A játékosom

bio-46-esterhazy

Amikor Laci rákérdezett, hogy ugye nem feledkeztem meg erről, kapásból, őszintén válaszolhattam, nem, dehogy, könnyen, szívből tudok írni „a megadott témáról”; mintha nem is író volnék (pontosabban: olyan, amilyen, azaz), és nem tudnám, hogy az íráshoz első sorban szavak kellenek.

De vannak. Éppen egy szó hiánya jut eszembe (konkrét szó hiánya szó-értékű), az, hogy ő nekem nem volt se Magda (néni), se Sütimama, hanem „a Laci mamája”. Ez volt a neve. Amelyen azonban értelemszerűen nem lehetett szólítanom. Magáztam, nem mint egy anyát, hanem mint egy nőt.

Azt hiszem, szeretett, nem okvetlenül ún. önértékeim miatt, hanem mert láthatta, „jó kezekben” van nálam a fia. (Kis féltékenykedéssel olvasom itt Andor sorait, szóval őt is, szóval ő is, mintha Laci testvére volna, puff neki, akkor az enyém is, egy báty tehát, olyanom még úgysem volt.)

Nem hallgathatom el, hogy anyában (anyátlanul) én elég jó vagyok, így azonnal közel éreztem őt magamhoz. Közelségünk többek közt az irdatlan távolságainkon nyugodott. Abszolút úgy beszélt velem, mint a szervezett vasmunkások a levitézlett grófokkal, vagyis bizonyos (egyébként általam elvi okokból támogatott, lásd hazaáruló stb.) erkölcsi fölényből. (Mondjuk azért 1950-ben nem szívesen próbáltam volna ki ezt az erkölcsi fölényt, illetve ami ebből lett; véleményemet arról az egész rendszerről akkoriban hangos, politikailag egyértelmű oá,oá ordítással fejeztem ki.)

Ezt játszotta. A köztünk lévő társadalmi feszültséget. Ennyire grófnak, ilyen drámaian grófnak talán senki nem nézett engem soha. Republikánus vagyok sziszegtem neki hiábavalóan. Pajkosan játszott velem ez az idős, szigorú, fegyelmezett asszony, ez az igazság. Kemény, faragott arcából csillogott ki ez a majdhogynem kokett, játékos tekintet.

Kevésszer találkoztam vele, a főztjéből nem ettem, arról nyilatkozni nem tudok. (Nevetés a karzaton. ) Jó volt vele együtt lehetnem. Csak azután nagyon hamar eszembe jutott róla az én mamám, és az meg aztán nem volt jó. Valamit valamiért, így megy ez. „Fönn vagy, mama?” „Már sírtam is.” Én is sírtam a halálakor.

Nem gondolnám, hogy hitt a mennyországban, pedig most jól jönne – igaz, inkább nekünk, mint neki. Azt azért elképzelhetjük, hogy rendszeresen főz Szent Péternek („Nem kell megköszönnie, Péter, csak tunkolja ki tisztességesen azt a tányért… És igazán szólhatna a főnökének… na mindegy is… egyen csak nyugodtan, enni kell. És ne csörögjön már azokkal a kulcsaival annyit.”), mi meg használjuk a szakácskönyvét – örökétig.

Advertisements

Leave a comment

Filed under Uncategorized, Web

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s