Category Archives: Az utolsó előtti szó jogán

Az utolsó előtti szó jogán

A puska meg a puskaporos hordó (La Vanguardia, 2015 szeptember 7)

Hová lettek az állampolgárok (HVG, 2015 november 4)

Boszorkányok pedig vannak (Magyar Narancs, 2015 december 18)

Zárszámadás (HVG, 2016 január 12)

Mo iszlamizálódásának pozitív hozadéka (HVG, 2016 január 28)

A Fidesz legyőzésének legyőzhetetlen akadályai (HVG, 2016 február 18)

A terrortörvény kalapjára (Magyar Narancs, 2016 február 25)

Hiánypótlási kérelem (HVG, 2016 március 3)

A múlt elkezdődött (HVG, 2016 március 17)

Levélféle szakszervezeti vezetőknek (HVG, 2016 március 26)

Katasztrófavédelmi jótanácsok (HVG, 2016 április 28)

1 Comment

Filed under Az utolsó előtti szó jogán, Közélet, Politika, Publicisztika, Web

Politika

A puska meg a puskaporos hordó (La Vanguardia, 2015 szeptember 7)

A mosoly országa (FB, 2015 szeptember 25)

Hová lettek az állampolgárok (HVG, 2015 november 4)

Boszorkányok pedig vannak (Magyar Narancs, 2015 december 18)

Zárszámadás (HVG, 2016 január 12)

Mo iszlamizálódásának pozitív hozadéka (HVG, 2016 január 28)

A Fidesz legyőzésének legyőzhetetlen akadályai (HVG, 2016 február 18)

A terrortörvény kalapjára (Magyar Narancs, 2016 február 25)

Hiánypótlási kérelem (HVG, 2016 március 3)

A múlt elkezdődött (HVG, 2016 március 17)

Levélféle szakszervezeti vezetőknek (HVG, 2016 március 26)

Katasztrófavédelmi jótanácsok (HVG, 2016 április 28)

 

Leave a comment

Filed under Az utolsó előtti szó jogán, Közélet, Politika, Publicisztika, Web

Katasztrófavédelmi jótanácsok

Dés Mihály (HVG, 2016 április 28)

Hallom a hírekben, hogy két személyautó összeütközött a Szilágyi Erzsébet fasor és a Kútvölgyi út kereszteződésénél. Teljesen ledöbbenek: alig negyedórával azelőtt sétáltam arrafelé, és tényleg szó szerint ez történt. A saját szememmel láttam. Elképesztő, milyen gyorsan terjed manapság az információ, szinte félelmetes, hogy mennyire nincsenek titkok ebben a városban!

Nekem sajnos csak a szokásos baleset utáni tájkép jutott –a sofőrök betétlapot cseréltek, az utasok a kocsik körül bóklásztak, egy rendőr jegyzőkönyvet vett föl–, az esemény teljességét nem volt módomban átlátni. Szerencsére a rádióhír összefüggő egészként tárgyalta az ügyet, és még arról is tájékoztatta a felajzott hallgatókat, hogy a „Katasztrófavédelem tájékoztatása szerint személyi sérülés nem történt.”

Egyszerre két nagy kő esett le a szívemről. Az első azért, mert ki szereti azt, ha patakokban folyik a vér a budai utcákon? Magam is úgy láttam, hogy hajaszála se görbült senkinek (bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a hátsó kocsi motorháztetője mintha egy picit fölgyűrődött volna), de azért jobb, ha ezt hivatalosan is megerősítik.

A másik kő a Katasztrófavédelem miatt esett le. Megnyugtató, hogy mostmár a koccanásos balesetek is az ő hatáskörükbe tartoznak. Az egész ország egy katasztrófa, úgyhogy: virágot a virágnak! Teljesen logikus, hogy lassan minden folyó ügyünk hozzájuk, illetve a NAV-hoz kerül, már csak arról folyik vita, hogy kettejük közül melyik kerül melyikhez. Az egyik este is mit látok a kihalt Andrássyn? Az Írók boltja magasságában zsernyákok, rendőrautók, tébolyultan forgó vészfények és egy karácsonyfaként kivilágított trailer, melyen több, jól látható helyen az áll, hogy Katasztrófavédelem. Azonnal menekülő migráns terroristákra gyanakodtam, és olyan nagyon nagyot nem tévedhettem, mert valamivel a buszmegálló után egy osztrák rendszámú kocsi parkolt a megfakult, sárga cikkcakkal felfestett tilos zónában.

Úgy látszik a központi hírelosztó szerv nem látott akkora didaktikai erőt e nemzetközi horderejű kihágásban, mint a Szilágyi Erzsébet fasori ütközésben, mert nem csinált belőle hírt, és így azt a független, netán ellenzéki médiumok se tudták átvenni. Nem rajtuk múlott: ők tényleg mindent megtesznek.

Ott volt például Kertész Imre halála. Nem mondom, kényes kérdés: már a Nobel díja is micsoda megosztottságot okozott. A Magyar Szent István Rendről nem is beszélve. Nem lett volna szerencsés, ha minden médium a saját szakállára kezdi el őt búcsúztatni. Hát nem is volt saját szakáll! Legalábbis, ami a rádiókat illeti, biztos nem, pedig jónéhányat meghallgattam. Mindegyikben –egyetlen vessző eltérés nélkül– ugyanazokat az alkalomhoz illő közhelyeket ismételték. Dehát mit tehettek volna? Senki nem várhatja el tőlük, hogy sebtiben elolvassák a Sorstalanságot. A Kertésznek meg már úgyis mindegy.

Az elmondottak alapján azt vélhetné valaki, hogy a magyar médiumok –függetlenül attól, hogy függetlenek-e vagy sem– hajlamosak arra, hogy átvegyék a vonatkozó kormányhivatal által kibocsátott híreket még abban a nem ritka esetben is, amikor erre semmi okuk nincsen. A helyzet viszont az, hogy nem csak az MTI-híreket veszik át nyakló nélkül, hanem bármit. Mielőtt médiagyalázással vádolna meg valaki, tanúk előtt tanúsítom, hogy a hírmásolás egyáltalában nem hungaricum, hanem magának a közegnek a sajátossága. Nem is lehetne másképp: a hírt valahonnan csak át kell venni! Na de ennyire?

Mire akarok kilukadni? Arra, hogy sok derék újságíró és médium az elvei és szándékai ellenére időnként bizony kormánypropagandát folytat. Akkor is, amikor egy autós koccanást hírré magasztosítva azt sugallja, hogy mifelénk az az esemény, hogy –Kosztolányival szólva– „kisült a sütemény”. Akkor is, amikor bármit –akárcsak egy nekrológot is– szó szerint átvesz a kormány hírgyárától. És akkor is, amikor a Fidesz győzelmi jelentéseit továbbadja, manipulatív terminológiáit sajátjaként fölhasználja, hazugságait igazságként ismételgeti. Akkor meg pláne,  amikor minden bizonyíték és apropó nélkül olyan –szintén csak az MTI-től származható– infókat dob be a köztudatba, mint például –tavaly nyáron– hogy a Köztársaság téren menekültek késsel támadtak egy lányra, Aztán néma csend. De a mag már el van vetve.

Pár nappal ezelőtti rádióhír volt, hogy Bécsben három afgán fiatalember megerőszakolt egy lányt. Most túl azon, hogy ezt úgy mondták be, mintha az ítélethirdetésről számoltak volna be, holott pillanatnyilag csak gyanusításról van szó, hogyhogy sose hallottunk még a stájer hegyi pásztorok, az angol futball huligánok vagy a belga nagybácsik által elkövett szórvány nemi erőszakról? Ha egy magát ellenzékinek tartó médium kizárólag csak a feltételezett menekültek feltételezett erőszakos cselekményeiről számol be, akkor az a médium… na, mondják már, ki hogy mit is csinál az a médium!

A kormánypropagandával való kollaboráció egy másik igen gyakori formája az interjú. Többnyire valami zaftos törvényszegés, jogtiprás, botrány kapcsán beszélgetnek el egy hivatásos politikai bűnözővel, de ahelyett hogy a fejére olvasnák gaztetteit és sarokba szorítanák a kérdéseikkel, lehetőséget adnak neki, hogy szép komótosan kifejthesse a nézeteit.

Vigyázat: olyan médiumokról beszélek, amelyekben független újságírás folyik, ahol bátor vélemények kapnak hangot, és amelyek nemcsak kritikusai, de áldozatai is a jelenleg regnáló rezsimnek! Minden okuk meglenne tehát, hogy a leadott információra is kényesek legyenek: az MTI-től kapottakat kritikával kezeljék, a magyar viszonyokat külföldi hírekkel kontextualizálják, tényfeltáró, oknyomozó munkacsoportok szenzációs kutatásait bátrabban felhasználják,  a kormányzati agitpropnak pedig ne adjanak pódiumot.

Én úgy látom, hogy a jelen helyzetben két út áll a kollégák előtt: vagy megvárják, míg az ő munkájuk is a Katasztrófavédelem hatáskörébe kerül, vagy megpróbálnak hozzájárulni ahhoz, hogy a szemük előtt zajló katasztrófának mielőbb vége legyen. Ez utóbbihoz már akkor is igen hatékonyan hozzájárulnak, ha nem hagyják, hogy –akárcsak alkalmilag is– a kormány szócsövei legyenek.

 

Leave a comment

Filed under Az utolsó előtti szó jogán, Közélet, Politika, Publicisztika, Uncategorized, Web

Levélféle szakszervezeti vezetőknek

Dés Mihály (HVG, 2016 március 26)

 Az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt, hogy a tanárok tiltakozása miatt kutyaszorítóba került kormány megpróbál lepaktálni valamelyik pedagógus szakszervezettel. Mindegy melyikkel: csak egyre van szükségük, hogy legyen kire hivatkozni, mint a szektor hivatalos képviselőjére. A többi hazaáruló, Soros-bérenc, gazdatestre áhítozó élősködő…

Természetesen el lehet azon vitatkozni, hogy valóban szorult helyzetben van-e a rezsim, de én inkább úgy tenném fel a kérdést, hogy várhatják-e ölbe tett kézzel a fejleményeket, vagy netán lépniük kéne valamit a várható sztrájk leszerelésére. A válasz az, hogy nem csak, hogy kéne, hanem már javában lépegetnek is. E tekintetben teljesen másodlagos a pökhendi elutasítást és az együttműködési szándékot szinte megbántottan bizonygató nyilatkozatok kiegyensúlyozott váltogatása. A lényeg az, hogy mi zajlik a kulisszák mögött. És mivel a mozgalom vezetői elleni szokásos rágalomhadjárat ezúttal nem látszik eredményesnek, marad egy a kormány érdekeit elvállaló szakmai szervezet megvásárlása, vagy ha az nem lenne lehetséges, kiépítése.

Ebben a kontextusban egyáltalában nem mindegy, hogy a két pedagógus szakszervezet –a PSZ és PDSZ– hogyan viszonyul a Civil közoktatási plaform és a Tanítanék mozgalom által március 30-ra meghirdetett egyórás sztrájkhoz. Mégpedig elsősorban a szakszervezeteknek nem mindegy. Hezitáló hozzáállásukból, illetve a munkásmozgalom történetében fordulópontot jelentő munkaidőn kívüli munkabeszüntetést javasló elképzelésükből arra lehet következtetni, hogy ők nincsenek ennek tudatában. Ezért fordulok hát a nyilvánosság segítségével vezetőikhez, Galló Istvánnéhoz és Mendrey Lászlóhoz.

Kedves Piroska, Kedves László!

A pedagógusok követeléseivel tudtommal maguk is, a szervezeteik is  egyetértenek, az eredeti 25 pontos lista megszövegezésében részt is vettek. Akárcsak bármelyik mezei tanár, maguk is megszenvedték a kormány káros, kontár és rosszindulatú oktatási politikáját, de szakszervezeti vezetőként abból is leckét kaptak, mennyire semmibe veszi magukat a hatalom, hogyan próbálja megalázni, megrágalmazni, kijátszani a pedagógusok legitim képviselőit. Önök is régóta (talán túlságosan is régóta) a sztrájkban látják az oktatási hatóságok packázásával szembeni egyetlen lehetséges föllépést. Miért akkor ez a hirtelen habozás? Két ok jut eszembe, igyekszem mindkettőt megcáfolni.

Az első egy jogi jellegű aggodalom: szabad-e akárcsak egy uzsonnaszünetre is beszüntetni a munkát, amikor a jelenlegi kormány által ránkerőszakolt sztrájktörvény nem teszi ezt lehetővé? A fölvetés jogos, annál is inkább, mert eddig is hasonló legalista aggályoskodások segítették szabadon garázdálkodni Orbán Viktort és bűntársait. Az egyszerűség kedvéért nevezzük Erdősiné-szindrómának: nem az a kérdés, hogy sunyi szabályok lehetetlenné teszik egy elemi jog gyakorlását (nevezetesen egy népszavazási kérelem benyújtását), hanem hogy ezen szabályok tiszteletteljes betartásával képesek vagyunk-e megfelelő fürgeséget és elegendő testi erőt felmutatni. Nem vagyunk képesek. A 150 kilós gorillák játszva megakadályozták az MSZP képviselő próbálkozását, úgyhogy ügye a hatalom által megregulázott jogorvoslásra lett bízva. Most éppen örül a képviselő úr, mert többhetes tépelődés után az egyik hatóság kimondta, hogy mégiscsak akadályozták őt „jogának gyakorlásában.” Majd amikor egy másik instancia az ellenkezőjét mondja ki, vagy egyszerűen nem történik semmi, akkor pedig szomorú lesz.

Másképp fogalmazva: nem a március 30-ra meghirdetett egyórás sztrájk a jogellenes, hanem a törvény, amelyik ezt lehetetetlenné teszi. Ha a pedagógusok százszorosan is jogos tiltakozása minden magyar állampolgár személyes ügye kéne hogy legyen, akkor a sztrájktörvény elleni fellépés valamennyi demokrata kutyakötelessége. Ez az egész nyugati civilizáció egyik mozgató elve. Ennek köszönhetően jött létre például Hollandia és az Egyesült Államok, pedig mindkettőnek veszedelmesebb ellenfele volt, mint a Fidesz-KDNP pártszövetség.

A sztrájkkal kapcsolatos szakszervezeti fenntartások másik lehetséges ok egy hiúsági-hatalmi kérdés: a Tanítanék mozgalom most reflektorfénybe került és talán megpróbálja átvenni a pedagógusok képviseletét. Ebben biztos van valami: egyeztetés hiánya, egyéni ambíciók, féltékenység, kapkodás… De akkor fordítsuk meg a kérdést. Mi van, ha valamelyik, vagy mindkét pedagógus szakszervezet nem vesz részt a munkabeszüntetésben? Akkor végképp kimarad. És nem csak a sztrájkból, hanem a tanárok hiteles képviseletének lehetőségéből is. A hatalommal persze meg tud egyezni, akár jelentős engedményeket is kap, de –amint erről ezen a fórumon már írtam– sem az eszelős bürokratikus terhek csökkentése, sem a klozettpapír hiányának  orvosolása nem hozhat megoldást arra az oktatási csődre, amit ez a kormányzat okozott.

És van itt még valami. Ha a munkabeszüntetés a szakszervezetek részvétele nélkül is sikeres lesz, a jelenlegi képviselőik örökre megbuktak. És nemcsak mint szakszervezők. Ha viszont sikertelen lesz, soha nem fogják tudni lemosni magukról, hogy őmiattuk lett az, mégha ez objektív módon nem is lesz kimutatható, többek között azért nem, mert eddig még semmilyen akcióban nem mutatták meg az erejüket. Most viszont megtehetik, és akkor a dicsőség az övék is lesz.

Kedves kollégák, nincs hát más választás, mint győzni. Vannak ilyen szerencsés pillanatok az életben. Legutolsó cikkemet azzal fejeztem be, hogy a március 15-i tüntetéssel a múlt elkezdődött. Ez rendjén is van. De lassan a jövőért is tenni kéne valamit. Erre március 30-án mindannyiunknak lehetősége lesz.

(HVG. 2016 március 26 / 13. szám)

 

 

 

1 Comment

Filed under Az utolsó előtti szó jogán, Közélet, Politika, Publicisztika, Web

Hiánypótlási kérelem protestáló pedagógusoknak

Dés Mihály (hvg.hu, 2016 március 3) http://hvg.hu/velemeny/20160303_kozoktatas_tankonyv_KLIK

A hetek óta tartó tanári tiltakozások felszínre hozták az újraközpontosított oktatási rendszer minden eddig is ismert bornírtságát. Van azonban egy fontos dolog –talán a legfontosabb–, amit se a pedagógus szervezetek Sztrájkbizottságának 25 pontos követelésében, se egyéb kapcsolódó reklamációban nem szerepelt: az, hogy ez a közoktatás közveszélyes.

Az igaz, hogy ez a veszélyesség inkább csak a humán tárgyakhoz kapcsolódó tankönyvekben nyilvánul meg, de mivel a kérdéses területek meghatározóak a diákok ön- és világképének kialakításában, a hatalomnak kiszolgáltatott, túlhajszolt pedagógusok pedig nem feltétlenül tudják, merik vagy akarják ezeket a nézeteket korrigálni, az ordasabbnál ordasabb téveszmék és a tűrhetetlen trehányságok kihatnak a magyar közoktatás egészére.

Ez így kissé általánosnak hangzik, úgyhogy rátérek a konkrétumokra. Ami a slendriánságot illeti, az nem csak a humán tankönyvek privilégiuma. Aki ízelítőt akar, vessen egy pillantást arra a hibajegyzékre, amit egy kétségbeesett tanár állított össze a Nemzedékek tudása tankönyvkiadó 9. osztályos matek könyvének bakijaiból. Aki tágasabb áttekintésre vágyik a tankönyves blogon talál elemzéseket a közismereti tárgyaknál tapasztalható állapotokról.

Az új rendszer kísérleti tankönyveinek földrajzi és történelmi térképein hemzsegő hibák egyenesen a közröhejig fajulnak: eltűntetett országok, elkeveredett városok, eltévedt folyók és elírt nevek jelzik a színvonalat. Erre persze lehet azt mondani, hogy: és mi van akkor, ha –és ezek valós példák– egy történelmi térkép nem tűnteti fel a Bolgár birodalmat vagy rossz helyen tűnteti fel Mohácsot? Ami igaz, az igaz, több is veszett Mohácsnál, ettől még rendes, szófogadó magyar emberré válhat az a gyerek. Meg erényessé.

Az Orbán rezsim egyik oktatási találmányában, az erkölcstanban –amit ugye annak a szülőnek kell választania a gyereke számára, akinek van mersze nem hittanra járatni őt– a vallásosság az egyik erősen ajánlott erény a nem hívők számára. De nem csak a vallásosság. A Bánhegyi–Olajosné Erkölcstan V. osztály (Apáczai kiadó) szerint a hazaszeretet, a büszkeség, a hősiesség és az erő is az. És hogy ennek a résznek a tényleges szerzője, Bánhegyi Ferenc ne hagyjon kétséget a gyerekekbe sulykolandó erények szerepe felől, hozzáteszi, hogy „A bátor ember legnagyobb tette a vértanúság.” Magyarán Bánhegyi a halálba küldené kisdedeinket.

Bánhegyit viszont senki se küldte sehová. Bár idézett opusza kikerült a diákokra rátukmált könyvek sorából, továbbra is gyakran foglalkoztatott tankönyvíró. Csak most történelemkönyvek szerzésére koncentrál. Az mégiscsak egy olyan terület, ahol a nemzeti összefogás kategorikus imperatívusza felülírja a szűklátókörű szakmai szempontokat. Németh–Borhegyi kilencedikeseknek szóló kísérleti történelemkönyve például –a nyelvrokonságot és etnikai eredetet nagyvonalúan összevonva, fantázia-forrásokat is bedobva– nyelvünk török, sumér vagy akár etruszk eredetéről szóló hagymázas spekulációkat lehetséges alternatívaként tálalja föl a tanulóifjúság számára. És hogy mennyire nem csak a nyelvrokonságról van itt szó azt a nyest.hu szakportál tárja fel. Vagy –már a tantárgy egészét illetően– egy aktuális hvg.hu cikk. De ha valaki kicsit is el kíván mélyedni a sületlenségek, csúsztatások és sunyi hazugságok tengerében annak a Történelemtanárok egylete és a tenyleg.hu elemzéseit tudom ajánlani – tanulságosabb, mint a napi híreken csámcsogni.

A legtöbb szakmai kritika az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) 4,6 milliárd forintos uniós támogatással kifejlesztett kísérleti tankönyveit éri. Joggal. Ráadásul ezek, illetve az államosított Apáczai és a Nemzedékek tudása kiadó választható kiadványai kábé a harmadába kerülnek, mint a többi tankönyv, vagyis nincs választás.

A tankönyvpiac bekebelezése a már jól bevált fideszes recept szerint történt: rendeleti úton, mondhatni egy klikkeléssel megváltoztatatni egy üzletág játékszabályait, s így semlegesíteni a konkurenciát, majd átvenni a bulit. A különbség az, hogy a szokásos direkt profit és indirekt simlisségek mellett itt óriási ideológiai nyereséget is elkönyvelhet magának a jelenlegi kormánypárt. A trafikok és kaszinók átvételénél is volt valami latyak duma ifjúság-, egészség- és erkölcsvédelemről, de a tankönyvpiac és vele az egész oktatás kisajátítása páratlanul hatékony és tartós szellemi utánpótlást biztosít a Fidesz kulturkampfjához.

Szerencsére az irodalomoktatás nem része a harcnak. Ott mindössze néhány középszerű, viszont nyíltan nyilas szerzőt (Nyírő, Wass, Szabó Dezső) vettek be a Nemzeti alaptantervbe. Meg persze mélyen elítélik a Nyugat-imádatot. Mind a Tóth Krisztina-Valaczka András Irodalmi ikerkönyvek 7, mind pedig az Alföldy Jenő-Valaczka András Irodalom 7. szerint CNN-t nézni olyan igénytelenség, mint kólát inni és hamburgert enni, és ezt alátámasztandó a kortárs irodalom cheeseburgerétől, Paulo Coelhótól közölnek igen hosszú szemelvényt. De Coelho brazil, a baj pedig a gringókkal van: „míg az amerikaiak szemében az értelmes, logikus gondolkodás szinte az utolsó helyen áll, addig nálunk az egyik legfontosabbnak vallott érték.”

 

Receptre írt áfium

Van a tanárok követelése között egy pont, mely látszólag orvosolná ezt a klikkesített elmebajt: „Biztosítani kell a pedagógusnak –az állami tankönyv monopólium megszüntetésével– a tankönyv megválasztásának szabadságát.” Ezt feltétlenül meg kéne tenni, de nem lenne elég. A probléma mélyebb, súlyosabb. A MIÉP, Jobbik, Echo tévé és Szkíta boltok szellemi lápvidékéről származó áfium –amelyet a Fidesz magába szívott, és úgy megszeretett, hogy már receptre íratja föl– réges-rég jelen van az oktatásban.

A gimnáziumi történelemtankönyvek sztárszerzőjének, Száray Miklósnak  nem csupán a 2013-as alkotásában vannak furcsaságok. A KLIK-előtti művei is tele vannak csúsztatásokkal: a Bocskai-felkelés szabadságharcként szerepel, a 48-as szabadságharc idején kitörő nemzetiségi felkelések lázadásként, II. József pedig kizárólag „felvilágosult zsarnokként”. Tekintve, hogy minden régi uralkodó foglalkozásszerűen zsarnok volt, arra tippelek, hogy a csak neki kiosztott címet a felvilágosultsága miatt kapta. Ami pedig a numerus clausust és a zsidótörvények tárgyalását illeti, arról Karsai László már 2007-ben kimutatta, hogy még Salamon Konrád hírhedt, de vagy 15 évig futó történelemkönyvén is túltesz Horthy-mosdatásban.

Teljesen igaza van a tiltakozó pedagógusoknak, amikor az egész közoktatatási rendszer megváltoztatását követelik. Nem lehet kevesebbel beérni. Csak akkor hadat kell üzenni az egész zavaros, romlott világképnek és a torz, antidemokratikus értékrendnek is, amit a jelenlegi oktatáspolitika képvisel.

Kedves kollégák, ez a cél közügy, és eléréséhez mindenkire számíthattok, akinek drága egy modern, szabad és barátságos Magyarország megteremtése. Ha viszont elfogadnátok –akár jelentős– részengedményeket, előbb-utóbb megosztanának, leszerelnének benneteket. Igaz, kárpótlásul kicsit csökkenne a túlterheltség, egyszerűsödne az eszelős bürokrácia, talán még a fizetés is nőne valamicskét, sőt, végre vécépapír is lenne, amennyi csak köll. Mint tudjuk, azzal is lehet kezdeni valamit.

 

 

 

Leave a comment

Filed under Az utolsó előtti szó jogán, Közélet, Politika, Publicisztika, Web

A terrortörvény kalapjára

Dés Mihály (Magyar Narancs, 2016 február 25)

Be kell látni, a terrorizmus sokkal népszerűbb, mint az állami elnyomás. Úgy értem, sokkal jobban megragadja az emberek képzeletét. A horror- és akciófilmek között is sikeresebbek azok, amelyek egy ördögi koponya vagy szervezet pusztító tetteiben testesítik meg a Gonosz ténykedését, mint azok, amelyek magának az államgépezetnek a működésében mutatják meg ugyanezt.

Egy központi hatalom többszörösen áttételes és gyakran méreteiben is fölfoghatatlan gaztetteit nehezebb átélni, mint az erős kontúrú tettekben és személyiségekben megnyilvánuló bűncselekményeket. Meg aztán a legtöbb ember számára a felső erők óvó-bántó biztonsága jelenti az utolsó menedéket. Ha a közösség felkent képviselőitől is rettegni kell, a világ végképp kifordul sarkából. Akkor már sokkal jobb egy –akár képzelet szülte– külső ellenség. Sőt, a képzelet kreálta a legeslegjobb.

Erre az atavisztikus (és végső soron infantilis) mechanizmusra épül jelenlegi kormányunk mindkét értelemben terrorista hecckampánya, amelyben természetesen van rendszer, csak éppen fordítva van benne. Mert bármily rémes is a mindenféle vakhitektől és téveszméktől megveszekedett csoportok kalóz terrorizmusa, még mindig kismiska az Auschwitzot, Gulágot és megannyi kevésbé hirhedt elnyomó-pusztító gépezetet működtető állami terrorizmushoz képest. És nem csak a múltról beszélek. Nálunk például semmi nyoma a terrorveszély növekedésének, még maga a kormány se képes erre bizonyítékot szolgáltatni, viszont az a törvényjavaslat, mely e vélt veszélyre hivatkozva lehetővé tenné a rendkívüli állapot bevezetését a leghagyományosabb államterrorizmus legalizálása lenne.

Mivel a magyarok szerencsére nem igazán járatosak a terrorizmusban (mégha túl sokan beszélnek is róla úgy, mintha azok lennének), szeretném legalább az olvasóimat tájékoztatni, hogy egy jogállamban még akkor sem szokás szükségállapotot bevezetni, amikor valóban van terrorveszély. Egy nem jogállamban persze egészen más a helyzet, ott békeidőben is szabad háborút hirdetni – törvényt mindig lehet keríteni hozzá. Negyedszázadot éltem egy olyan országban, ahol a terrorizmus véres, hétköznapi valóság volt, néhány főrendőr kivételével, mégse jutott eszébe senkinek, hogy szükségállapotot vezessen be. Igaz, nem holmi iszlám terrorizmus volt az, hanem rendes, fehér, nemzeti, keresztény (na jó, egy kicsit komcsigyanús) baszk fanatizmus.

Közel ezer gyilkosság szárad a lelkükön: robbantással elkövetett személytelen mészárlások, az áldozat családtagjai előtt elkövetett igen személyes főbelövések, elrabolt emberek előre kihirdetett kivégzései… A sebesültek, a megnyomorítottak száma ennek a sokszorosa. Franco börtöneit és kínzókamráit megjárt öreg barátomat, José Ramón Recalde egyetemi tanárt például (aki a diktatúra végnapjaiban aláírásgyűjtést szervezett halálra ítélt ETA terroristák megmentésére) a lakása ajtajában lőtték fejbe, de a golyó nem a koponyáját, hanem csak az állkapcsát roncsolta szét…

 

Az államterrorizmus ellenállhatatlan hatékonysága

Valaki azt mondhatná erre, hogy akkor már hatékonyabb lett volna a szükségállapot, a statárium, meg hasonlók. Nem igaz. Az ETÁ-t nem a rendőrterror hiánya, hanem a politikai cinkosság tartotta életben, elsősorban a legerősebb baszk párt, az amúgy keresztény, konzervatív és persze nacionalista PNV „mi kutyánk kölyke”-hozzáállása. Hogy hogyan fest a terrorizmus elleni terrorista fellépés arra Argentína a jó példa, ahol a hetvenes évek szélsőbalos gerillaakcióira puccsal, rendkívüli állapottal és a halálbüntetés visszaállításával reagált a helyi katolikus egyház és Henry Kissinger áldását is bíró gazdasági és katonai elit. A mérleg: 30.000 eltűnt személy, börtönben született csecsemők elrablása, argentinok tízezreinek, főleg fiatal értelmiségieknek az emigrálása, egy kifosztott, megalázott ország és egy abszurd, vesztes háború…

Akárcsak 2010-ben a várható kétharmad helyes vagy helytelen fideszes fölhasználása kapcsán, most is alakulóban van egy parázs vita arról, hogy mire használná föl az Orbán rezsim a rendkívüli állapotot, ha egyáltalán fölhasználná. Már a kérdésfeltevéstől is elhatárolom magam. Épp a jelenség lényegét fedi el. A történelem sohasem szó szerint ismétli önmagát, csupán egy adott logikát követ. És bár a Fidesz esetében ez a logika jól ismert, sokan mégis azt képzelik, hogy a tavalyi menekültáradat és a vele semmilyen összefüggésben nem lévő párizsi iszlamista merényletek adtak écát Orbánnak az ostromállapot törvénybefoglalásához. Ugyan! Ő kezdettől a rendkívüli állapot bevezetésére készült. Ez a kormányzási ideálja, a centrális erőtér eszméjének végső célja, a hatalom teljes birtoklásának és korlátlan hasznosításának feltétele. Ennek megfelelően az elmúlt hat év története egy előre bejelentett bűntény krónikája, és szükségszerűen vezet a szükségállapothoz.

Persze más tudni ezt és más érzékelni. Nekem ez akkor sikerült, amikor 2012 januárjában késve indultam a Klubrádió felszámolása elleni tüntetésre a Batthyányi örökmécseshez, és mivel nem találtam parkolóhelyet, egy darabig ide-oda kóvályogtam a környéken. Amit láttam, fölért egy megvilágosodással: az Alkotmány utca, Duna-part, Szabadság-tér és Bajcsy által formált négyszög  minden mellékutcájában hekusok, kommandósok, fegyveresek, törpetankok, dzsipek, zsuppkocsik, rendfenntartókat szállító buszok. Nem 3-4 ezer fázós nyugdíjas szétoszlatására, de egy közepes mezőváros elfoglalására is elég lett volna az a had.

Azóta is sorjáznak a hasonló élmények: rabláncon elvezetett volt gazdasági vezetők tv-showja, szabadságjogokat korlátozó rendelkezések, tömeges tisztogatások, újabb és újabb terrorelhárító egységek, állami magánhadseregek létrehozása, a katasztrófavédelem mindenhatóvá növelése, harminc tiltakozó egyetemistának akkora rendőri készültséggel való kisérése a Rákóczi úton, amilyet csak háborús filmekben látni. De ide sorolnám azt is, amikor egy ismerősöm cukrászdáját felfegyverzett NAV ellenőrök szállták meg (az ismerősöm utánanézett: ez ma szabályos, törvényes) és a fagylaltoslány összepisilte magát.

Csehov óta tudjuk, ha egy színdarab első felvonásában lóg egy mordály a falon, az a harmadikban el fog sülni. Abban a drámában, melynek mi nemcsak nézői vagyunk, már a prológusban kipakoltak egy teljes arzenált, úgyhogy –bár még nem tartunk az utolsó felvonásnál–, körülbelül lehet tudni, mire számíthatunk. Én például mérget vennék arra, hogy nem muszlim terrorista sejteket fognak vele fölmorzsolni.

http://magyarnarancs.hu/publicisztika/a-terrortorveny-kalapjara-98381

 

Leave a comment

Filed under Az utolsó előtti szó jogán, Közélet, Politika, Publicisztika, Web

A Fidesz legyőzésének legyőzhetetlen akadályai

Dés Mihály (HVG, 2016 február 18)

A jelenlegi rezsim felszámolása előtt egyre csak tornyosulnak az akadályok. Pedig van hozzá elegendő kedv is, koncepció is, vajon mi lehet itt a baj? Talán érdemes átfutni a kormány leváltásával kapcsolatos főbb elképzeléseket, hátha ott van a bibi.

A legnépszerűbb közülük az, amelyik a demokratikus erők (pontosabban erőtlenségek) összefogását sürgeti. Ezzel csak az a bökkenő, hogy két, külön-külön is teljesíthetetlen kondíció közös megvalósulását feltételezi: olyan, inkább egymás, mint a Fidesz rovására politizáló pártok együttműködésére épít, melyek támogatottsága még fejben összeadva se közelíti meg a kormányváltáshoz szükséges többséget.

Sokan a politikától harcosan elhatárolódó ágazati tiltakozások elsöprő politikai mozgalommá való átalakulására fogadnának. Mások abban bíznak, hogy majd az EU csinál valamit. Ezt úgy hívják magyarul, hogy deus ex machina, és eddig mindig bevált. Aztán vannak, akik egy Fideszen belüli hatalmi harc önfelszámolásában reménykednek. Akárcsak az EU-várásnak, ennek is megvan az az előnye, hogy megkíméli magát a hiábavaló cselekvés fáradalmaitól. A különbség az, hogy a szabadulásukat ők a rabtartóikra bíznák.

A reménykedés kifinomultabb változatát képviselik a hídverők. Nekik az a legfőbb gondjuk, hogy kettészakadt az ország, és nem lehet jól ediskurálni azzal, aki kettészakította. Arról fantáziálnak, hogy egy Fidesz-ellenzék nagykoalíció hozza majd el a társadalmi üdvösséget. Ez már egyenesen az ószövetségi utópia evilági megvalósulása lenne: „A farkas és bárány együtt legelnek, az oroszlán, mint az ökör, szalmát eszik” (Ésa. 65:25). Valóban csábító gondolat, bár a mérvadó profétának számító Ézsaiás szerint ezen édeni állapot csak a szabadulás és a bosszú napja után következhet be, nem pedig fordítva.

Intellektuálisan megalapozottabbnak tűnik az az elgondolás, mely szerint  alulról kell építkezni. Ez úgy értendő, hogy nem felülről. Néha még azt is hozzáteszik, hogy el kell menni az emberek közé… Hatodik éve érlelődnek ezek a narodnyik-álmok mindenféle ellenzéki fórumokon – előbb-utóbb csak összejön belőlük egy csoportos falulátogatás.

 

Keresem a szót, keresem a hangot

Tekintélyes ellenállási vonalat képvisel a nyelvész-frakció is. Ezt ne úgy tessék elképzelni, hogy mondjuk a finnugristák ugrálni kezdtek, mert nem tetszik nekik a rendszer (tetszeni nem tetszik, de azért nem ugrálnak), hanem hogy több jeles ellenzéki elme szerint Orbán Viktor és bűntársai leváltásának elsősorban nyelvi akadályai vannak. Most azt hiszik, viccelődöm, pedig olyan komoly ez, mint egy ikes ige tévelygése a tárgyas ragozásban. Állítólag ugyanis azért vagyunk tehetetlenek a Fidesszel szemben, mert még nem sikerült megteremtenünk azt a nyelvet, amely képes lenne leírni a rendszerüket.

Az eddigiekből talán kiderül, hogy a jelenlegi kormány megbuktatása nem csak nehéz feladat, de –a felsorolt receptek alapján– lehetetlen is. Tekintve, hogy ezeket a rezsimváltási forgatókönyveket többnyire felkészült, tisztességes, sőt esetenként kimondottan karakán emberek írják, önfeledt helybenjárásukra nem politikaelméleti, hanem pszichoanalitikai magyarázatot lehet csak adni. Dehát nem a terápia helye ez itt, pláne nem az ingyenesé, úgyhogy inkább arra hívnám föl a figyelmet, hogy ha másképp nem, hát kizárásos alapon mindenképpen rá lehetne jönni a megoldásra.

Valójában nincs itt sok spekulálnivaló. Jó ezredéves történelmünk során kevés olyan átlátszóan kártékony rendszerhez volt szerencsétlenségünk, mint a mostanihoz. Mindent tudni lehet róla ahhoz, hogy leváltását hazafias kötelességünknek tekintsük.

Egyszerű bölcsész volnék, még Szépírónak se vettek fel, se kenyerem, se vágyam politikai mozgalmak stratégiájának a kidolgozása, de legalább a Fidesz legyőzésének szörnyű nehézségét illetően megkockáztatok egy különvéleményt. Kulturális példával fogom illusztrálni. Azért azzal, mert azt ismerem, meg azért is, mert azt könnyebb megítélni, mintha a mezőgazdasági, adóügyi vagy államigazgatási esetekkel dobálódznék, pedig igazán ott is elkövettek néhány galádságot.

Kérdem én például, ki ennek a rezsimnek az író-ideálja, ki az akit a pajzsukra emelnek? Nem a maiakra gondolok, mert azokra még a kultúrpolitika átmeneti irányítói se szívesen hivatkoznak. Általában kérdem: Balassitól és Pázmánytól kezdve. Kitalálták: Wass Albert. Na meg Nyírő József és Tormay Cécile. Mindhármuk kétes egyéniség kétségtelen fasiszta múlttal, és ami a főfoglakozásuk esetében ennél sokkal rosszabb: paleoesztétikát képviselő giccsírók.

Hasonló eredményre jutunk a kultúra bármely területén. Legjobban fizetett újságíróik szellemi kocsmatöltelékek, legelmélyültebb gondolkodóik a Századvég-konszern élelmes gazdálkodói, legkiemelkedőbb történészeik pedig a Veritas intézet funkcionáriusai. Házi zeneszerzőjük egy Ákos nevű popmuzsikus és esélyegyenlőségi szakember, aki 2013-ban több rádióadó összesen 320 új szignáljának megalkotására kapott állami megbízást, köztük a Bartókéra is, ahol a névadó III. zongoraversenyének egyik részletét sikerült lenyomnia. Legnevesebb szobrászuk viszont az az alak, akinek ugyan mindenki rögtön elfelejti a nevét, viszont a Szabadság téren emelt történelmi torzóját senki nem tudja feledni.

Akárcsak a Nemzeti Színház épülete vagy a Mussolini stílusú monstre szobrokkal övezett katonai kősivatag, amivé a Kossuth teret sikerült lepusztítaniuk, a Szabadság téri szégyenszemle is időtálló példája a politikai és művészeti giccs összefonódásának, az eljárási törvényszegés és az esztétikai gyalázat párbanjárásának. Úgyhogy tisztelettel kérem is a tekintetes bíróságot, hogy –ha majd arra kerül sor– ne bontassa le azt a Szabadság téri förmedvényt: álljon elrettentő mementónak az eljövendő nemzedékek számára.

Szóval Wass, Tormay és Nyírő vs Kosztolányi, Móricz és Krúdy; Ákos Bartók ellen… Valóban olyan reménytelen volna? Tényleg nem lehet őket legyőzni? Csak hát lépni kéne. Például ahogy most a pedagósuk egy része elkezdett lépegetni. Mert ha nem, továbbra is a rettentő szavak tudósának, a fentebb hivatkozott Ézsaiásnak a diagnózisa (59:11) lesz érvényes ránk: „Morgunk, mint a medvék mindnyájan, és nyögvén nyögünk, mint a galambok, várjuk az ítéletet és nem jő, a szabadulást és távol van tőlünk”.

 

hvg.hu, 2016 február 18.

http://hvg.hu/velemeny/20160218_Des_Mihaly_Fidesz_rezsimbuktatas

 

Leave a comment

Filed under Az utolsó előtti szó jogán, Közélet, Politika, Publicisztika, Web