Az ügynök halála

Dés Mihály (Magyar narancs, 2015 október 8)

http://magyarnarancs.hu/konyv/az-ugynok-halala-96743

Carmen Balcells (1930-2015)

Ügynökök nem szoktak nyilvános halotti beszédet kiérdemelni. Ha valaki megnézi Arthur Miller legnevezetesebb szinművét, Willy Loman megsiratásával örökre letudja az ügynöki gyászkvótát. Ráadásul most nem is egy salesmanről lesz itt szó, hanem egy irodalmi ügynökről, akivel –hogy fokozzam egy kicsit– annak idején konfliktusaim voltak. És most mégis tisztelegni szeretnék előtte. Mindjárt elmesélem, hogy miért.

GGM, J.Edwards. Llosa, J. Donoso, Muñoz Suay, 1974
G. García Márquez, Jorge Edwards, M. Vargas Llosa, Carmen Balcells, Jose Donoso és Ricardo Muñoz Suay (1974)

85 éves korában meghalt Carmen Balcells, a spanyol és portugál nyelvű világ legbefolyásosabb irodalmi ügynökségének alapítója, névadója, tótumfactuma. Eddig ez még nem igazán közérdekű hír, legalábbis Magyarországon nem az. De az talán már jelez valamit a fontosságából, hogy az utóbbi évizedek spanyol és latin-amerikai irodalmi Nobel díjasai közül hármat is ő képviselt: García Márquezt, Camilo José Celát és Vargas Llosát. És persze még egy csomó mindenki mást, a nemzetközileg kevéssé ismert, de annál zseniálisabb uruguayi Onettitől és a kubai Cabrera Infantétől kezdve a túlzottan is ismert Isabel Allendéig bezárólag. De messze nem ez az igazi érdeme, hanem az, hogy a ő nevéhez fűződik a modern latin-amerikai regény berobbanása a világirodalmi köztudatba.

Nehéz ezt manapság elképzelni, pedig így volt: a hatvanas évek közepéig a kutya se ismerte a latin-amerikai prózát. És ezen az állapoton még olyan szeszélyes kivételek se változtattak, mint a guatemalai Miguel Ángel Asturias 1967-es Nobel díja. Borges főleg magánkiadásokban publikált, és egy francia irodalmi folyóirat különszáma révén kezdett nemzetközileg ismert lenni. Amikor pedig a hatvanas évek elején Carlos Fuentes mexikói íróként mutatkozott be a párizsi Gallimard kiadónál, a titkárnő visszekérdezett: sans blague? (Viccel?). És itt lép a képbe Carmen Balcells, aki 1960-ban irodalmi ügynökséget alapított egy olyan országban, ahol ez az intézmény lényegében nem létezett, és ha igen, egyáltalában nem számított.

Ahogy az már ilyenkor lenni szokott: nem lett volna elég a megfelelő ember, ha nem lett volna meg hozzá a megfelelő hely. A hely a 60-as évek ódon varázsú, de kulturálisan egyre inkább bizsergő Barcelonája volt, ahol sok fiatal latin-amerikai író keresett európai menedéket, köztük García Márquez is, aki hét évig élt ott. Vargas Llosa nem: ő Londonban robotolt, és Carmen Balcellsnek el kellett menni hozzá és havi 500 dollárt fölajánlani, hogy csak az írással foglalkozzon. Akkor már ő is Barcelonába költözött. Ez 1970-ben történt, és addigra már nem kellett külön protekció a kortárs latin-amerikai prózának. Ebben a hihetetlenül gyors áttörésben a Száz év magány 1967-es megjelenése mellett Carmen Balcells remek szimata, katalán üzleti érzéke és elsöprő egyénisége is közrejátszott. Pedig nem volt az a kifinomult ízlésű lélek.

Én 1986 augusztusának legvégén ismertem őt meg. Friss férjként akkor költöztem ki Barcelonába, nem volt munkám, a hajdani ismerőseim egytől egyig leráztak. Fogalmam se volt mihez fogok kezdeni, és máris visszasírtam a jó kis félállásom a Színházi Intézetben, Bacsó Banánhéjkeringőjének akkor lezárult forgatását, melynek főszereplője lehettem, meg egyáltalán a keserédes pesti kavart. Akkor –a levertség és honvágy hatására– fogant meg bennem az, amiből jó negyedszázad múlva a Pesti barokk című első regényem lett.

Vasárnap koraeste történt, 6-7 óra tájban, ott délutánnak hívják: egyszercsak megszólalt a telefon. Mivel én senkitől nem vártam hívást, a feleségem vette fel, majd kikerekedett szemmel lefogta a kagyló beszélőkéjét, és úgy suttogta: a Carmen Balcells keres. El nem tudtam képzelni, mit akarhat tőlem, és azt sem, hogyan talált rám. Aztán kiderült. Egy fél évvel azelőtt beadtam az ügynökségbe egy általam fontosnak tartott és akkortájt igen elszigetelt kubai író, Anton Arrufat általam írt bemutatóját, hátha érdekli őket. Emiatt akart velem beszélni Carmen. Jó, persze, de mikor…? Hát most, ha ráérek…

Az irodalmi ügynököknek manapság rettenetesen rossz a sajtója. Joggal. Igaz rémtörténetek keringenek sikerkönyvekhez csapott fércművekből álló kötelező szerződési csomagokról, még csak meg se írt amerikai regények millió dolláros szerződéséről, az egész irodalmi értékrendet és a piacot felborító ügynöki machinációkról. A fenti történetből talán kiderül, hogy Carmen Balcells nem ilyen volt. Benne egy kofa kemény anyagiassága és szentimentalizmusa keveredett. Üzletben nem ismert kíméletet, de a hatalmas, pompás, két utcára néző irodája fölött volt néhány lakása, amit megszorult íróknak kölcsönzött ki, akár hónapokra.

Természetesen, amikor odavágtattam hozzá, kiderült, hogy egyáltalában nem az általam protezsált kubai szerzőről óhajt velem beszélni. Le akart szerződtetni. Volt neki az a tíz sztár írója (Márquez, Cortázar, Llosa, Fuentes, Cela, Cortázar, Amado, Alllende…), azokkal nem volt gond. De akadt ott jópár kevésbé ismert szerző, meg több tucat, aki szerette volna, ha az ügynökség képviseli, azokkal pedig senki se törődött. Százával álltak ott az olvasatlan könyvek, kéziratok. Ezt az irodalmi tolulást kellett volna nekem valahogy megoldanom, mint az Új szerzők részleg osztályvezetőjének. Naná, hogy elvállaltam. Sőt meg is oldottam. Azt most nem mondom meg, hogyan: szakmai titok, máig ebből az ott kidolgozott trükkből élek. Mindenesetre a Pesti barokknak egyelőre annyi volt.

Csakhogy közben elment a kedvem dologtól. Sok minden nem tetszett nekem ott. Az az igazság, hogy a Színházi Intézetben jobb dolgom volt. Ott például lehetett kaszinózni, meg akkor bejárni, amikor jólesett. És nekem speciel ritkán és akkor is későn esett jól bejárni. Bezzeg az ügynökségnél. 9-kor mindenki elvágólag ott volt. 6-kor járt le a munkaidő, és Carmen ½ 6 tájban jelent meg. Akkor kezdett inspekciózni, megtárgyalni az ügyeket a felelősökkel. És persze mindenki maradt. Kivéve engem, aki nem ezt vártam a szabad piactól. Ráadásul mindenkivel kötözködött, csúnya hangot használt. Velem még nem, de tudtam, egyszer rám is rám kerül a sor. Nem akartam megvárni. Három hónap után felmondtam. Úgy csinált, mintha kétségbeesett volna, pedig valójában nekem lett volnat okom rá: megint az utcára kerültem.

Aztán persze még sokszor összefutottunk itt-ott, de már korántsem volt túlságosan szívélyes. Nemcsak velem, senkivel se, kivéve a kedvenc szerzőit. Addigra már élő legenda lett, egy megközelíthetlen mítosz, arról híres, hogy szinte nem áll szóba senkivel, a levelekre, ajánlatokra nem, vagy csak nagyon késve válaszol. És nemcsak ő személyesen. Maga az ügynökség sem. Utoljára jó egy éve kerültem vele kapcsolatba. A Magvető akkori igazgatója és az én akkori kiadóm, Morcsányi Géza kért meg, hogy próbáljam elérni őt, mert lejártak a Márquez-szerződések és időtlen idők óta nem felelnek a leveleikre. Írtam Carmennak egy mailt, azonnal válaszolt. Kedves volt, közvetlen, fölemlegette a régi szép időket. Egy csapásra megbocsátottam neki a záróra előtti érkezéseket, a késő esti értekezleteket, a munkatársak dadogós, fejhangú szekírozását, és hirtelen úgy éreztem, hogy beengedtek abba a csodálatos irodalmi körbe kibicnek, amit végül is ő hozott össze, és az ő nevéhez kapcsolódik, mostmár mindörökké. Ámen.

 

Advertisements

Leave a comment

Filed under Irodalom, Publicisztika

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s