Első kézből tessék rágalmazni

(ÉS, 2015 június)

Pár hete nyilvánosságra hoztam a Szépírók társaságával való afféromat („Hogyan nem lettem Szépíró”, ÉS, 2015 május 22), de a társaság elnökének válaszára már nem is reagáltam. Nem akartam tovább dagasztni ezt a dágványt. Dagadt az magától is: intejúk készültek velem, közösségi fórumok tárgyalták az ügyet, nyilatkozatok születtek. Úgy látom, a túlnyomó többség igencsak ámuldozott azon, hogy felvételi kérelmem alkalmából valaki a főhőse feltételezett nézetei miatt támadta meg Pesti barokk c. regényemet, és hogy ez –közvetett módon– a jelentkezésem elutasításához vezetett.

Azt reméltem, nem kell már hozzászólnom ehhez az ügyhöz, ám az ÉS múlt heti számának Visszhang rovatában egyik olvasójuk új útvonalat jelölt ki a vádaskodásnak. Ezúttal nem a főszereplőm világnézetének helyességéről volt szó, és még csak nem is arról, hogy megütöm-e egy szervezett szépíró szakmai színvonalát, hanem hogy vitaindító És-cikkemben füllentettem-e spanyolországi ténykedéseimet illetően.

Nem ismétlem meg az akkurátusnak szánt rágalmakat, melyeket még én is csak nehezen tudtam követni. Elég annyit tudni róluk, hogy az illető szerint nem illetnek meg azok az érdemek, amelyeket magamnak tulajdonítok irodalmunk spanyolországi népszerűsítése területén, illetve, hogy szégyentelen módon gyengének neveztem a Sorstalanság első spanyol fordítását, melynek elkövetője már nincsen közöttünk, s így nem védheti meg magát.

Átugranék olyan apróságokon, mint hogy ezek szerint egy régi fordítást nem illik kritizálni, vagy hogy azt a bizonyos fordítót nem én neveztem nevén, hanem az, aki indiszkrécióval vádol engem. Két dolgot azonban kiemelnék. Az egyik, hogy az olvasói levél szerzője olyasmiről nyilatkozik, amit nem tudhat. Nem véletlen, hogy állatásainak legszemélyesebb hivatkozási alapja az, hogy egy alkalommal egy magyar és egy spanyol író között ülhetett egy követségi fogadáson. Ez kétségkívül megható pillanat lehetett az ő életében, de legközelebb tessék elsőkézből rágalmazni.

A másik, amit kiemelnék az az, hogy bármit tettem is a magyar irodalomért Spanyolországban, azt érdek nélkül tettem. Aki ilyesmivel foglalkozik –fordító, lektor, kiadói tanácsadó– természetesen anyagi ellenszolgáltatás fejében csinálja, és tevékenységével javítja a saját pozícióját az adott kulturális közegben. Néhány újságcikk vagy előszó honoráriumát leszámítva én viszont szerelemből buzgolkodtam, sőt, nem egyszer pénzembe került ez a passzióm. Ez talán megmagyarázza, hogy kissé érzékeny vagyok arra, amikor emiatt kötözködnek velem.

És akkor jöjjenek tények. A Sorstalansággal (mint több más magyar regénnyel) igenis én házaltam, mégpedig éppenséggel az előtt, mielőtt a 99 es Frankfurti könyvvásár díszvendégeként a magyar irodalmi láz tört volna ki Európában, amit az is mutat, hogy Kertész regényét 1996-ra sikerült megjelentetnem a Plaza & Janésnél. A fordítóval kapcsolatos tiszteletlenségemről csak annyit, hogy én szereztem neki ezt a munkát is, és az összes többi fordítását is – egészen az említett magyar divat begyűrűzéséig. Magára a fordításra nem térnék ki. Az És olvasóit ez se nem érdekli, se nem tudnák leellenőrizni, de ha egyszer újra kellett fordítani, feltételezhető, hogy volt valami ok rá. Legalábbis én, aki az új fordítót is segítettem, találtam néhányat.

Ezzel én a Szépíró-affért is, a bizonyítványom magyarázatát is lezárnám, és még akkor se fogom megvédeni magam, ha igen kiskorú magánhangzók megrontásával vádolnak is.

Dés Mihály

Advertisements

Leave a comment

Filed under Irodalom, Közélet, Publicisztika, Web

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s