Hogyan nem lettem Szépíró

Jelentkeztem a Szépírók társaságába, de kirostáltak. Pedig –ahogy az elő van írva– prezentáltam két ajánlót is, név szerint Esterházy Pétert és Konrád Györgyöt. Nem voltak elég jók nekik. A 70-es és 80-as években végzett irodalmi tevékenységem sem bizonyult megfelelő ajánlásnak: a rendszeres recenzálás, lektorkodás, a dráma- és vers antológiák összeállítása, a szerkesztői munka, meg a fordítások –Borges, Carpentier, Cortázar, Márquez, Llosa és a többiek–, melyek közül némelyik a szamizdat Beszélő számára készült.

A 2015 május 12-i szépíró közgyűlés nem tartotta elégséges érdemnek spanyolországi munkásságomat se, amibe pedig a magyar irodalom terjesztése is beletartozik. A Barcelonában töltött 23 év során kötetnyit írtam hazai szerzőkről, a kilátogató íróinkat ismertettem, bemutattam, jónéhányuk esetében én jártam ki, hogy publikálják őt spanyolul. Ilyen volt például Kertész Imre. Évekig házaltam a Sorstalansággal –sajnos pusztán szerelemből– míg végre sikerült kiadót találnom neki egy olyan időszakban, amikor Magyarországon inkább csepülték, mint becsülték szerzőjét. A rettenetesre sikeredett fordítást próbáltam kijavítani, ismét csak ad honorem, és amikor pár év múlva –már a dicsőség árnyékában– egy másik kiadó újra fordíttatta, a könyv végre méltó tolmácsolója hozzám járt ingyenes értelmezési tanácsadásra.

Beismerem, mindez csak melléktevékenység volt, passzió, honfibú, Barcelonában ugyanis elsősorban újságíró voltam és könyvkritikus, lektor és kiadói tanácsadó, folyóiratokat szerkesztettem és alapítottam, egyetemen tanítottam, valamint platformot teremtettem akkor még ismeretlen spanyol és latin-amerikai íróknak, mint pl. Juan Gabriel Vásquez vagy Roberto Bolaño. Érthető, hogy a Szépírók társasága nem vette figyelembe ezt a nehezen ellenőrízhető, devizaidegen tevékenységet.

Még érthetőbb, hogy azt a könnyen ellenőrizhető írói teljesítményt se méltányolták, melyet –immár újra az anyanyelvemen– az utóbbi két évben produkáltam. Konkrétan: három könyvet –Pesti barokk; 77 pesti recept. Gasztronómiai anyaregény; Ha csak úgy nem…–, egy színdarabot, melyet a jövő évadban mutatnak be, és egy mesesorozatot, mely idén jelenik meg.

Bármennyire rosszul esik ez nekem, egészen idáig –Karinthyval szólva– „direkt sértés nem történt”: be akartam lépni egy klubba, amely nem tartott méltónak arra, hogy a tagja legyek. Egyedül csak az birizgál, hogy mi alapján döntöttek így? Az kiderült, hogy az ajánlás nem számít. Akkor talán az életmű. Igenám, de egy pillantás azon hat szerző nevére, akik ugyanebben a közgyűlési körben megütötték a szépírói mércét kizárja ezt a feltevést. Mint kiderült, az én jóval nagyobb visszhangot kapott könyveimet is csak néhányan olvasták.

De ha nem a művek számítanak, akkor meg mi? A közgyűlésen történtek választ adnak a kérdésre. Ugyanis, amikor az én jelölésemre került sor, szólásra emelkedett minden köz- és magángyűlés rettegett elő- és utószónoka, Forgács Zsuzsa, és nekiállt gyalázni engem. Abból indult ki –és tizenöt perc őrjöngés után ugyanoda jutott vissza– hogy én egy megrögzött nőgyűlölő vagyok, és Pesti barokk c. regényem ezen hímsoviniszta tanok nagykátéja.

Lehet, hogy különösen hangzik: de én ebben se találok kifogásolnivalót. Mindenki ismeri Forgács Zsuzsát, ádáz magánszámában tehát nem volt semmi meglepő. Amit furcsállok az az, hogy –legalábbis forrásaim szerint– hagymázas pocskondiázásával sikerült –ahogy manapság mondják– tematizálnia a szépírók közgyűlését, s vitát provokálnia egy regényhős nézeteinek helyességéről. Jól olvasták: arról dúlt a debatt, hogy a Don Juan paródiának szánt főszereplőm nőkhöz való viszonya méltó-e egy mai magyar szépíróhoz. Arra jutottak, hogy nem méltó. Ahogy nyilván nem lett volna az a mítosz több tucatnyi feldolgozója sem, köztük Tirso de Molina, Molière, Goldoni, Byron, Puskin, Balzac, Mérimée, papa Dumas, E.T.A. Hoffmann, Zorrilla, Espronceda, Baudelaire, Valle Inclán, Azorín, Apollinaire, Bernard Shaw, Ödön von Horváth, Max Frisch, és persze Gluck, Mozart, Liszt vagy Richard Strauss…

Ha jelen lettem volna ezen a 2015 májusi szépíró közgyűlésen, az 1952-es Felelet-vita közepén éreztem volna magam. De mivel nem lehettem jelen, azt próbálom elképzelni, vajon hol érezték magukat a jelenlévő szépírók? Avagy –másképpen fogalmazva–, ha egy nőcsábászról szóló regény szerzőjének szépírói kiközösítés jár ideológiai alapon, akkor mit érdemel az a bűnös, aki mondjuk egy kíméletlen törtetőről, egy sorozatgyilkosról, netán egy magából kivetkőzött irodalmi lumpenről ír könyvet?

Tudom, hogy néhányan megvédtek, és ezért hálás is vagyok nekik. De azzal védtek meg, hogy igazából nem is vagyok nőgyűlölő. Vagy nem annyira. Vagy hogy vannak külkapcsolati érdemeim. De hogyhogy senki nem kérte ki magának ezt a tömény tébolyt, ezt az irodalmi koncepciós pert? Miért maradtak ott, miért hallgatták végig, miért asszisztáltak?

Végül nem az a néhány ellenem szavazó döntötte el, hogy nem lehettem a Szépírók tagja, hanem a társaság szavazási rendszere, melyben a tartózkodás „nem”-nek felel meg. E rendszer előnye, hogy fölmentést ad a jelöltek (és így egymás) műveinek ismerete alól, nem kell színt vallani, viszont kedvez a sumákolásnak, az intrikának és az apátiának.

Talán merésznek fog hatni, amit mondok –dehát messziről jött ember azt mond, amit akar– párhuzamot vélek fölfedezni a szépírói közgyűlésen történtek és a hazai közállapotok között. Mert ugye adva van egy olyan-amilyen, de alapvetően jóra szövetkezett, nívós társulás, ahol megjelenik egy sötét, pusztító erő, és átveszi az irányítást. Senkinek nem tetszik ez, de –ezért vagy azért– mindenki félrenéz, maszatol, legfeljebb bágyadtan opponál, és persze olyan is akad, akinek valami furfangos számítás alapján jól jön az, amivel amúgy nem ért egyet. És amikor bekövetkezik, ami az előzőekből logikusan következik, lehet hápogni, hogy már megint diadalmaskodott az agresszió és a rombolás.

Ugyanazon a közgyűlésen, mely testületileg tartózkodott attól, hogy szépíró legyek, tisztújítás is történt. Egy rokonszenves, dinamikus és értelmes elnök került a Társaság élére. Bízom benne, legalább a szavazási rendszerüket meg tudja majd változtatni. Mindenesetre én –Groucho Marxot parafrazeálva– soha nem leszek egy olyan klub tagja, amelyik tartózkodik a saját elveitől.

Dés Mihály

2015 május 15

Megjelent az Élet és Irodalom LIX. évfolyam, 21. számában, 2015. május 22-én

Advertisements

Leave a comment

Filed under Film, Irodalom, Közélet

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s