Út a halálba. Helyszíni közvetítés (Heyman Éva naplója)

Régi jó bevált színházi és filmes fogás párhuzamosan mutatni a főhős ténykedését és a rá leselkedő veszélyt, amiről ő persze mit sem sejt. Az hogy a néző ismeri –és bizonyos értelemben– várja a helyzetből következő végkifejletet furcsa módon nem csökkenti az izgalmat, hanem éppenséggel fokozza. Nem véletlen, hogy a nézős műfajok tudnak hatékonyan élni ezzel az eszközzel. Bármennyire is iparkodik egy prózaíró (és Dos Passos óta jónéhányan megpróbálták már) nem igazán sikerül neki párhuzamos idősíkokat kreálnia. A legtöbb, amit tehet, hogy leírja, amit egy adott szereplő csinál, majd hozzáteszi, hogy mi zajlik a háta mögött. Ami nem ugyanaz, mint amikor látjuk hősünket tenni-venni, miközben a függöny mögött a gyilkosa leselkedik rá.

Amire viszont még a színház és a film se képes az az, hogy maga az áldozat kínálja föl a közönségnek azt, hogy egyszerre tudja-lássa az események színét is, fonákját is. Ez olyan lenne, mintha Desdemona adná tudtunkra azt is, hogy milyen érthetetlenül kezd el viselkedni Otello, meg azt is, hogy mi e változás oka, vagyis ismerné Jago machinációit. De amire nem képes a fikció, arra képes az irodalommá vált élet. E paradox –és az adott esetben tragikus– lelemény legismertebb modellje az Anna Frank naplója. Egy másik, kivételes példa rá az a könyv is, amelyről itt szó lesz.

A hasonlóság Anna Frank és Heyman Éva naplója közt olyan magától értetődő, amilyen logikus, hogy miben különböznek. Két, majdan koncentrációs táborban meggyilkolt zsidó lány leírja –az egyik Amszterdamban, a másik Nagyváradon– hogy’ telnek napjai a náci rémuralom alatt. A párhuzamok olyan jelképes véletlenekre is kiterjednek, mint hogy mindkét napló a szerzőjük tizenharmadik születésnapján kezdődik: 1942 júniusában Anna Franké, és 1944 februárjában Heyman Éváé. Két hónap eltéréssel mindkettő 44 nyarán, közvetlenül a deportálásuk előtt ér véget. A két lány közötti korkülönbség (Anna 1929-ben született, Éva 1931-ben) meghatározza elbeszeléseik jellegét.

Annának egyszerűen több idő állt a rendelkezésére. Nem csak arra, hogy beszámoljon azokról a rettenetes időkről, hogy reflektáljon arra, ami a világban történik és leírja a környezetét, hanem arra is, hogy éretté váljon: mint ember, mint író és mint nő. Ennek a fejlődési folyamatnak a megjelenítése az, ami naplóját kiemeli a hasonló műfajú és tematikájú írások közül.

Az a három és fél hónap, amelyet Éva naplója átfog nem elégséges egy ilyen mély merítéshez. Helyette viszont annyira intenzív és drámai, amire még a Holokauszt irodalmában se nagyon akad példa. Olyan szöveg ez, amelyben nincs egyetlen fölösleges szó és –ami még ennél is meglepőbb– hiányozni se hiányzik belőle egy se. Alig 80 kézirat oldalon képes megrajzolni az események, emberi portrék és viszonylatok egész táblaképét; két világ egyenlőtlen küzdelmét (egy szolidan kaotikus polgári lét romjait és a fasiszta tébolyt, mely –minden ellenállás nélkül– elsöpri azt); sőt, még ennek az átalakulásnak –vagy hatalomátvételnek– a folyamatát is megjeleníti, ami pedig csak keveseknek sikerült, még Anna Franknak sem.

Heyman Éva elbeszélése olyan tömör és ugyanakkor olyan komplex, a dramaturgiája annyira tökéletes és célratörő, hogy kétségek merültek fel a szerzőségét illetően. Ebben is hasonlít egymásra a két lány naplója. Csakhogy Anna esetében fennmaradtak a kéziratok (merthogy több változat is volt), Éva eredeti feljegyzései viszont sohasem kerültek elő. Ez persze egyáltalában nem azt bizonyítja, hogy más írta (már ha egy ilyen irodalmilag is és dokumentárisan is abszolút hiteles szövegnél számít egyáltalán a szerzőség), annál is inkább mert vannak nagyon meggyőző közvetett bizonyítékok arra, hogy igenis, ezek Heyman Éva feljegyzései voltak.

Az egyik ilyen bizonyíték a napló sorsával kapcsolatos. Ahogy az 1944 május 30-i, utolsó bejegyzésben áll, a bármelyik pillanatban várható deportálás tudatában Éva odaadta a család szakácsnőjének, Mariskának, akinek néha sikerült besurrannia a gettóba. Tőle kapta meg a háború után Éva mamája, a naplóban csak Ágiként szereplő Zsolt Ágnes, aki 1947-ben a saját nevén és a meglehetősen ügyetlen Éva lányom címmel publikálta az általa megszerkesztett szöveget. Ugyanígy jelentette meg 2011-ben (tehát ötvennégy év múlva!) a XXI. Század Kiadó, mely idén –feltehetőleg a német kiadás nyomán– a hatásosabbnak vélt A piros bicikli címmel adta ki újra, sajnos továbbra is előszó nélkül és Zsolt Ágnes neve alatt.

Igenám, de a kötet végén szerepel Mariskának egy közvetlenül a háború után írt levele, amelyben arról tájékoztatja a mamát, hogy Éva naplója nála van. Teljesen valószínűtlen, hogy Zsolt Ágnes maga költötte volna ezt a levelet, hiszen akkor még Mariska élt, akárcsak többen a napló szereplői közül.

Van azonban egy ennél sokkal döntőbb bizonyíték: maga a szöveg, melyet nyilvánvalóan olyasvalaki írt, aki átélte a váradi gettó retteneteit. Ez a valaki persze Zsolt Ágnes is lehetne. De hogy nem ő az, hanem a lánya, azt az elbeszélő jellegzetesen (kora)kamasz ismeretei, nézőpontja és (esetenként) tárgyi tévedései bizonyítják. És van még valami. Az, amit az Ó-Testamentum vonatkozásában kényelmetlen igazságoknak szoktak nevezni. Ha a bibliai szöveg szerkesztőinek fontosabb lett volna a magasztos üzenet, mint a tényekhez való hűség, biztos kigyomláltak volna belőle ezt-azt. Például Dávid király viselt dolgait, melyek között a kapzsiság, bujaság, kevélység és gyilkosság is szerepel.

Ugyanezen az alapon, ha az anya lett volna a napló szerzője, nem írt volna olyasmit, ami saját magát rossz színben tűnteti fel. Pedig erre van példa ebben a szövegben. Nem mintha valami szörnyűséget követett volna el a lánya ellen, de –akárcsak Anna Frank és az anyja esetében– a kapcsolatuk bonyolult volt. Éva szülei elváltak és a lányuk az anyai nagypapájával –egy köztiszteletben álló, aranyos gyógyszerésszel– és a nagymamájával –egy tisztességes, ámde elviselhetetlen asszonnyal– élt. Nem maradhatott az apjával, Heyman Béla építésszel, aki a gazdag és zsarnoki anyjától függött, és nem költözhetett a Pesten élő mamájához sem, aki az akkoriban még igen ismert író, újságíró Zsolt Bélához ment férjhez. A harmincas évek végétől ugyanis Zsolt Béla helyzete zsidóként is, baloldaliként is egyre nehezebbé vált, 1942-ben pedig munkaszolgálatosként Ukrajnába hurcolták.

Zsolt Ágnes Pesten maradt, és mindent bevetett, hogy visszahozassa a férjét. Ez ugyan nem sikerült neki, de a lányát a szokásosnál is kevesebbszer tudta meglátogatni. A napló tanúsága szerint Éva igyekezett megérteni ezt a helyzetet, de nem teljesen sikerült neki. És nemcsak szemrehányás van az elbeszélésében, hanem féltékenység is. Ági szép, művelt, nagyvilági nő volt, akit –legalábbis Éva azt képzelte– mindenki jobban szeretett, mint őt. Ági tudatában volt annak, hogy nem áll az anyai szerep magaslatán, és ezt úgy kompenzálta, hogy a lánya legjobb barátnője próbált lenni.

Zsolt Ágnes lelkiismeretfurdalása az öngyilkossági kísérletig jutott el, amikor kiderült, hogy –olyan okok miatt, amit a napló nem rögzíthetett– a lányát egy másik csoportban deportálták, és csak fokozódott, amikor a háború után megtudta, hogy Éva sose tér vissza. Megpróbálta újrakezdeni az életét, dolgozott, újságíró lett, kiadta Éva naplóját, de végül mégis öngyilkos lett. Ez 1951-ben történt. Zsolt Béla két évvel azelőtt halt bele a munkaszolgálatban elszenvedett betegségekbe. Előtte azonban még megírta legfontosabb és –sajnálatos módon– legaktuálisabb művét, a Kilenc koffer című alig-alig regényesített visszaemlékezését.

A Kilenc koffer ott kezdődik, ahol Heyman Éva feljegyzési végződnek: a nagyváradi gettóban. A két elbeszélés egyetlen ponton sem mond ellent egymásnak, mint ahogy a naplóban leírtak megegyeznek egy másik gettótárs, Reuven Tsur, alias Steiner Róbert visszaemlékezéseivel is (Tsur memoárja éppenséggel a Kilenc koffer állításait cáfolja, legalábbis Zsolték megmenükélesét és Éva magára maradását illetően). De Zsolt Béla könyve visszamegy az időben, és leírja az egész folyamatot, mely az országot a pusztulásba vitte. Éva elbeszélése 1944 elején kezdődik és jelen időben halad előre, úgyhogy csupán a végjátékot rögzíti, de azért megjelennek benne e tévút legfőbb állomásai: a zsidó törvények, a Szovjetunió elleni háború, a munkaszolgálat, a kamenyec-podolszkiji mészárlás, Erdély visszacsatolása (ami náluk úgy jelent meg, hogy a nagypapától elvették a patikáját), és aztán –már helyszíni közvetítéssel– a németek bevonulása, a zsidók megbélyegzése és kifosztása, gettóba zárása, deportálása.

435.000 magyar zsidót deportáltak –a legtöbbjüket Auschwitzba– annak az akciónak a keretében, amelynek Heyman Éva is áldozatul esett. 56 napra és –a titkárnőket is beleszámítva– kevesebb, mint 200 emberre volt Adolf Eichmannak szüksége ehhez a rekordhoz. Na meg arra, hogy a posztján maradó Horthy teljes apparátusa –a polgármesterektől a legutolsó csendőrig– buzgón segítse a nácikat. Hát hogy is ne segítette volna? Még a kis Heyman Éva is pontosan rögzíti: két ellenállhatatlan erő –a gyűlölet és a zsákmány reménye– hajtotta őket. A többiek pedig elfordultak – cinkosan, közönyösen, gyáván vagy tehetetlenül.

Ez is benne van ebben a naplóban: a gyűlölet és a közöny, az aljasság és a kegyetlenség. De az emberség és a jóság is. Meg az az ördögi mechanizmus, amely még az igazakat is megakadályozta abban, hogy segítsenek, a zsidókat pedig abban, hogy magukon segítsenek. Szívszorító példákat hoz arra Heyman Éva, hogy valaki –egy szomszédasszony, a család egyik barátja– megpróbálta, és aztán mégse lehetett, többnyire az áldozatok tehetetlensége miatt. Kevés olyan könyv van, amelyik olyan világosan érthetővé teszi, hogy a Holokauszt nem csupán zsidó ügy. És kevés olyan város akad a világon, amelyik ennek megjelenítéséhez olyan végzetesen tökéletes helyszínt kínál, mint Nagyvárad.

Szent László városa, magyar királyok temetkezési és erdélyi fejedelmek születési helye, jeles egyházfiak és neves klasszikusok (köztük Vitéz János és Janus Pannonius) pályájának fontos állomása, a legnyakasabb Habsburg-ellenes kisnemesség, a bihari dzsentrik fővárosa, a Monarchia legbefolyásosabb magyar politikusainak, a Habsburg-párti Tiszáknak pátriája, ősi kálvinista fészek és katolikus püspöki székhely… A hagyományos Magyarország e fellegvára ugyanakkor Budapest mellett a századforduló legmodernebb városa is. És ez elsősorban a nagyszámú és nagyravágyó zsidó polgárságának érdeme volt.

A XX. század első felében Várad lakosságának mintegy negyedét tették ki a zsidók. Ez a túlnyomó többségében asszimilálódott, hazafias érzelmű és gyakran –mint Heyman Éva családja esetében is– mégcsak nem is vallásos zsidó polgárság volt a város országos jelentőségű iparának és kereskedelmének előmozdítója. Számos elsőrangú újságíró, tudós, művész, orvos került ki közülük, de nagyszabású és merész mecénások is voltak, akiknek köszönhetően Nagyvárad a magyar progresszió és a modern irodalom –többek között a kezdő Ady, Krúdy és Juhász Gyula – műhelyévé válhatott és akik révén a város –még Ceauşescu szó szerint lehengerlő urbanisztikai beavatkozásának ellenére is– az európai szecesszió egyik csodája lett.

Az viszont már a negatív csoda kategóriájába tartozik, hogy ebben a városban, mely annyit köszönhet nekik és ahol annyira integrálódtak, hogy a századforduló tájékán még a rendőrkapitány is zsidó volt, és amelynek századfordulós pezsgéséről olyan varázslatosan vonzó képet festenek krónikásai (köztük Nagy Endre Egy város regényében vagy Dutka Ákos A Holnap városában) pár évtizeddel később Heyman Éva ezt jegyezhesse föl annak kapcsán, hogy kizavarták őket a saját házukból és egy teherautó platóján a gettóba szállitották őket: „Állva vittek minket végig a váradi főutcán. Mikor a patika elé értünk, nagymama és Ági elfordult, Béla bácsi Ágit átölelve tartotta az egész úton, én a nagymamához bújtam, hogy ne is lássam az árjákat az utcán, akik éppúgy sétáltak a délutáni korzón, mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy mi ezentúl gettóban fogunk lakni”.

Jellemező módon a Nagyváradról szóló Wikipedia cikk magyar változata szerint 1941-ben mindössze 1.560 zsidó élt a körülbelül 90.000-es lélekszámú városban. Igaz, ugyanezen oldalnak a nagyváradi zsidóságot bemutató alfejezete –mely fölhívja szíves figyelmünket arra, hogy a zsidó kórház 1926-ban szülészettel bővült– említést se tesz a vészkorszak Budapest utáni legnagyobb gettójáról, ahonnan –még a náci statisztika szerint is– 27.000 nagyváradi és 8.000 környékbeli magyar állampolgárt küldtek a haláltáborokba.

Nem csak a Napló olvasója tudja előre, hogyan végzi Heyman Éva: ő is érezte ezt. A kamenyec-podolszkiji mészárláshoz kapcsolódó és kormányközeli körökben manapság idegenrendészeti eljárásnak nevezett intézkedés keretében 1941-ben deportálták Éva legjobb barátnőjét. Nagyváradon mindenki tudta, aki akarta, hogy mi lett a kitoloncoltak sorsa. Heyman Éva is. Naplója pontosan rögzíti, hogyan válik rögeszméjévé, hogy ő is ugyanúgy végzi majd.

A barátnő alakja már a legelső naplóbejegyzésben megjelenik és –akárcsak a legnagyobb színpadi művekben– vele együtt ott van Éva szinte egész univerzuma is. Azt nyilván Éva mamája döntötte el, hogy hol kezdődjön a megjelenésre szánt napló, ő volt az, aki –egyéb szerkesztői beavatkozás mellett– kihúzta a régebbi részeket, melyek a szöveg egyes utalásai szerint is banális gyerekségekről szólhattak. Zsolt Ágnesnek köszönhetően Éva naplója in medias res kezdődik: 1944 február 13-án, Éva 13-ik születésnapján, amelyen –életében először– a mama nem tud résztvenni, mert pár nap múlva súlyos műtéten kell átesnie. Meg különben is, Zsolt Bélát akkor engedték ki a Margit körúti katonai fogházból, ahová a másfél éves ukrajnai munkaszolgálat borzalmai után zárták be. A személyes drámává vált történelmi események megidézése a születésnapi ajándékok felsorolásával egészül ki.

Az egyetemes horderejű gazságok és a hétköznapi semmiségek békés egymás mellett élése ugyanolyan, csaknem hatásvadász feszültséget teremt, mint ami Éva gyerekes hangja és az elmesélt szörnyűségek között lüktet. Ez a szinte rafinált kettősség hatja át az egész infernális thrillert, ami a napló lapjain kibontakozik. Az igaz, hogy ezt a krimit nem Heyman Éva írta, hanem a történelem, de aki megjelenítette, aki metaforikus értékű epizódokkal töltötte meg, aki a halálba menetelésének leírásával megalkotta a magyar irodalom talán legéletigenlőbb művét az nem más, mint ez a tizenhárom éves nagyváradi lány. Az olvasó kezdettől ismeri a sztori végét, tudja, hogy a főszereplőre nem egy függöny mögött bújkáló gyilkos, hanem egy egész világ fenekedik, de talán éppen mert tudja, és nem tehet semmit, a megrendülés, a szánalom egyre csak nő benne.

(Zsolt Ágnes: A piros bicikli; XXI. Század kiadó, Budapest, 2015)

Megjelent: Magyar Narancs, 2015 szeptember 17

http://magyarnarancs.hu/konyv/ut-a-halalba-helyszini-kozvetites-96489

Advertisements

Leave a comment

Filed under Holokauszt, Irodalom, Kritika, Kultúra

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s