A lángossütés össztársadalmi vetületei

Népszabadság, 2016 április 9

http://nol.hu/kultura/a-langossutes-ossztarsadalmi-vetuletei-1610325

Rekkent a nyár, de rekkentünk ám mi is. Dél volt, július dereka, az a fajta bárgyító hőség, amikor a levegő elmosódott, fehéres fényben vibrál. Ha a Nagyalföldön lettünk volna, biztosan egy gémeskút délibábja kecsegtetett volna felénk, de mi nem ott voltunk, hanem a Balatonon. Az pedig nem kecsegtetett. Úgy nézett ki, mint egy nagy lavór langyos lábvíz többszörös használat után. És kinek van kedve egy bokáig érő, pisimeleg tócsában tocsogni?

Hát az a helyzet, hogy rajtunk kívül mindenkinek. Úgy látszik tizenöt év barcelonai számkivettség elég volt ahhoz, hogy leváljak a nemzet testéről. A két odavalósi gyerekem pedig –hiába beszélnek magyarul– már leválva született. A velünk lévő argentin házaspárról és három gyerekéről pedig mit mondjak? Nekik aztán végképp térkép e táj, s nem tudják, mi egy 28 fokos tóban a báj.

Egy hazafias fordulattal lángosra invitálom az egész kompániát. Az is magyar specialitás, és mégiscsak kiváltom vele az ebédet. A vacsorát meg majd fizessék az argentinok! A gyerekeim lelkesednek, az argentinok majmolják őket. Most majd megtudják, milyen az izzó nap alatt olajban sült, tűzforró kelttésztát falni!

A lángosos előtt jó hosszú a sor, viszont csigalassúsággal halad előre. Nem értem miért, hisz semmi mást nem lehet ott kapni. Idegesen forgolódom, magyarázok, nem szeretném, ha az argentinok azt hinnék, akárcsak származási alapon is valami közöm volna a komótos kiszolgáláshoz. De amikor már harmadszor mondom el nekik, hogy ez pont olyan, mint a tíz éve megbukott szocializmusban volt, a tekintetükből azt olvasom ki, hogy megértették.

Nézelődni kezdek. Mellettünk egy nyitott étkezdeféle. Túlsúlyos férfiak és nők fürdőruhában gőzölgő leveseket kanalaznak a tűző napon. És még van, aki globalizációról pofázik! Ezt bezzeg senki nem tudja elvenni tőlünk. Hirtelen párhuzamot vélek felfedezni nagy nemzeti tragédiáink és a között a sajnálatos tény között, hogy a lecsót és a lisztes-tejszínes gyümölcsleveseket leszámítva honfitársaim lényegében ugyanazt eszik télen, mint nyáron. És még ki is ülnek hozzá a napra! Meg kéne ezt írni, gondolom, de aztán eszembe jut, hogy én is a napon ácsorgok. Méghozzá lángosért!

Tényleg, a lángos! Már vagy tíz perc eltelt, és alig haladtunk. Igaz, mindenki pofátlanul sok lángost vesz egyszerre, és ráadásul még variálja is: sima, fokhagymás, sajtos, tejfölös, tejfölös-sajtos… Előrefurakodom. Rosszarcú huszonéves nőszemély áll a pult mögött, éppen rendelést vesz föl. Nem írja le, de a memoriter se megy túl jól neki, úgyhogy elismételteti. Tény, hogy öt lángost kérnek tőle, és mégcsak nem is teljesen egyformát. Ezután kiszámolja az árat (abban se erős), majd bekasszírozza a pénzt, amit gondosan megolvas, majd elrak. Mikor sikerül mindezen túljutnia, megrendeli a lángosokat egy fásult arcú férfitől, aki erre belerak öt darab nyerstészta bucit a fortyogó olajba, és türelmesen megvárja míg kisülnek. A pultos csaj közben neheztelve néz egy fix pontra, ahol se a sütést, se a sorbanállókat nem láthatja. Mikor készen vannak a lángosok, a férfi értesíti őt, és a nő nekiáll bevégezni a művet: amelyikre sajt dukál, arra sajtot szór, amelyikre tejföl, azt megkeni tejfellel. Egyedül a sózást és –a sima lángos esetében!– a fokhagymázást bízza a kuncsaftokra. Miután mindegyik lángost kiosztotta, odafordul a következő vevőhöz, és kerek-perec megkérdezi tőle, hogy mit óhajt.

Jó régen történt ez, és én akkor azt hittem, hogy valami hiánygazdasági relikviáról van szó, de azóta rájöttem, hogy egyáltalában nem így van. Persze, tudom, vannak kedves, készséges, sőt kimondottan fürge pincérek, normális éttermek, hangulatos teázók, barátságos büfék… De nem ez a kérdés. Még csak nem is a vendéglátóipar. Én például némely kiadómnál tapasztaltam a fentiekhez hasonló szovjet tipusú munkamódszereket. A kérdés az, hogy túl gyakran találkozni ilyesmivel eivileg piacról élő cégéknél ahhoz, hogy ne egy rendszerszerű diszfunkcionalitásra gyanakodjon az ember. Sok más területen is így van ez, csak ott nem közvetlenül a résztvevők zsebére megy a dolog: a politika, a korrupció vagy a bürokrácia nemcsak kompenzálni képes, hanem egyenesen premizálja a hatékonyság kiiktatását.

Ha valaki járt már egy olasz presszóban, tudja miről beszélek: ott áll Giuseppe egyes-egyedül a vártán, legalább 8-10 embert szolgál ki egyszerre mindenféle kávéval, itallal, péksüteménnyel, bármivel, és ha előző nap is jártam nála, mire a pulthoz érek –harsány üdvrialgás közepette, de kérdezés nélkül– már le is tette elém, amit tegnap fogyasztottam. Ha nem is ennyire varázslatosan, de mindenütt így történik ez. Igaz, a Szovjetunióban még sose jártam.

És nehogy azt képzelje valaki, hogy az itt tárgyalt jelenség csak az olyan bonyolult, összetett műveleteknél nyilvánul meg, mint amilyen a lángossütés. Például manapság már egész jó kávét lehet inni Pesten, viszont az elkészítés időtartama lassúsági Guiness-rekordot dönthetne. Tessék csak megnézni, mi zajlik egy kávé megrendelése esetén konzultálásban, ide-oda mászkálásban, pakolgatásban, lefőzésben, gőzölésben, felszolgálásban, kasszírozásban, méghozzá teljesen függetlenül attól, hogy egy hagyományos, egy alternatív vagy egy procc helyen történik a kérdéses esemény.

A jelen sorozatban feltárandó még nem katalogizált hungaricumok mindegyikére van magyarázat-kísérletem, ha másképp nem, hát a kriminológia vagy a mélylélektan segítségével. Arra viszont hogy miért nem képesek nálunk egy kurva kávét két mozdulattal megcsinálni, semmiféle elképzelésem nincs. Abban biztos vagyok, hogy valami rettenetesen baljósat jelez –török áfium, turáni átok?–, valamit, ami láthatatlan csápjaival nemzeti létünket fojtogatja, tudatunkat módosítja.

Dehát ami nem megy, azt ne erőltessük. Részemről feladtam a rejtély megfejtését. Lángost amúgy se nagyon eszem, a kávét meg otthon főzöm válogatott olasz kapszulák segítségével. Ha mégis valami presszóra szorulok, behunyom szemem, vagy megpróbálok közben sms-eket küldeni: az nekem pont olyan nehézkesen megy, mint nekik egy kávé összehozása. Rá lehet erre állni: otthon főzőcskézni, virágot ültetni, önellátásra berendezkedni…

A múltkor is, mikor egy korban hozzámillő társaságban kirándulni voltam, szendvicset majszoltunk, forrásvizet kortyoltunk, és aztán mégiscsak hazataláltunk valahogy. Visszafelé –már a villamosvégállomás közelében– egy lángossütöde túlhasznált olajának csábító illata csapott meg minket. Hiába könyörögtem a többieknek, mindegyikük lángost akart enni. Már messziről látszott a masszív, mozdulatlan sor. Ezúttal is előrefurakodtam. Nem árultam el a társaimnak, mit láttam ott, maguknak se fogom megmondani. Mint egy hetedhét országon át űzött bűnös lélek, aki alig várja már hogy tettenérjék, megadóan lopakodtam vissza a sorba: ha meg kell lenni, hát legyen. Mindegy, legalább végre otthon érezhetem magam!

 

Advertisements

Leave a comment

Filed under Hungarikum, Közélet, Kultúra, Politika, Publicisztika, Web

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s