Category Archives: Film

Showbiz (Hu)

Pesti barokk

(Színházi előadás, 2016)

 

Anyám könnyű kosztot ígért

(Monokomédia, Spinoza, 2015)

 

Ez nem vicc!

(Stand up comedy, Spinoza, 2015)

 

Pesti barokk 4 Désre

(Átrium, 2013)

 

A dokumentátor

(Játékfilm, 1988)

 

Banánhájkeringő

(Játékfilm, 1986)

 

Új könyvek

(Rövidfilm, 1985)

 

Passió

(Színházi előadás, 1971)

 

Advertisements

Leave a comment

Filed under Film, Irodalom, Kultúra, Publicisztika, Színház, Web

Egy nagyon nagy kispolgár. Szőke Szakáll (1884-1955)

Magyar Narancs, 2016/21, 2016 május 26

 

 

Lehetetlen volt elfelejteni a nevét, de –a Casablanca pincér-alakításának köszönhetően– úgy lett világhírű, hogy senki nem tudja, hogy hívják. Alapvetően epizodista volt, de Lugosi Bélán kívül nincs magyar színész, aki fényesebb nemzetközi karriert futott volna be. Fél Európa kacagott a kabarétréfáin, gegein, de jószerivel egyetlen száma, a Vonósnégyes maradt fenn. Legalább négy országban játszott hatalmas sikerrel, pedig minden nyelven rettenetes akcentussal beszélt, a szintén világhírű hollywoodi honfitársa, Rózsa Miklós szerint még magyarul is. Leginkább esetlen kispolgárt alakított, és a magánéletében is az volt: egy békességre és apró, házias örömökre vágyó fickó, akinek azonban egy kalandorhoz méltóan hányattatott sors jutott.

Valami már a kezdet kezdetén jelezte, hogy így lesz: még húszéves se volt, és már a harmadik nevet próbálta ki. Gärtner Sándorként születettt Budapesten, de amikor 17 évesen kabarétréfák írásával próbált egy csábítóbb alternatívát találni kijelölt polgári karrierjének, fölvette az ellenállhatatlannak tűnő Gerő Jenő nevet. Igenám, de alig került a színpad közelébe, és hipp-hopp Szőke Szakáll lett belőle. Ehhez aztán már élete végéig ragaszkodott, egyedül az amerikai közönség kedvéért módosította S.Z. Sakallra. Az tényleg sokkal angolosabbnak hangzott.

Pedig nem is ő találta ki. Érettségi után szakállt növesztett, hogy komolyabban vegyék a bankban, ahol nappal dolgozott, meg a revüszínházban, ahol kuplékat és tréfás jeleneteket írt egy ismert komikusnak. Mivel nem tudott betelni azzal, hogy a saját szövegét hallja vissza egy híres színész szájából, minden este a kabaréban lebzselt. Nagy Endre, a direktor, még a nevét se tudta, ezért így instruálta a jegyszedőket: azt a szőke szakállas kölyköt mindig engedjék be.

Hát így kezdődött, de persze már előtte is történt vele egy-két furcsaság. Az apja egy kedélyes, bohém kőfaragó, magyarán sírköves volt. Mivel a lakbért nem nagyon tudták fizetni, állandóan költözködtek. A mama korán meghalt és pár év múlva a papa is követte őt. „Hét gyereket, hat sírkövet és egy görög harcost hagyott maga után.” Ez utóbbi egy embernagyságú szobor volt, amin sehogyse sikerült túladniuk, és amely sokat szerepel Szőke Szakáll végre magyarul is megjelent önéletírásának első lapjain.

A kilátástalan helyzetet a mama húga, Emma oldotta meg, aki annyira imádta a Gärtner-gyerekeket, hogy –még a szülők életében– otthagyta értük az Első Romániai Olajfinomító igazgatói székét, melyet egy bizonyos –de nem azonyos– Freud házaspár tolt alá.  Csodálatos asszony lehetett. Egy nap –meséli Sz. Sz.– Emma néni egy csokor virágot tett az asztalra.

– Mi történt? – kérdezte Gyula, a legidősebb és legfelelősebb gyerek.

„Emma néni mosolygott.

– Évfordulót ünneplünk. Pontosan egy éve nem fizettünk lakbért!”

Különc rokonok, fura szomszédok, bizarr ismerősök és félvállról vett nyomorúság társaságában telt a majdani Szőke Szakáll gyerek- és ifjúkora. Ez  memoárjának talán a legszórakoztatóbb és hitelesebb része. Amikor páratlan pályájáról mesél, akaratlanul is dicsekszik – roppant szerényen, a baklövéseivel szinte kérkedve, de dicsekszik–, és –igazi színházi emberként– minden sztoriját úgy meséli, mintha csak azért történt volna meg vele, hogy majdan geg legyen belőle. Jól példázza ezt, ahogy az 1922-ben bemutatott Vonósnégyes eredetét elmeséli.

Ezzel a jelenettel futott be az akkor már 37 éves Salamon Béla. Senki nem volt hajlandó bemutatni, maga Szőke Szakáll is lemondott róla, pedig ő, amióta 1908-ban Nagy Endre Modern Színpadán debütált, igazán szép karriert futott be mint szerző, előadó és rendező, sőt mint néhány zengeráj igazgatója, művészeti vezetője. Egy évig házalt Salamon Béla a darabbal, míg a mai (vagy inkább tegnapi) Corvin áruház helyén működő Apolló kabaré be nem mutatta és  országos siker nem lett belőle. Salamonnak egészen aggastyán koráig ez volt az egyik fő attrakciója.

Mindezt nem Szőke Szakáll meséli el, ő csak azt írja le, hogy kezdő kabarészerzőként egy bankban dolgozott, ahol előkelősködő főnöke amatőr kamarakoncerteket szervett a lakásán. Valaki rábeszélte az ifjú Szőke Szakállt, hogy mondja azt magáról: tud hegedülni, így a főnöke kegyeibe férkőzhet, a koncerten meg csak talál valami kifogást. Így is tett, ám a helyszínen kiderült, a kvartett másik három tagja szintén zenész.

Ez egy az egyben a Vonósnégyes sztorija, amit Szőke Szakáll szó szerint megtörtént eseményként mutat be. Ez a mítoszteremtési kényszer az eredetileg magyarul írt, de Paul Tabori fordításában 1954-ben angolul publikált, és most a K.u.K kiadó számára Gálvölgyi Judit által magyarra visszafordított önéletírásának már a címében is benne van: Vonósnégyes Casablancában. Életem Ferenc József császár, Adolf Hitler és a Warner Brothers uralma alatt.

Pedig a cím minden elemének van igazságalapja és a nevezett urakkal is személyes ismeretségben állt. Ferenc Józseffel úgy találkozott, hogy amikor az I. világháború kitörésekor besorozták, eleinte színészként bántak vele, és részt vehetett egy a császárnak rendezett pozsonyi díszelőadáson. Ott megkérte a város polgármesterét, próbáljon autogramot kérni őfelségétől. A polgármester ráállt, a császár is ráállt, csak aztán magával vitte a színész emlékkönyvét, és csak egy személyes audiencián adta vissza neki a Burgban.

 

Hitler mint filmkritikus

A Hitler-sztori hihetőbb. A Vonósnégyes bemutatásának évében bécsi vendégszereplésre invitálta őt egy impresszárió. Ő szabadkozott, hogy nem tud németül, de az megnyugtatta: annál nagyobb sikere lesz. Így is lett. Annyira jól ment neki, hogy egy berlini színháztól is ajánlatot kapott, majd egy UFA-s producer (az volt akkor Európa Hollywoodja) leszerződtette forgatókönyvírónak. Közben  színházban játszott, még Piscatornál és Reinhardtnál is, végül pedig épp egy hangosfilm nyitotta meg számára a filmvászonra vezető utat: Bolváry Géza 1930-as kasszasikere, a Zwei Herzen im Dreivierteltakt, ami magyarul A szívek szimfóniája címen futott.

Az elmúlt 70-75 év Magyarországának perspektívájából nehéz elképzelni azt a multikulturális fertőt, amiben a korabeli Berlin lubickolt. A honfitársaink többsége számára olyan, ma már semmitmondó nevű magyar világsztárok nyüzsögtek ott, mint Alpár Gitta, Gaál Franciska, Ábrahám Pál vagy Munkácsi Márton. Szőke Szakáll ebben a közegben is kiemelkedett. Színházat igazgatott, állandóan foglalkoztatott filmszínész lett (szokás szerint valami bugyuta figura szerepében), sőt „a saját szőke szakállára” filmstúdiót is irányított. A filmjeinek Münchenben is volt premierje, azokon néha Hitler is megjelent, és többnyire tapsolt a végén. Ám amikor –ez 1932-ben lehetett– a Revizor adaptációját mutatták be, Hitler a vetítés után megvárta őt az utcán, és üvöltve lehordta, pedig a színész felesége, Bözsi is jelen volt.

Való igaz: Hitler betegesen rajongott az előadóművészetekért. Még a heves kritikájában is lehetett valami, ezt maga Szőke Szakáll is elismeri. De nem művészeti okokból távozott Berlinből. A város a felismerhetetlenségig megváltozott, és a magyar színészt személy szerint is ocsmány antiszemita támadások érték. Bécsbe költözött, ami Berlin eleste miatt a showbiz fellegvára lett. Hat filmszerződés várta ott, és még a Staatsoperben is fellépett, igaz nem énekesként, hanem A denevér részeges foglárjának a szerepében.

Pesten is próbálkozik, nem sikertelenül, de az Anschluss után megérti, hogy semmi keresnivalója ezen a tájon. Feleségével együtt emigrál, útközben még Amszterdamban és Londonban is játszik egy sort. 1939 májusában érkezik Amerikába, mindenütt magyarok várják, segítik. De aztán már csak rajta múlik, és ő ismét feltalálja magát. Körülbelül 40 amerikai filmben (köztük három Oscar díjasban) szerepelt, méghozzá a legnagyobbak oldalán: Bogart, Ingrid Bergmann, Judy Garland, Buster Keaton, Doris Day, Gary Cooper, Bette Davis, Joan Crawford, James Cagney, Nat King Cole… Mindig a jóságos, ügyefogyott, esetleg kicsit cinikus bácsit alakítja, akinek az égbekiáltó akcentusán kívül az volt a fő humorforrása, hogy jelenetének csúcspontján csecsemősen csücsörít, gyerekesen dörzsöli a kezét és/vagy tekintélyes tokáját ritmikusan rázza.

Filmjeit elnézve, kupléit hallgatva, humoreszkjeit látva-olvasva nem teljesen érthető ez az elképesztő karrier. Az biztos, hogy korának két magyar komikus zsenije, Kabos Gyula és Latabár Kálmán mellett labdába se rúghat. És ő mégis rúgott labdába, nem is akármilyenekbe. Az a 200 humoreszk, amit írt és az 130 film, amiben játszott nem lehetett véletlen. Valamit nagyon kellett tudnia. Mármint azon kívül, hogy ügyes színész, szerző és szervező volt, meg hogy kényes pillanatokban jó döntéseket hozott. Talán az a titok nyitja, hogy rendkívül szeretetre méltó volt. Színészként is, emberként is. Mindenki, aki ismerte kiemeli ezt. Ez jöhetett le a nézőknek is: íme egy kedves balfácán, aki közben egy igazi filmsztár. És ezt példázza az élete is: egy nyárspolgár, aki addig csetlett-botlott míg csak világpolgár nem lett belőle.

 

 

Leave a comment

Filed under Film, Irodalom, Könyv, Kritika, Kultúra, Színház, Web

Showbiz (EN)

Pesti barokk

(Budapest Baroque, theatre; author; Belvárosi Színház, 2016)

 

Anyám könnyű kosztot ígért

(Monocomedy; author and actor, Spinoza, 2015)

 

Ez nem vicc!

(Stand up comedy, Spinoza; author and actor, 2015)

 

Pesti barokk 4 Désre

(Mise en scène; author and actor; Átrium, 2013)

 

A dokumentátor

(Film, main character, 1988)

 

Banánhájkeringő

(Film, main character, 1986)

 

Új könyvek

(short film, main character, 1985)

 

Passió

(Theatre; actor; Egyetemi Színpad, 1971)

 

Leave a comment

Filed under Film, Kultúra, Színház, Web

Showbiz (ES)

Pesti barokk

(Barroco de Budapest, teatro; autor; Belvárosi Színház, 2016)

 

Anyám könnyű kosztot ígért

(Monokomédia; autor y actor, Spinoza, 2015)

 

Ez nem vicc!

(Stand up comedy, Spinoza; autor y actor, 2015)

 

Pesti barokk 4 Désre

(Una puesta en escena, autor y actor; Átrium, 2013)

 

A dokumentátor

(Cine, protagonista, 1988)

 

Banánhájkeringő

(Cine, protagonista, 1986)

 

Új könyvek

(Cortometraje; protagonista, 1985)

 

Passió

(Teatro; actor; Egyetemi Színpad, 1971)

 

Leave a comment

Filed under Film, Irodalom, Kultúra, Színház, Web

Lehet-e jól írni a Rosszról?

A Holokauszt szépirodalma

Bármilyen perverzül hangzik is, de így van: akárcsak minden más korszaknak vagy világraszóló eseménynek –legyen az a belle époque vagy a peloponnészoszi háború–, a holokausztnak is van egy pozitívként elkönyvelhető kulturális hozadéka. Még ennél is perverzebbül hat az, hogy a borzalom e gazdag kultúrtára –emlékiratok, tanulmányok, regények, filmek, festmények, zeneművek…– ugyanazokkal a szakmai, piaci és esztétikai mércével mérettetik meg, mint mondjuk a szerelem, vagy a világfájdalom ihlette művek. Szinte kínos tudomásul venni, de a haláltáboroknak is megvannak a maguk fűzfapoétái és mesterdalnokai, sikerszerzői és mellőzött tehetségei. A különbség csupán csak annyi, hogy itt a legcsapnivalóbb és amatőrebb szövegnek is olyan megrázó a dokumentumértéke, olyan felkavaró az erkölcsi (vagy éppen erkölcstelenségi) tartalma, hogy kiiktatja az olvasó esztétikai éberségét.

Continue reading

Leave a comment

Filed under Film, Holokauszt, Irodalom, Kultúra

A belgák hova a fenébe álljanak?

Most áldom csak rossz szokásom, hogy amikor egy új könyvről vagy filmről írok, nem nézem meg, milyen kritikák jelentek meg róla. Egyébként se nagyon nézem meg, de az inkább csak lustaság. Ilyenkor viszont elvi kérdés.

A tegnapi Woody Allen-jegyzetemnél is ez történt. Fogalmam se volt, hogy fogadta a kritika az Irrational mant (amit abszurd módon Abszurd alakként magyarítottak), de nem voltak illúzióim. Arról azért még én is tudok, hogy a jó öreg Woody nem áll nagy becsben a magyar filmítészeknél, fikázni őt egyenesen sikk. Ezért is olyan megbízható iránytű a magyar kritika: magam is, baráti köröm is csak azt figyeli: földicsértek e valamit, mert akkor tudjuk, nem szabad megnézni, elolvasni. Ha ellenben páros lábbal ugrándoznak rajta, akkor jó eséllyel egy remek kis opusz van kilátásban.

Continue reading

Leave a comment

Filed under Film, Közélet, Kultúra

W. Allen: Irrational man

FB, 2015 október 5, hétfő

ÖRÖMFILM – Woody Allen: Irrational man (Abszurd alak)

Woody Allen legújabb filmjének címszereplője egyáltalában nem abszurd alak, és még csak nem is egy irracionális ember. Ellenkezőleg: túlságosan, a végletekig racionális, mégpedig abban az értelemben, ahogy a kommunisták vagy a nácik voltak azok, vagyis hogy valamiféle rációnak, eszmének, fixa ideának rendel alá minden emberi értéket. Magyarán: nincs benne szeretet, szánalom, empátia.

A párhuzam megtévesztő lehet, mert a Joaquin Phoenix által szenzációsan alakított figurának amúgy semmi köze a nácikhoz, vagy a kommustákhoz. Sokkal inkább Raszkolnyikovhoz, vagyis azon dilemmához, hogy adhat-e valamilyen magasabb (vagy legalábbis indokoltnak látszó) szempont szabad kezet valaki megölésére. A kiégett, ámde karizmatikus filozófiatanár, a kocsmatöltelék külsejű, pocakos intellektuel, az impotens szoknyapecér, a kiábrándult világjobbító főhős arra a következtetésre jut, hogy bizonyos körülmények esetén igenis, szabad ölni. Például akkor, amikor egy korrupt bíró likvidálásával reménye támad arra, hogy valami jót is tegyen ebben a büdös életben, és ezzel egyúttal visszanyerje életkedvét. Az ilyesmi persze bonyodalmakkal szokott járni. Woody Allannél pedig vicces bonyodalmakkal.

Az idén 80 éves, kiapadhatlan zsenijű Woody Allen többször foglalkozott már ezzel a dosztojevszkíji dilemmával, és mindig másképpen és mindig makulátlanul. A Crimes and Misdemenaorsban (Bűnök és vétkek, 1989) egy többszálon futó melodrámába bújtatott filozófiai tanmese formájában. A Match pointban (2005) egy klasszikus krimibe ágyazva, amelybe Scarlett Johansson jelenléte valami olyan vadító erotikát vitt, hogy az ember legszívesebben fölmászott volna a filmvászonra, hogy belekeveredhessen a cselekménybe, mint ahogy az a 85-ös The Purple Rose of Cairoban történik. A szintén remek, de mégse annyira átütő Cassandra’s dream (Kasszandra álma, 2007) is krimi, de ott a középkori morality play-elem válik dominánssá. Az Irrationa man (a cím Abszurd alakra ferdítése a magyar változat korántsem egyetlen fordítási abszurduma; a single malt scotch whiskyt például házasítatlan whiskynek magyarítják, és mivel ez a főhös kedvenc itala, nyomasztóan gyakran találkozunk vele a feliratokban), szóval a Raszkolnyikov-téma legújabb Woody Allen-variációja viszont mintha az eddigi változatok irónikus átdolgozása lenne, ha pedáns akarnék lenni, azt mondanám: dekonstrukciója.

Olyan ez a film, mintha W. Allen visszanézné –szkeptikusan, de azért némi narcisztikus élvezettel–, amit ebből a témából eddig kihozott. Az eredmény egy igen bájos és igen cinikus film nemcsak magáról a problémáról, hanem arról is, ahogy ezt egy Woody Allen nevezetű filmrendező fel szokta dolgozni. Vagy másképpen: egy olyan film, ami önmagában és saját így írunk mijeként is pompásan működik. A hatást fokozza a legutolsó filmjeire különösen jellemző dramtaturgia bravúrosság (minden játékosság és heherészés ellenére, a néző lerágja a körmét izgalmában, mert képtelen kitalálni, hogy mi lesz a következő fordulat) és a minden filmjére jellemző nem szokványos színészválasztás.

Joaquin Phoenix mellett a két női főszereplő is pompásan bizonyítja ezt. Az egyikük a szintén varázslatosan bájos és szintén dramaturgiai bravúrnak minősíthető Magic in the Moonlightból (Káprázatos holdvilág, 2014) ismerős Emma Stone, aki itt a mesterét imádó, úrilány, sznob, tanítványt játsza el. A másikuk a számomra sehonnan se ismerős Parker Posey, aki egy felajzott, flúgos egyetemi kolleginát alakít.

Nem tudok a filmes világból egyetlen példát se felhozni arra, hogy –mint Woody Allen– valaki 70 fölött is képes a legmagasabb színvonalon teljesíteni, magát folyamatosan megújítani, a nézőt állandóan meglepni, minden évben egy új remekművel, vagy legalábbis egy izgi, élvezetes, fantáziadús, örömteli alkotással a színre lépni. Az irodalomból is csak egy ilyenről tudok, a Woody Allennél két évvel idősebb Philip Rothról. De ő egy-két éve sajnos bejelentette, hogy leáll. Add meg Uram, hogy Woody Allennek még egy darabig ne kelljen ilyen fogadalmat tennie!

2015 október 6, kedd

A BELGÁK HOVÁ ÁLLJANAK?

Most áldom csak rossz szokásom, hogy amikor egy új könyvről vagy filmről írok, nem nézem meg, milyen kritikák jelentek meg róla. Egyébként se nagyon nézem meg, de az inkább csak lustaság. Ilyenkor viszont elvi kérdés.

A tegnapi Woody Allen-jegyzetemnél is ez történt. Fogalmam se volt, hogy fogadta a kritika az Irration mant (amit abszurd módon Abszurd alakként magyarítottak), de nem voltak illuzióim. Arról azért még én is tudok, hogy a jó öreg Woody nem áll nagy becsben a magyar filmítészeknél, fikázni őt egyenesen sikk. Ezért is olyan megbízható iránytű a magyar kritika: magam is, baráti köröm is csak azt figyeli: földicsértek e valamit, mert akkor tudjuk, nem szabad megnézni, elolvasni. Ha ellenben páros lábbal ugrándoznak rajta, akkor jó eséllyel egy remek kis opusz van kilátásban.

Most is így történt. Fölraktam lelkes recenzióm a blogra, majd elkezdtem nézegetni, hogyan fogadta a hazai kritika. De jó hogy nem fordítva csináltam! Úgy begurultam volna, hogy a film helyett a kritikusokról írok. És a két dolog enyhén szólva nincsen pariban. Woody Allen ugye élő filmtörténet, ezek a frusztrált kis senkik, akik fröcsögve szidalmazzák (tényleg bámulatos az a szenvedélyes megvetés, amivel becsmérlik, ostorozzák, mintha valami kulturális közellenségről lenne szó) pedig jó ha egy darabig még kapnak ingyenjegyet a sajtóbemutatókra.

Azt hiszem nyilvánvaló, hogy nem azt kifogásolom, hogy valaki Woody Allen valamelyik filmjét kifogásolja. De ez a frontális támadás, ez a sajnálkozó generál lenézés, ami legfeljebb a távoli Manhattannek és Annie Hallnak kegyelmez meg az életműből, ez kicsit gyanús. Hogyhogy képtelenek az egészet látni, kontextusba helyezni? Eetleg nincsenek meg hozzá az ismereteik?

Miért, talán Krúdynak minden könyve egyenletes remekmű? Vagy Ady összes verse? Netán Fellini, Godard vagy Bergman valamennyi filmje? Ha ezeknek a sznob csahosoknak a módszerével és érzékenységével közelítenénk hozzájuk, mindet sárba kéne taposni. Semmi kétségem afelől, hogy meg is tennék, ha az éppen az irányba fujdogáló divatos szelek ezt lehetővé tennék. Valamiért W. Allennel kapcsolatban ezt lehetővé teszik, sőt, egyenesen a pocskondiázása irányába fújnak, cikizni direkte illik őt. Nem egyszer találkoztam olyan fiatal értelmiségivel, aki már a neve hallatán elhúzta a száját. Aztán kiderült, hogy az utolsó 15 filmjéből jó, ha egyet látott. Ráadásul a felsorolt zseniális alkotókkal ellentétben Woody Allennek tényleg elképesztően egyenletes –egyenletesen magas– a teljesítménye. De még ha nem így lenne, egy kritikusnak kutyakötelessége volna föltárni a kapcsolatokat az életmű többi darabjával, fölhívni a figyelmet a vándorló motívmukra, megmutatni a variációk közti különbségeket…

Hogy ezeknek az acsargó firkászoknak fogalmuk sincs a filmről, a tradicióról és általában a kultúráról azt jól mutatják az érveik is. Pl. az, hogy szinte egyöntetűen kifogásolják az unalmas filozófiai fecsegést (az unalomról jut eszembe:külön tanulmányt érdemelne, hogy milyen filmeket védenek, istenítenek ezek a furvézerek!), a hosszú (amúgy istenien szellemes, humoros, önirónikus) monológokat. Szóval még nem volt alkalmuk megemészteni a francia nouvelle vague és cinéma verité, a cseh új hullám 50-es, 60-as évekbeli újdonságait, nem láttak vagy nem értettek olyan (W. Allenhez is vezető) alapműveket, mint Éric Rohmer csodálatos erkölcsi példázatai (magyarán les contes moraux) a New York árnyai (Cassavetes, 1959), az Éli az életét (Godard, 1962) vagy Bergman dialóg-drámái… Szóval nem csak tiszteletlenségről van itt szó, hanem műveletlenségről is.

A másik, ami szembetűnő, hogy ezeknek a finnyás érzékű kulturális pubiknak nincs semmi humorérzékük (ami egy W. Allen, egy Fellini, egy Truffaut esetében pedig nem ártana), vagy ami még rosszabb, hogy képtelenek elengedni, jól érezni magukat, még akkor is, ha erre nagy ritkán lehetőségük van. Az utóbbi magyar évtizedek egyik kulturális tragédiája, hogy gyanússá tette az örömöt. Kétlem, hogy ma egy Svejk-tipusú könyv, egy Chaplin- meg Marx testvérek-féle film intellekktualis körökben a legcsekélyebb elismerést arathatna. A magyar elit-kultúra csak a bennfentes, a beavottak számára üzenő és érhető humort becsüli. A célzásokat, a szójátékokat, a beleképzeléseket…

És ha így állunk (és így bizony így állunk), akkor nem csoda, hogy –akárcsak az élet egyéb területein is– némi értéktévesztés van: Woody Allen egy bukott senki, Fejes Endre egy nemlétező magyar író, Heyman Éva naplója nem a Holokauszt irodalom egyik klasszikusa, hanem egy 70 év óta ignorált, kétes eredetű szöveg.

Sorolhatnám, de nem sorolom. Inkább hozok egy sajnálatosan aktuális példát.

Ma temetik Békés András rendezőt (1927-2015), a háború utáni talán magyar opera legnagyobb alakját, aki a mostani Fidesz érában mucsai sárba taposott, és az előző években inkább csak vegetáló Operaházból –nagyon sok ellenállás, fúrás és taposás közepette– a 60-as, 70-es években egy világszínvonalú intézményt csinált. Rettenetesen sokat köszönhet neki a modern magyar zenei élet. Elemzéseket, dicshimnuszokat, tisztelgést érdemelne. És tessék csak beütni a nevét a gugliba, és megnézni mit találnak. Megmondom: semmit. Pár üres szót, még egy tisztességes szakmai leírást sem. És az a kultúra, amelyik nem tudja megbecsülni a saját értékeit, vívmányait azt mások se fogják megbecsülni. Nem is érdemli meg.

És ezzel a kör bezárult. Egyfelől nyakunkon ezeknek a kültelki döbrögieknek az árvalányhajas, pántlikás, álszent, primitív, állami giccs-kultúrája, mely mindent eltapos és kifoszt, ami nem olyan, mint az övék, amelyik nem nekik parolázik. Másfelől pedig itt vannak ezek a félművelt, nagypofájú, kulturális zsúrfiúk és zsúrleányok, meg a buliból éppen most kiszorított elitek, amelyek szintén mindent leszarnak, megvetnek, kizárnak, ami nem az ő kutyájuk kölke, ami nem illik bele az ő kánonjukba, amibe például még Woody Allen se fér bele.

Most lett csak igazán jogos a kérdés: Tanító néni, és a belgák hová álljanak?

 

Leave a comment

Filed under Film, Kritika, Kultúra, Publicisztika, Web