mindenféle pontszámokkal értékelő egyik magyar könyvblogger jól fejezi ki és oldja meg ezt a dilemmát, amikor a 13 éves Heyman Éva 1944-es naplóját bemutatva így zárja le megrendült recenzióját: „itt és most nem pontozok.”

A totalitárius rémuralom kulturális szempontból is egyszerre kivétel és megerősít egy szabályt: aláveti magát az esztétikai elveknek és szociokulturális törvényeknek, de egyben meg is haladja, semmibe veszi azokat. Nem véletlen, hogy e tematika legmaradandóbb alkotásai (Anna Frank, Primo Levi, Tadeusz Borowski, Kertész Imre, Ruth Klüger, Jean Améry, Robert Antelme vagy Aharon Appelfeld könyvei a holokauszt-próza esetében, és Szolzsenyicin, Nagyezsda Mandelstam, Salámov és Gustaw Herling-Grudziński a Gulagéban), nem művészi szándékkal íródtak. Még azokban az írásokban is, ahol nyilvánvaló a tudatos elbeszélői stratégia –mint Kertész Sorstalanságában, vagy Salámov

Kolimájában–, annyira domináns a rekonstrukciós szándék, a valósághoz való hűség igénye, az igazság kimondásának kényszere, hogy az semmiképp sem illeszthető azokba az esztétikai protokollokba, amelyek a szépirodalomra vagy fikcióra általában érvényesek, beleértve az úgynevezett realista prózát is.

 

Nem elég a jószándék

Ugyanezen okoknál fogva, művészi szempontból –ami egyáltalában nem szép és megható mondatokat vagy filmbeállításokat jelent­– vitathatónak bizonyult a legtöbb kívülről jött próbálkozás. Ezen azokat a műveket értem, amelyeknek alkotói nem tanúi-túlélői voltak az elbeszélt eseményeknek, hanem hatásosan és érthetően feldolgozandó nyersanyagként kezelték a holokausztot, mint például a Schindler listája, Sophie választása és A csíkos pizsamás fiú, hogy csak három tisztességes és elsöprően sikeres filmre, illetve a hozzájuk kapcsolódó könyvre hivatkozzam. A Wladyslaw Szpilman emlékirata alapján készült szintén világsikert aratott film, A zongorista, kicsit más eset, már csak azért is, mert a rendező Polanskinak is személyes élményei voltak az alapvetően a varsói gettóban játszódó történetről.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a holokauszt irodalmi feldolgozása a túlélők monopóliuma (annál is inkább, mert egyre kevesebb van belőlük) és hogy kizárólag csak saját élményeket lehet, illetve érdemes elmondani, hanem azt, hogy aki nem szemtanúként szólal meg ebben a témakörben, annak nem elég az erős belső indíttatás, a megrendülés, a jó szándék: szüksége van egy valóban sajátos, eredeti szempontra, látásmódra, amely –új viszonyt teremtve a történtekkel– éppen az ő nem személyes élményét képes személyessé tenni. Jó példa erre Benigni filmje, Az élet szép, Art Spiegelman képregénye, a Maus, vagy akár –a náci eszme egyik lehetséges értelmezéseként– Borges novellája, a „Deutsches Requiem”. A történet transzponálása, azaz a nem saját, közvetlen élmények által való ábrázolása, a holokausztot túlélő szerzők esetében is eredményes lehet. Ilyen Aharon Appelfeld allegorikus regénye, a Badenheim 1939, vagy Stanislaw Benski elbeszéléskötetete, A cádik dédunokája, mely –éppen ellenkezőleg, már-már szociográfiai alaposságú, realista prózában– egy Shoá utáni lengyel zsidó szeretetház lakóit mutatja be.

Valójában mindegy, hogy emlékezésről vagy elképzelésről van szó, végül mindig beleszaladunk az e témakörben szinte kínosnak ható esztétikum kérdésébe. Mert tetszik, nem tetszik, a holokauszt- és a Gulag-irodalom hatása, maradandósága sokkal inkább függ az írás minőségétől, az ábrázolás árnyaltságától, a nézőpont eredetiségétől, a szöveg nyelvi megjelenítő erejétől, egyszóval az esztétikai értékeitől, mint az általuk elbeszélt események drámaiságától. Másképp nem lehetne megmagyarázni, hogy miért keltett oly kevés figyelmet egy lengyel kisfiú, David Rabinowitz története, aki, csakúgy mint Anna Frank, naplóban rögzítette élményeit a náci üldözés alatt, és aki ugyanolyan borzalmas véget ért, mint ő. A különbség tehát nem az átélt rettenetekben van, és nem is a megrendítő, mítoszteremtő halálukban, hanem abban, hogy Anna képes volt élményeit érzékletesen, meggyőzően, az emberi kapcsolatoknak és a saját fejlődésének szövevényes rendszerén keresztül ábrázolni. A már említett nagyváradi Heyman Éva is nyilvánvalóan páratlan tehetség volt, csak neki nem adatott meg, hogy –íme egy újabb példa a téma feldolgozásának eredendő morbiditására– eleget éljen (értsd: szenvedjen), hogy a megaláztatások és megpróbáltatások minden stációját megfelelő hitelességgel és részletességgel kibontsa.

Igaz, minden stációt nem is lehet megjeleníteni. Az senkinek sem sikerült és nem is sikerülhetett.  Ahogy nem lehet ábrázolni az atombomba robbanását, ugyanúgy lehetetlen irodalmat csinálni a gázkamrákról, a koncentrációs táborok végső értelméről. A leíró vagy spekuláló tanulmányokat kivéve minden szöveg megáll az irtózatos végcél előszobájánál. Túlélési történetek ezek egy csaknem teljes, tökéletes megsemmisítés közepette, és a megmaradásért folytatott harc letehetetlen krimivé változtatja még a legügyetlenebb vagy viszolyogtatóbb visszaemlékezést is. Az utóbbira példa Mengele boncolóorvosának, Nyiszli Miklósnak az emlékirata, vagy Betlen Oszkár Élet a halál földjén c. könyve, mely kommunista szempontból meséli el auschwitzi élményeit.

A zsidók kiirtására kidolgozott végső megoldás egyben minden idők legnagyobb szabású dehumanizálási terve is volt, melyben az áldozatok fokozatos, de teljes degradálása legalább olyan fontos szerepet játszott, mint a megsemmisítésük. Ennek a tervnek a gyakorlatba való átültetéséről szólnak ezek a tanúságtételek. Vagyis valami olyanról, ami felfoghatatlan, amit a saját élményvilágunkból semmivel se tudunk beazonosítani. A totalitárius népirtásról szóló legjobb (tehát a legrettenetesebb) művek éppen ezt a lehetetlent valósítják meg. És éppen ezért olyan nehéz a befogadásuk. Ezért, hogy Améry ma egy lényegében ismeretlen szerző, hogy Ruth Klügert nem lehet magyarul megtalálni, hogy Antelme-et csak néhány mániákus olvassa, hogy Borowskit többnyire érzéketlen cinikusként érzékelték, hogy az izraeli Appelfeld könyveire a külföldi szerzők között akadtam rá a jeruzsálemi Yad Vashem könyvesboltjában, és hogy –amíg a Nobel-díj föl nem szentelte– a Sorstalanságot igen erős ellenszenv övezte zsidó körökben.

 

Önsajnálat nélkül

Talán éppen az olvasóban keltett nyugtalanság és feszélyezettség a legpontosabb barométere ezen könyvek (irodalmi, etikai, történelmi…?) fontosságának. A holokausztról szóló összes meghatározó mű rendkívül nyugtalanító, ugyanis a bennük föltárt igazságok is azok, mégpedig azért, mert nem szorítkoznak a koncentrációs univerzum terére, hanem valamilyen módon érintik a civilizációnk egészét. Szerzőik ugyanis minden önsajnálat nélkül írják le a totalitárius téboly ördögi működési mechanizmusait és az áldozatokon kifejtett elembertelenítő hatását, miközben a legtöbb hasonló tematikájú szöveg beéri azzal, hogy fölidézze a szenvedéseket. És az együttérzés nem elegendő ahhoz, hogy megértsük a történteket.

Jók és rosszak szereposztásban ábrázolni minden idők legnagyobb bűntényét nem más, mint banalizálás. Hiába a meghatottság jogos könnyei, a közönségsiker, a pozitív didaktikai szempontok, ezt a kérdést nem lehet büntetlenül leegyszerűsíteni és elérzelmesíteni, mint ahogy azt például Spielberg tette a Schindler listajában, mert a szükséges kódok és alapismeretek hiányában könnyen lehetséges, hogy a hőn vágyott nézőtömegek a bűnügyi hírek és az akciófilmek napi katarzisának rendszerébe illesztik be az élményt, és aztán ennek megfelően szabadulnak is meg tőle.

„A horror esztétikája” című tanulmányában („Estética del horror. Negatividad y representación después de Auschwitz”, La Ortiga, 99-101 – 2010) a spanyol José A. Zamora egyfajta voyeurizmusról beszél Auschwitz ábrázolása kapcsán, „a borzongás azon élvezetéről, mely ott keletkezik, ahol úgy lehet megközelíteni a rettenetet, hogy az ne jelentsen veszélyt a megfigyelőre”. Pontosan ugyanezért az sem igaz, hogy ebben a témakörben a tények magukért beszélnek, merthogy a tényeknek is lehet és van is egy dezinformáló, az igazságot elfedő használata. A jólismert filmkockák, amelyeken bulldózerek tolják a csontsovány hulla-halmokat, a cipő- és szemüveghegyek, a csaknem meztelen élőhalottak vánszorgása a frissen felszabadított táborokban sokkoló hatást váltanak ki, de –mint feldolgozhatatlan információ– a kérdés lezárására, hárítására is szolgálhatnak.

A Radikális Gonosz történeti megvalósulásának csaknem megoldhatatlan ábrázolási nehézsége abból is adódott, hogy nem létezett hozzá nyelv, amelyen el lehetett volna mondani, sem fül, amellyel meg lehetett volna hallani, amit elmesélnek. Sokak számára az adott erőt ahhoz, hogy megpróbálják túlélni az túlélhetetlent és hogy értelmet adjanak a totális értelmetlenségnek, hogy majd el fogják mondani azt, ami velük történt. Ennek a reménynek a hiánya vagy feladása a halált jelenthette. Csakhogy a túlélés se volt garancia arra, hogy a tanúságtétel eljusson címzettjéhez. „A koncentrációs táborban mindig ugyanazt álmodtam –írja Primo Levi–; azt, hogy hazamegyek, találkozom a családommal és elmesélem nekik, de ők nem hallgatnak meg. Az aki előttem áll, nem hallgat engem. A táborban elmeséltem ezt az álmom a barátaimnak, és kiderült, hogy nekik is ugyanez a visszatérő álmuk.” Simon Wiesenthal pedig azt írja az emlékirataiban, hogy az egyik SS azt mondta neki, hogy mégha túlélné is, egy szavát se hinné el senki. Ugyanennek a rettenetes rémálomnak változata az, amit Borowski egyik szereplője mond: „Mit tud majd rólunk a világ, ha a németek nyernek?”

 

Kinek a története?

Az attól való félelem, hogy nem hallgatnak meg, egy tőről fakad azzal a félelemmel, hogy nem érdemes elmesélni. A legtöbb túlélő író (Semprún, Klüger, Kertész…) évtizedeket várt arra, hogy szembesüljön az élményeivel, hogy el merje mondani őket, és sokan soha nem nyitották ki a szájukat. Azok pedig, akik rögtön a felszabadulásuk után próbáltak számot adni arról, ami velük történt (Bruno Bettelheim, Szpilman, Levi, Zsolt Béla) falakba ütköztek: visszautasították, megcenzúrázták a kézirataikat, nem olvasták, nem értették a kiadott könyveiket. A megoszthatatlan élmény súlya és a túlélés miatt érzett bűntudat olyan elviselhetetlennek bizonyult, hogy sokakat (Borowskit, Celant, Levit, Améryt, Bettelheimet és kevésbé ismert vagy ismeretlen túlélők ezreit, köztük Heyman Éva édesanyját is) az öngyilkosságba hajszolt.

Igenám, de ezek a történetek a hallgatóságnak is elviselhetetlennek bizonyultak. És nemcsak azért, mert valami teljesen felfoghatatlanról, és következésképpen számukra távoli, idegen tapasztalatról szóltak, hanem azért is, mert e hihetetlen, iszonytató történeteknek valahogy mégiscsak közük volt a normalitáshoz, az ő saját életükhöz, ahhoz a világhoz, amiben éltek, csak éppen a két dolgot –a felfoghatatlant és a meghitten hozzájuk tartozót– nem tudták és nem is akarták összekapcsolni. Ez lehet az oka annak, hogy csak –a hetvenes évektől kezdve– az a nemzedék volt képes megnyílni e téma felé, mely nem volt közvetlenül érintett a holokausztban. Sem áldozatként, sem bűnösként, sem haszonélvezőként, sem cinkosként, sem kibicként. Az egyik legmélyrehatóbb és eredetibb értelmezése a nácizmus lényegének Hanna Arendt nevéhez fűződik. A Radikális Rossz banalitását bizonyító elmélete abban a perverz paradoxonban foglalható össze, hogy Eichmann, a zsidóság kiirtását megszervező náci vezér joggal állíthatta magáról, hogy ő nem is antiszemita. Talán valóban nem volt szükséges, hogy az legyen. A gépesített, bürokratizált modern társadalom és az általa kitermelt eldologiasított ember talán valóban többet nyomott a latban, mint a fajelmélet. Hatmillió civil nagyipari megsemmisítése feltehetőleg csak egy ilyen egyáltalában nem banális elmélettel magyarázható meg. De a teológiai, erkölcsi Gonoszság legbestiálisabb megtestesüléséhez kapcsolódó egyedi halálokat és életeket, szenvedéseket és gaztetteket, megalkuvásokat és helytállásokat kizárólag csak az irodalom képes kifejezni. Ez magyarázza a radikalitásának szükségességét is. Különösen Auschwitz után.

.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Leave a comment

Filed under Holokauszt, Irodalom, Könyv, Kultúra, Publicisztika, Web