Dumában, csajokban Pest veri Barcelonát

BÁN ZOLTÁN ANDRÁS – VS, 2015. FEBRUÁR 21., SZOMBAT

 

Beszélgetés Dés Mihállyal, emigrációról, hazatérésről, a spanyol és a latin-amerikai irodalomról, különös tekintettel a nemrég nálunk is felfedezett Roberto Bolañóra.

 

Kedves Dés Uram, a nemrég sajnálatos módon megszűnt Holmi nevű folyóiratnál volt egy rituálé a szerkesztőségi értekezleteken. Amikor Radnóti Sándor belépett az ajtón, Réz Pál feltette a kérdést: „Hogy vagy?”. Mire Radnóti: „Ember jobban nem lehet!” Mire Réz: „És te?!” No ezt szeretném most követni, miközben ebben a remek romkocsmaövezetben első rendelésünkre várunk. Szóval: És te?!

Én személy szerint szarul – de ember ennél sokkal jobban nem lehet. Szóval e két létállapot közti mezsgyén keresem a helyem és – bármilyen furcsa – néha meg is lelem.

Az írásban? Mert amióta hazatértél, három könyvet publikáltál, melyből kettő, még a Pesti barokk című regény is erősen önéletrajzi jellegű. Nem gondoltál még arra, hogy megírd a memoárjaidat? Elvégre eléggé kalandos életpálya a tiéd…

Pici pontosítással kezdenék: három könyvet publikáltam az elmúlt csaknem két év alatt, de írtam két színdarabot is (ezeket úgy néz ki, hogy a következő évadban mutatják be), meg néhány mesét, ezek feltehetően tavasszal jelennek meg. De kérdéssel visszatérve a kérdésre: ki nem gondolt még arra, hogy megírja az emlékiratait, ki nem képzelte már azt, hogy az ő rongyos kis élete megörökítésre érdemes?! „Ezt írja meg író úr!”, dugja egy vadidegen alak a szerző orra alá pracliját Karinthy egyik humoreszkjében. „Én ezzel a két kezemmel havat lapátoltam Amerikában”. Szóval én is gondoltam rá, persze, hogy gondoltam rá, és nemcsak arra, hogy a magam életét megírjam, de a családom sztoriját is. Éveken át gyűjtöttem hozzá anyagot, mielőtt 1986-ban kimentem volna Spanyolországba, több ezer oldal interjút csináltam apámmal, anyámmal, nagybátyáimmal, a tantikkal…

A gond ezzel csak az, hogy engem egyáltalában nem érdekel egy sztori megírása, még ha az a sztori a magam élete is. Tehát az nem érdekel, hogy van egy jó történetem, és azt jól megírom. Azt már sokan csinálták, néhányan remekül, a legtöbben elhanyagolhatóan, és nem akarom ezeknek a sorát szaporítani. Nem feltétlenül többet akarok, de feltétlenül mást: más hangot, más szobát, más fényt. Talán jó példa erre a 77 pesti recept c. habkönnyű könyvem, ami kicsit családregény, kicsit szakácskönyv és nagyon egy anyaportré. Megírhattam volna anyám életét egy rendes életrajzi regényben is, vagy akár memoárként. Halálosan érdekes élete volt, a személyisége se semmi, még az is lehet, hogy egy jó, vagy legalábbis sikeres könyv lett volna belőle. Csak éppen pont olyan, amilyen ezer és ezer hasonló tematikájú könyv. Én végül azért írtam meg, mert rátaláltam erre a gasztronómiai vonalra, amire fölfűzve az ő egyáltalában nem háziasszonyi élete hirtelen más megvilágításba került, másképp rendeződött el, és nekem lehetőséget adott arra, hogy egy frivolabb hangon írjam le ezt az amúgy korántsem frivol sztorit, és ezáltal egy a szokásosnál talán frissebb, eredetibb mesét mondjak el.

NÉVJEGY

Dés Mihály 1950-ben született Budapesten. 1986 óta Spanyolországban élt. Magyarországon műfordító volt, lektor, kritikus és alkalmi filmszínész, a Banánhéjkeringő és A dokumentátor főszereplője. Fordításai között Borges, Carpentier, Cortázar, García Márquez, Vargas Llosa művek szerepelnek. Spanyolországban újságíróként kezdte pályáját, 1989 és 1992 között egy neves irodalmi folyóirat, a Quimera főszerkesztője, 1990 és 1993 között az El Observador nevű napilap irodalmi mellékletét irányítja, 1994-ben megalapítja Lateralt, mely 2006-os bezárásáig a spanyol nyelvű világ meghatározó kulturális folyóirata volt. Hazatelepülése óta három könyve jelent meg: Pesti barokk (Magvető, 2013); 77 pesti recept (Corvina, 2014); Hacsak úgy nem (Corvina, 2014).

Ha belegondolok, hogy apád és anyád is a munkásmozgalom régi, kipróbált harcosa volt, ahogy a pártzsargonban mondják, hát… Engem azért érdekelne a történetük. De ebbe nincs beleszólásom. Te valamikor, a ma felől nézve még az ősidőkben mentél ki Spanyolországba, egy házasság révén disszidáltál. A személyes okokon kívül volt ebben valami szerepe az akkoriban ellenállhatatlan latin-amerikai irodalomnak?

Ha a szerelmet személyes oknak nevezzük, a latin-amerikai irodalmat meg publikusnak, vagy professzionálisnak, akkor meg kell neveznem egy sokkal jelentősebb, a másik két okot is éltető harmadikat: az elvágyódást. Ez nagyon erős közösségi élmény, összekötő kapocs minden periférikus kultúrában, mint amilyen Kelet-Európa vagy Latin-Amerika is. Freuddal szólva: rossz közérzet a kultúrában, Csehovval szólva pedig: davaj Moszkva! Kisebb vagy nagyobb mértékben a kelet-európai ember a három nővérek egyike, rosszul érzi magát a bőrében, azt hiszi, lemarad valamiről, a jó dolgok máshol történnek, és ami van, amiben él, az visszahúzza („a gaz lehúz”, írja Ady), bezzeg, ha máshol, szebb, jobb, gazdagabb helyen élne, akkor minden másképp lenne. Magyarán: lógnak (lógunk) a szeren… És bennem is ez dolgozott, és végül ez késztetett a kivándorlásra életemnek épp egy olyan pillanatában, amikor pont kezdtek jól menni dolgaim (állásom lett, még filmfőszerepet is kaptam…), és rajtam kívül bárki megjósolhatta, hogy egy idegen országban ezt képtelen leszek elérni. Hogy aztán mégis elértem, az már egy másik sztori, de aminek a lényege az, hogy a rettenetes szükséglet és a pofára eséssel járó kétségbeesés olyan energiákat szabadított fel, olyan gőgöket és gátlásokat rombolt le bennem, amivel el tudtam kezdeni egy a magam számára is meghökkentően elszánt építkezést.

Spanyolországban szerkesztője voltál a Lateral nevű, nagy tekintélyű irodalmi lapnak. Külföldiként hogyan tudtad ezt elérni?

Volt ebben jó adag félreértés, jó adag kamu és legalább annyi pozitív előítélet. Ez utóbbi úgy értendő, hogy – legalábbis a 80-as években – volt Spanyolországban bizonyos Mittel-Europa-nosztalgia vagy illúzió, valami kispolgári respektje az Osztrák-Magyar Monarchiának. A Sissi császárnőről szóló operett-esztétikájú filmsorozat népszerűsége a Dallaséval vetekedett,

“A bigott Franco-diktatúrában Zilahy szerelmi melodrámái jelentették az izzó erotikát…”

És én, a tisztes ősz fürtjeimmel, a megbízható piszkos-kék szememmel beleillettem az ő K.und.K képükbe, és persze meg is tettem mindent, hogy ezt a tévhitet megerősítsem: csattogtattam a bokámat, hízelgőre mélyítettem a hangomat, mélyen belenéztem a szemekbe, és közben úgy beszéltem, mintha minden irodalmak nagy tudója lennék. Szerencsére Spanyolország egy eléggé informális ország – vagy legalábbis akkor az volt –, ami azt jelenti, hogy levelekre még véletlenül se válaszolnak, telefonhívást még tévedésből se viszonoznak, másfelől viszont nem kérnek az embertől papírokat, diplomákat, nyelvvizsgákat. 19 évig vezettem érvényes jogosítvány nélkül, és amikor végre lebuktam, akkor is sikerült kidumálnom magam. A személyes benyomásaiknak hisznek, és ennek köszönhetően sikerült néhány kiadónál lektori munkát szereznem. Minden nyelvből vállaltam lektorálást, legfőképpen olyanokból, amiket alig vagy csapnivalóan tudtam. De persze az is igaz, hogy havi kábé 25 lektori jelentés kellett megírnom ahhoz, hogy megkeressem a létminimumnak megfelelő összeget. Ez persze azt jelenti, hogy bár ilyen tömeg lektorit meg lehet írni valahogy, a vonatkozó könyveket viszont képtelenség mind elolvasni.

Szóval ez is a kamu része volt, kedves Mihályom?

Naná. Minden a kamu része. Mindegy, a lektorálásnak hála megismertek a kiadók, és onnan már ment minden, mint a karikacsapás. Egy évvel a megérkezésem után egy ún. rangos irodalmi folyóirat, a Quimera főszerkesztője lettem, aztán egy napilap kulturális mellékletét irányítottam, végül pedig megalapítottam a Lateralt. De őszintén szólva nem tudom mi lett volna belőlem, ha annak idején az a tébolyult olasz anarchista nem öli meg a mi Sissi királynőnket.

Ami egyébként Genfben történt… Hiába no, a monarchia nemzetközi méretű volt. De mennyiben más a spanyol irodalmi élet, mint a magyar? Vagy ugyanolyan? Vagyis mindenki harca mindenki ellen? És mennyiben tér el a katalán szcéna a spanyoltól?

Pitiségben, klikkesedésben, hatalmi harcokban, sznobériában vagy provincializmusban nincs különbség az irodalmi életek között. Aki olvasta Balzac Elveszett illúziók című regényét, az tudja, miről beszélek. Amiben különbség van, az a lépték és az árfolyam. A spanyol nyelv által kínált tágasság bejárásához minimó hétmérföldes csizma szükségeltetik. Hiába esik ki az ember a legvágyottabb pikszisből, valami kis tubákos szelence azért még juthat neki. Hiába nem illik bele egy író a kánonba, valahol az Ebro mentén, az Amazonas partján, vagy az Andok egyik lankáján csak szóhoz juthat. Ami nálunk vihar a biliben, az a spanyol kultúrában szellő a kerti medencében: a nagy távolságok a legnagyobb tájfunt is megszelídítik. A magyar irodalom klausztrofób jellegéhez inkább a katalán irodalom hasonlítható.

Vagyis vannak olyan elszánt őrültek, akik katalánul és nem spanyolul írnak?

Vannak, nagyon is sokan vannak. És nem mindegyikük csak azért, mert nincs más választása. Van, aki azért ír katalánul, mert az az anyanyelve, mert hisz benne, mert neki az a fontos. Ugyanakkor egy középszerű szerzőnek jobb üzlet katalánul írni, mint spanyolul próbálkozni. Maga a tutiság. Erre céloztam, amikor a lépték mellett az árfolyamot jelöltem meg a különböző népek irodalmi élete közti megkülönböztető jegyként. Szóval, hogy egy adott helyen milyen árfolyamon jegyzik a kultúrát. Anyagilag is, meg társadalmi értékét tekintve is. Spanyolország egy aránylag gazdag ország, ergo több jut a kultúrára, mint nálunk, bár korántsem annyi, mint mondjuk Franciaországban, vagy Németországban. Katalónia Spanyolország egyik leggazdagabb része, de amennyivel a katalán hatóságok többet szánnak íróik és irodalmi életük támogatására az nem arányosan, hanem aránytalanul nagyobb, mint Spanyolországban általában. Ez náluk egy nemzeti kérdés, és rettenetesen ambicionálják a nyelvük, irodalmuk megismertetését. Minden katalán könyv támogatást kap és minden katalán könyv fordítását állják.

Hát bevallom, én csak egyetlen katalán költőt ismerek, a neve Lionel Messi, de ő focista, ráadásul argentin… Egyébként ez nem is annyira abszurd, mivel Jorge Semprún jelentős spanyol író volt, aki mindamellett könyvei kilencven százalékát franciául írta. Semprún 1988-tól volt kulturális miniszter Spanyolországban, igaz, rövid ideig. Volt neki valamilyen hatása az irodalmi világra? Egyébként ismerted személyesen?

Hát nem azért, de Messiről a világon először a Lateralban jelent meg, hogy költő, meg hogy egy zseni. Az első évadját nyomta a Barçában, és akkor még senki nem ment el volna ilyen messzire. Ráadásul egy kubai írta ezt, egy bizonyos Héctor Febles, amiben nem is az a poén, hogy az illető nem sportriporter, hanem irodalmár volt, hanem az, hogy Kubában nincs is foci.

Ami Semprúnt illeti, 14 éves korom óta ismerem, az első csajomat is neki köszönhetem. Pontosabban a Nagy utazás című első regényének. Ugyanis egy csaj, akiért már egy éve hiába halódtam, azt írta nekem sárospataki száműzetésembe, hogy olvasott egy csodálatos könyvet, amit feltétlenül olvassak el, ha majd egyszer visszakeveredem Pestre… Ez volt a Nagy utazás, amit én történetesen pár nappal azelőtt olvastam el, így alkalmam volt, hogy egy okoskodó kisdoktori értekezéssel kápráztassam el a kis kékharisnyát. Ennek még ő se tudott ellenállni. Spanyolországban aztán személyesen is volt alkalmam megismerni Semprúnt. Rendkívül jelentékeny személyiség volt. Azt hiszem, jelentékenyebb, mint író. De úgy az egész, a jelenség, amit átélt, amit megcsinált, megírt, képviselt, az nagyon fasza volt.

Nagyjából ezt mondja Kertész Imre is. Szerinte a Nagy utazás inkább giccs, viszont Semprún személye nagy benyomást tett rá.

Kertész szeret provokálni, és e célból arra is hajlandó, hogy otrombaságokat mondjon. Legutóbb például azzal indokolta, hogy miért fogadta el a magyar történelem leggyalázatosabb momentumát lehazudó kormányzat kitüntetését, hogy visszautasítani nem lett volna valami gentlemanlike. El nem tudom képzelni, kire célzott ebben a relációban mint úriemberre. Csak nem magára?

Semprún esetében is durván túloz. A Nagy utazás nem giccs, csak nem olyan jó, mint annak idején hittük. A nagy könyvek átírják az irodalomtörténetet. Például a Sorstalanság tükrében a Nagy utazás egyszerű és egyszerűsítő könyvnek hat.

De attól még Semprún nagy figura volt. Miniszternek állítólag linkóci– a rossz nyelvek szerint illegális kommunistának is: mindent elfelejtett, mindenhonnan elkésett –, de az csak egy intermezzo volt a pályáján. Mint ahogy az az egy-két könyv is, amit spanyolul írt, ergo ő francia írónak tekinthető. Viszont száz év francia íróskodás után se lett egy leheletnyi akcentusa se spanyolul.

Az ÉS-ben, a Roberto Bolañóról közölt esszédben azt írtad, hogy dél-amerikai irodalom mint egységes fenomén nem létezik. Eszerint mi itt Magyarországon tévedésben éltünk évtizedeken át? És hát érdekes, hogy utolsó interjújában a kérdésre, hogy chilei vagy mexikói, netán spanyol írónak tartja-e magát, Bolaño azt felelte: latin-amerikainak.

Ami a latin-amerikai irodalomnak egységes jelenségként való feltételezését illeti, nem ez az első eset, hogy a hazai kulturális közvélemény tévedésben él. És persze nemcsak a hazai. A kultúráról alkotott közkeletű képzetek mindig hamisak, kezdve a nemzeti mítoszokkal, melyek egytől egyig hazugságok, egészen addig a népszerű feltételezésig, hogy a kultúra nemesít. Ez utóbbi állítás illusztrálására csak azt hoznám fel, hogy a reneszánsz festészet legnagyobb pártfogói és értői – pápák és hercegek – többnyire züllött kéjencek, zsarnokok és gyakran gyilkosok voltak, Hitler őszintén rajongott az operáért, Sztálin pedig valószínűleg minden idők legolvasottabb politikusa volt.

Nono. Metternichnél aligha volt olvasottabb, hogy ismét osztrák vizekre evezzek…. És Sissi fia, Rudolf főherceg is Jókaival barátkozott, még magyarul is elég jól tudott.

Metternich okos volt, nagy cselszövő, olvasott is sokat, de azért annyi ideje nem volt a könyvekre, mint Sztálinnak. Rudolf is csak műkedvelő volt. Sztálin profi. A gyilkolásban is, az olvasásban is. A lapszéli firkálásai szerint elképesztő érzékkel használta fel a legártatlanabb olvasmányokat is céljai elérése érdekében.

Hát ami azt illeti, Metternich is alaposan tanulmányozta Széchenyi dolgait, mielőtt fogadta. De nem akarok ezen lovagolni. Beszéljünk fontosabbról. Mégpedig továbbra is Roberto Bolañóról, aki egyre híresebb nálunk, de valahogy tanácstalanul állok bizonyos dolgaival kapcsolatban, és ezzel aligha vagyok egyedül. Te még jóval a világhíre előtt jól ismerted. Milyen volt a kapcsolatotok? Hogyan élt ő Barcelonában akkoriban? Mi volt az oka, hogy halála előtt nem szerzett komoly elismertséget?

Bolaño csak pár évig élt Barcelonában a hetvenes évek második felében. Amikor én odaérkeztem, már a Costa Brava egyik jelentéktelen és csúf kisvárosában lakott, óvónő feleségéből meg emléktárgyak alkalmi árusításából élt. Én 97 elején ismertem meg, eljutott hozzám a Lateral folyóiratba egy novelláskötetének kézirata, mely olyan nagy hatást tett rám, hogy azonnal csináltam egy hosszú interjút az akkor még tökéletesen ismeretlen szerzővel. Attól fogva a Lateral egyik házi szerzője lett, és össze is barátkoztunk. Gyakran találkoztunk, dumáltunk, inkább akkor, ha följött Barcelonába, én ritkábban mentem le hozzá a 70 km-re lévő Blanesba.

És miről dumáltatok, ha szabad kérdeznem. De persze tudom: csajokról meg irodalomról. Tévedek?

Csajokról feltétlenül. Meg irodalomról is. Meg politikáról. Meg a halhatatlanságról. Szóval a halálról. Tudta, hogy hamarosan meg fog halni, pedig hivatalosan volt esélye, hogy elérje a nyugdíjas kort. Végül 2003-ban, 50 évesen halt meg, és bár a világsikere posztumusz volt, élete utolsó éveire már megbecsült szerző lett. 7-8 év alatt zajlott le ez az elképesztő karrier. Amit 96 előtt írt az érdekes, tehetséges, de azért nem nagy irodalom. Részben ez magyarázza kései fölfedezését: hogy későn, 43 évesen írta az első igazán jelentős könyvét. Az már egy profi, jó kiadónál jelent meg, egy-két lelkes kritikát is kapott. Más kérdés, hogy tucatjával akadtak és akadnak spanyol írók, akik Bolaño 96 előtt könyveinél jóval gyengébb művekkel ünnepelt szerzők voltak, díjakat kaptak, kényelmesen éltek. Ebben az irodalmi élet előbb vázolt talmisága, perverzitása is benne van, meg Roberto Bolaño emberkerülő, meg nem alkuvó, kissé paranoiás természete is.

Ha Bolañót olvasom, különösen a Vad detektíveket, akkor azt érzem, hogy a pasasban dolgozott valami eszelős megszállottság. Úgyszólván írásdüh. És irodalmi becsvágy. Már az első mondat arról tudósít, hogy „Szívélyes fölkérést kaptam, hogy csatlakozzam a zsigeri realizmushoz.” Ezt nyilván nagy dolognak tartja.

Jól érzed a megszállottságot. Mindig is az lehetett, de amikor a 90-es évek elején végzetes májbetegséget állapítottak meg nála, akkor teljesen megvadult. Földönfutó, de egyáltalában nem a földön járó, ismeretlen, senki író volt, két kisgyerek apja. Nem akart úgy meghalni, hogy a nyomorban hagyja őket. És ez – vagyis a versenyfutás a halállal – váltotta ki szerintem az esztétikai fordulatot is. Szóval, hogy a 43 éves koráig ígéretes, érdekes, izgis experimentális könyveket író balfácán egyszerre csak kőkemény, véres prózát kezdett írni, mégpedig megállás nélkül, évente legalább egy könyvet publikált, köztük három-négy remekművet.

Melyek ezek? Mert magyarul még nem jelentek meg. De azt hallom, a 2666 című legendás regényének már tervezik a fordítását.

Igen, a 2666 feltétlenül az. Meg néhány kisregénye. Vagy a Llamadas telefónicas (Telefonhívások), ami egy elbeszéléskötet. De nagy könyvből már egy is elég.

Amúgy mi a fene az a zsigeri realizmus? Hallottunk persze már a hetvenes években is a mágikus realizmusról, de ez valami új. Vagy netán paródia? Gúny? Feltételezem, hogy Bolaño nemigen kedvelte a befutottakat, pl. García Márquezt. Vagy tévedek? A nálunk is ismert és becsültek közül egyedül Cortazárt említi a legkedvesebb szerzői között, no meg persze Borgest. A siker gyanús volt a szemében?

A zsigeri realizmus egy hülyeség.

Pedig marha jól hangzik, nem?

Ja. Meg jó a fordítás. Amúgy a hetvenes évek eleji nemlétező mexikói irodalmi csoport, az infrarealisták szépirodalmi átirata. Voltak vagy hatan, az egyetlen, akiből lett valami az a Bolaño, de az ő infrarealista versei is infragyatrák. Még a korabeli avantgárdok se vettek róluk tudomást. Bolañónak viszont ez volt a legnagyobb életrajzi és irodalmi referenciája, élete végéig hitt benne. Ez is mutatja, hogy milyen nagy ihlető erő a tévedés.

Azt érzem, hogy Bolaño mintegy istenként tisztelte a költőket. Ez általánosan latin jelenség? A vad detektívekben úgy beszélnek róluk, mint ahogy az én kamaszkoromban tiszteltük Nagy Lászlót, Juhász Ferencet, Pilinszkyt, Weörest. Ezek kicsit amolyan sámánok vagy táltosok voltak az akkori magyar irodalmi világban.

A spanyol kortárs prózaíróknak szánalmasak az ismereteik a költészetről, és ez meg is látszik a könyveiken. Latin-Amerikában más a helyzet, ha talán a költészet ott sem annyira része a létnek, mint nálunk még nemrégen is volt. Bolaño kivétel. Rossz verseket írt, de mindent tudott róluk. A versekről és a háborúkról. Engem is folyton a II. világháború csatáival szívatott, pedig én azt hittem, tudok róluk valamit. A verskultúrája hihetetlen volt, az ítélete pedig végletes és fellebbezhetetlen. Óriásokat tudott tiszta szívéből gyűlölni (pl. Eliotot), és olyan avantgárd csemegéket ismert a világ bármely tájáról, akiket a szakemberek is alig.

Túlburjánzásra hajlamos író volt, és a könyveit egy-egy vers, vagy versek szerkezetének rejtett felhasználásával zabolázta meg. Amikor megismerkedtünk, nem tudtam ezt, és rácsodálkoztam, hogy jé, ez a novella, mintha x versre épült volna. Kiderült, hogy így van. Ezt egyébként azóta se vették észre a kritikusok és irodalomprofesszorok, pedig mára már jó néhányan az ő könyveinek magyarázásából élnek.

Az egyik hőse beszél a buzi és a búza költőkről (nem tudom, ez az eredeti spanyolban, hogyan szól), és általánosságban is kijelenti, hogy a költészet homoszexuális, míg a próza hetero. Mi ennek a jelentősége? Bolaño homoszexualitása?

Nem, Roberto nem volt homokos.

Pedig Pesten ezt beszélik róla.

“Persze. Meg azt is beszélik róla, hogy narkós volt, meg alkesz. Ha májbajban patkolt el, mi más lehetne. Ha meg homokos költőkről ír, akkor nyilván buznyák. Egy fenét.”

Inkább csajózógépnek számított, méghozzá az alamuszi fajtából. Kis, göthös, csúnya csávó volt, de intenzív, izzó, érdekes.

Valahogy hasonlóan írja le önmagát a Vad detektívekben, de nagyon ravaszul, ha úgy tetszik, alamuszian, mivel a kétféle énjét vagy szerepét két figura közt osztja fel, az egyik Ulises Lima a másik Arturo Belano, akinek ugye már a neve is rímel a Bolañóra, ráadásul a „Bel” szócskában ott a mindenki számára egyértelmű „szép” jelző…Szóval hiú volt a lelkem, de melyik író nem az?

 Nem, Lima volt az infrák vagy zsigeriek Dean Moriartyja, az Úton főszereplője. Bolaño alteregója, aki más könyveiben is megjelenik, Arturo Belano. Az a típus volt, akit először megsajnálnak a csajok, mert fölébreszti az anyai ösztöneiket, aztán pedig – jó muterként – föláldozzák magukat érte. Az is egy anyai szerep. Csúf kis csóróként is mindig volt két-három párhuzamos és végzetes szerelmi ügye, és amikor kezdett ismertté válni, de már megroggyantan, halálos betegen, még mindig szövögette a szerelmi szálakat. Van is most pereskedés, civakodás az öröksége körül, melyre több hölgy is jogot formál. Nem csoda, sok-sok millióról van szó. Ugye, hogy mégiscsak jól jár valaki az irodalommal?

No, most azt már nagyjából tudom, hogy miért mentél el. De a kérdés persze az, ami egyben az utolsó kérdés, a szó minden értelmében: hogy miért jöttél vissza? Kalandvágyból, ahogy a régi viccben áll? Vagy ezért a romkocsmaövezetért, amelyben most éppen fröccsözgetünk? Mert ilyen még Párizsban sincs. Münchenben sincs, Bécsben sincs, pedig ezt a két várost elég jól ismerem. De szerintem Barcelonában sincs, bár ott sajna még nem jártam… Szóval hiányzott Budapest?

Budapest hiányzott, de nem annyira, hogy ezért hazajöjjek. Barcelona is jó város, bár romkocsmák valóban nincsenek benne. De ott is van sík és domb, Duna helyett tenger, lakható, sétálható, klímában, kajában és piában veri Pestet, dumában, csajokban, meglepetésekben pedig pont fordítva áll a helyzet. Mindenesetre, mivel évente háromszor-négyszer itthon voltam, nem nosztalgiából jöttem haza és nem is elvágyódásból. A rövid válaszom az, hogy azért, mert itt volt-van dolgom. Hiába írtam annyit spanyolul, a Pesti barokkot csak itt és magyarul írhattam meg. A hosszú választ el se kezdem. Inkább abból is írok egy regényt.

 

 

 

 

 

Advertisements

Leave a comment

Filed under Uncategorized, Web

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s