W. Allen: Irrational man

FB, 2015 október 5, hétfő

ÖRÖMFILM – Woody Allen: Irrational man (Abszurd alak)

Woody Allen legújabb filmjének címszereplője egyáltalában nem abszurd alak, és még csak nem is egy irracionális ember. Ellenkezőleg: túlságosan, a végletekig racionális, mégpedig abban az értelemben, ahogy a kommunisták vagy a nácik voltak azok, vagyis hogy valamiféle rációnak, eszmének, fixa ideának rendel alá minden emberi értéket. Magyarán: nincs benne szeretet, szánalom, empátia.

A párhuzam megtévesztő lehet, mert a Joaquin Phoenix által szenzációsan alakított figurának amúgy semmi köze a nácikhoz, vagy a kommustákhoz. Sokkal inkább Raszkolnyikovhoz, vagyis azon dilemmához, hogy adhat-e valamilyen magasabb (vagy legalábbis indokoltnak látszó) szempont szabad kezet valaki megölésére. A kiégett, ámde karizmatikus filozófiatanár, a kocsmatöltelék külsejű, pocakos intellektuel, az impotens szoknyapecér, a kiábrándult világjobbító főhős arra a következtetésre jut, hogy bizonyos körülmények esetén igenis, szabad ölni. Például akkor, amikor egy korrupt bíró likvidálásával reménye támad arra, hogy valami jót is tegyen ebben a büdös életben, és ezzel egyúttal visszanyerje életkedvét. Az ilyesmi persze bonyodalmakkal szokott járni. Woody Allannél pedig vicces bonyodalmakkal.

Az idén 80 éves, kiapadhatlan zsenijű Woody Allen többször foglalkozott már ezzel a dosztojevszkíji dilemmával, és mindig másképpen és mindig makulátlanul. A Crimes and Misdemenaorsban (Bűnök és vétkek, 1989) egy többszálon futó melodrámába bújtatott filozófiai tanmese formájában. A Match pointban (2005) egy klasszikus krimibe ágyazva, amelybe Scarlett Johansson jelenléte valami olyan vadító erotikát vitt, hogy az ember legszívesebben fölmászott volna a filmvászonra, hogy belekeveredhessen a cselekménybe, mint ahogy az a 85-ös The Purple Rose of Cairoban történik. A szintén remek, de mégse annyira átütő Cassandra’s dream (Kasszandra álma, 2007) is krimi, de ott a középkori morality play-elem válik dominánssá. Az Irrationa man (a cím Abszurd alakra ferdítése a magyar változat korántsem egyetlen fordítási abszurduma; a single malt scotch whiskyt például házasítatlan whiskynek magyarítják, és mivel ez a főhös kedvenc itala, nyomasztóan gyakran találkozunk vele a feliratokban), szóval a Raszkolnyikov-téma legújabb Woody Allen-variációja viszont mintha az eddigi változatok irónikus átdolgozása lenne, ha pedáns akarnék lenni, azt mondanám: dekonstrukciója.

Olyan ez a film, mintha W. Allen visszanézné –szkeptikusan, de azért némi narcisztikus élvezettel–, amit ebből a témából eddig kihozott. Az eredmény egy igen bájos és igen cinikus film nemcsak magáról a problémáról, hanem arról is, ahogy ezt egy Woody Allen nevezetű filmrendező fel szokta dolgozni. Vagy másképpen: egy olyan film, ami önmagában és saját így írunk mijeként is pompásan működik. A hatást fokozza a legutolsó filmjeire különösen jellemző dramtaturgia bravúrosság (minden játékosság és heherészés ellenére, a néző lerágja a körmét izgalmában, mert képtelen kitalálni, hogy mi lesz a következő fordulat) és a minden filmjére jellemző nem szokványos színészválasztás.

Joaquin Phoenix mellett a két női főszereplő is pompásan bizonyítja ezt. Az egyikük a szintén varázslatosan bájos és szintén dramaturgiai bravúrnak minősíthető Magic in the Moonlightból (Káprázatos holdvilág, 2014) ismerős Emma Stone, aki itt a mesterét imádó, úrilány, sznob, tanítványt játsza el. A másikuk a számomra sehonnan se ismerős Parker Posey, aki egy felajzott, flúgos egyetemi kolleginát alakít.

Nem tudok a filmes világból egyetlen példát se felhozni arra, hogy –mint Woody Allen– valaki 70 fölött is képes a legmagasabb színvonalon teljesíteni, magát folyamatosan megújítani, a nézőt állandóan meglepni, minden évben egy új remekművel, vagy legalábbis egy izgi, élvezetes, fantáziadús, örömteli alkotással a színre lépni. Az irodalomból is csak egy ilyenről tudok, a Woody Allennél két évvel idősebb Philip Rothról. De ő egy-két éve sajnos bejelentette, hogy leáll. Add meg Uram, hogy Woody Allennek még egy darabig ne kelljen ilyen fogadalmat tennie!

2015 október 6, kedd

A BELGÁK HOVÁ ÁLLJANAK?

Most áldom csak rossz szokásom, hogy amikor egy új könyvről vagy filmről írok, nem nézem meg, milyen kritikák jelentek meg róla. Egyébként se nagyon nézem meg, de az inkább csak lustaság. Ilyenkor viszont elvi kérdés.

A tegnapi Woody Allen-jegyzetemnél is ez történt. Fogalmam se volt, hogy fogadta a kritika az Irration mant (amit abszurd módon Abszurd alakként magyarítottak), de nem voltak illuzióim. Arról azért még én is tudok, hogy a jó öreg Woody nem áll nagy becsben a magyar filmítészeknél, fikázni őt egyenesen sikk. Ezért is olyan megbízható iránytű a magyar kritika: magam is, baráti köröm is csak azt figyeli: földicsértek e valamit, mert akkor tudjuk, nem szabad megnézni, elolvasni. Ha ellenben páros lábbal ugrándoznak rajta, akkor jó eséllyel egy remek kis opusz van kilátásban.

Most is így történt. Fölraktam lelkes recenzióm a blogra, majd elkezdtem nézegetni, hogyan fogadta a hazai kritika. De jó hogy nem fordítva csináltam! Úgy begurultam volna, hogy a film helyett a kritikusokról írok. És a két dolog enyhén szólva nincsen pariban. Woody Allen ugye élő filmtörténet, ezek a frusztrált kis senkik, akik fröcsögve szidalmazzák (tényleg bámulatos az a szenvedélyes megvetés, amivel becsmérlik, ostorozzák, mintha valami kulturális közellenségről lenne szó) pedig jó ha egy darabig még kapnak ingyenjegyet a sajtóbemutatókra.

Azt hiszem nyilvánvaló, hogy nem azt kifogásolom, hogy valaki Woody Allen valamelyik filmjét kifogásolja. De ez a frontális támadás, ez a sajnálkozó generál lenézés, ami legfeljebb a távoli Manhattannek és Annie Hallnak kegyelmez meg az életműből, ez kicsit gyanús. Hogyhogy képtelenek az egészet látni, kontextusba helyezni? Eetleg nincsenek meg hozzá az ismereteik?

Miért, talán Krúdynak minden könyve egyenletes remekmű? Vagy Ady összes verse? Netán Fellini, Godard vagy Bergman valamennyi filmje? Ha ezeknek a sznob csahosoknak a módszerével és érzékenységével közelítenénk hozzájuk, mindet sárba kéne taposni. Semmi kétségem afelől, hogy meg is tennék, ha az éppen az irányba fujdogáló divatos szelek ezt lehetővé tennék. Valamiért W. Allennel kapcsolatban ezt lehetővé teszik, sőt, egyenesen a pocskondiázása irányába fújnak, cikizni direkte illik őt. Nem egyszer találkoztam olyan fiatal értelmiségivel, aki már a neve hallatán elhúzta a száját. Aztán kiderült, hogy az utolsó 15 filmjéből jó, ha egyet látott. Ráadásul a felsorolt zseniális alkotókkal ellentétben Woody Allennek tényleg elképesztően egyenletes –egyenletesen magas– a teljesítménye. De még ha nem így lenne, egy kritikusnak kutyakötelessége volna föltárni a kapcsolatokat az életmű többi darabjával, fölhívni a figyelmet a vándorló motívmukra, megmutatni a variációk közti különbségeket…

Hogy ezeknek az acsargó firkászoknak fogalmuk sincs a filmről, a tradicióról és általában a kultúráról azt jól mutatják az érveik is. Pl. az, hogy szinte egyöntetűen kifogásolják az unalmas filozófiai fecsegést (az unalomról jut eszembe:külön tanulmányt érdemelne, hogy milyen filmeket védenek, istenítenek ezek a furvézerek!), a hosszú (amúgy istenien szellemes, humoros, önirónikus) monológokat. Szóval még nem volt alkalmuk megemészteni a francia nouvelle vague és cinéma verité, a cseh új hullám 50-es, 60-as évekbeli újdonságait, nem láttak vagy nem értettek olyan (W. Allenhez is vezető) alapműveket, mint Éric Rohmer csodálatos erkölcsi példázatai (magyarán les contes moraux) a New York árnyai (Cassavetes, 1959), az Éli az életét (Godard, 1962) vagy Bergman dialóg-drámái… Szóval nem csak tiszteletlenségről van itt szó, hanem műveletlenségről is.

A másik, ami szembetűnő, hogy ezeknek a finnyás érzékű kulturális pubiknak nincs semmi humorérzékük (ami egy W. Allen, egy Fellini, egy Truffaut esetében pedig nem ártana), vagy ami még rosszabb, hogy képtelenek elengedni, jól érezni magukat, még akkor is, ha erre nagy ritkán lehetőségük van. Az utóbbi magyar évtizedek egyik kulturális tragédiája, hogy gyanússá tette az örömöt. Kétlem, hogy ma egy Svejk-tipusú könyv, egy Chaplin- meg Marx testvérek-féle film intellekktualis körökben a legcsekélyebb elismerést arathatna. A magyar elit-kultúra csak a bennfentes, a beavottak számára üzenő és érhető humort becsüli. A célzásokat, a szójátékokat, a beleképzeléseket…

És ha így állunk (és így bizony így állunk), akkor nem csoda, hogy –akárcsak az élet egyéb területein is– némi értéktévesztés van: Woody Allen egy bukott senki, Fejes Endre egy nemlétező magyar író, Heyman Éva naplója nem a Holokauszt irodalom egyik klasszikusa, hanem egy 70 év óta ignorált, kétes eredetű szöveg.

Sorolhatnám, de nem sorolom. Inkább hozok egy sajnálatosan aktuális példát.

Ma temetik Békés András rendezőt (1927-2015), a háború utáni talán magyar opera legnagyobb alakját, aki a mostani Fidesz érában mucsai sárba taposott, és az előző években inkább csak vegetáló Operaházból –nagyon sok ellenállás, fúrás és taposás közepette– a 60-as, 70-es években egy világszínvonalú intézményt csinált. Rettenetesen sokat köszönhet neki a modern magyar zenei élet. Elemzéseket, dicshimnuszokat, tisztelgést érdemelne. És tessék csak beütni a nevét a gugliba, és megnézni mit találnak. Megmondom: semmit. Pár üres szót, még egy tisztességes szakmai leírást sem. És az a kultúra, amelyik nem tudja megbecsülni a saját értékeit, vívmányait azt mások se fogják megbecsülni. Nem is érdemli meg.

És ezzel a kör bezárult. Egyfelől nyakunkon ezeknek a kültelki döbrögieknek az árvalányhajas, pántlikás, álszent, primitív, állami giccs-kultúrája, mely mindent eltapos és kifoszt, ami nem olyan, mint az övék, amelyik nem nekik parolázik. Másfelől pedig itt vannak ezek a félművelt, nagypofájú, kulturális zsúrfiúk és zsúrleányok, meg a buliból éppen most kiszorított elitek, amelyek szintén mindent leszarnak, megvetnek, kizárnak, ami nem az ő kutyájuk kölke, ami nem illik bele az ő kánonjukba, amibe például még Woody Allen se fér bele.

Most lett csak igazán jogos a kérdés: Tanító néni, és a belgák hová álljanak?

 

Advertisements

Leave a comment

Filed under Film, Kritika, Kultúra, Publicisztika, Web

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s