A legenda születése

bio-36-bezzeg-nekik-kijutott-a-jobol

Mi hatan, gyerekek sosem hívtuk anyánkat Sütinek. A névadó feleségem Marcsi és elsőszülött gyerekünk, Andris volt, valamikor 1980 körül. Anyu akkoriban kezdett el intenzíven főzni, ekkor rakta le a „Süti mamaság” legendájának alapjait. Valójában Süti mamának is legfeljebb csak a menyei hívták, az unokáknak és dédunokáknak egyszerűen csak Süti volt. Mint ahogy apánk ugyanebben az időben, ebben a „keresztségben” a Duda papa nevet kapta. Ennek azért volt előzménye, hiszen Philip nagyi egész hosszú életében Dudának, Duduskának hívta a fiát. Mindenestre mikor apánk elkezdte írni és rajzolni Andrisnak a képeslapjait – amiből csak Andrisnak küldött kb. kétezer darabot, és aztán, élete végéig, mondhatni utolsó leheletéig, a sorban születő unokáknak még sok ezret – kivétel nélkül így írta alá mindet: „Csók Süti mama, Duda papa”. Így aztán, hogy apánk sok ezerszer írásba adta anyánk és saját becenevét, beivódtak a család, a barátok és az ismerősök tudatába, mint a klasszikusok.

A névadásnak egészen pragmatikus alapja volt. Andris, elbűvölő, aranyos kisgyerek volt, de evésben – ahogy Süti mondaná – kissé háklis. Nagyon szeretett enni, de nem mindent. Nem volt hajlandó tejet, gombát, tojást, karfiolt, brokkolit, kelbimbót, karalábét, kelkáposztát, májat, mazsolát a szájába venni. Anyunak ez meg se kottyant. Andris rajongott a főztjéért, és etalonként tartotta számon. Ha máshol tettek elé valami olyasmit, amit anyánk repertoárjából már jól ismert, mondjuk egy rizses húst, felháborodottan tolta félre: “ez nem olyan, mint a Sütié!” Anyánkon nem lehetett kifogni. Fejében, mint egy lexikonban, volt egy pontos lista, tévedhetetlenül képes volt számon tartani, ki mit szeret, ki mit utál. Gyakran előfordult, hogy ugyanabból az ételből két variációt csinált, hogy mindenkinek ízlése szerint való legyen. Például a rakott krumpli egyik felében volt tojás, a másikban nem. A túrótorta egyik felében volt mazsola a másikban nem. Ugyanazt a süteményt cukorral, és édesítővel is megcsinálta. Mindig biztosra ment, minden ebéd és vacsora több variációból állt, mint egy éttermi menü, ha nem jó a sertés, van szárnyas, ha nem jó a hús, van hús nélkül, gyakran még levesből is kétféle volt. Mert töretlenül ambicionálta, hogy szeressék, szeressük a főztjét, kilencvenéves korában is fontos volt neki, hogy a „kölkök” szeressenek nála „zabálni”. Szerettek is.

Most ősszel, gyönyörű vénasszonyok nyarában lementünk unokáinkkal egy pár napra a szigligeti alkotóházba, harmincas – negyvenes éveink szeretett színhelyére, ahol sok sok éven át nyaraltunk és szilvesztereztünk a gyerekekkel. Fontosnak tartottam, hogy a gyerekeim gyerekei is megismerjék ezt a varázslatos helyet, ahol szüleik gyerekként, majd kamaszként olyan jól érezték magukat annak idején. Matyival és Misivel sokat sétáltunk, körbejártuk a házat, bevittem őket a konyhába is, ahol máig egy régi fatüzelésű tűzhelyen sütik-főzik a többfogásos ebédet, vacsorát. A szakácsnő éppen húst darált. Miután kiderült, hogy hortobágyi húsos palacsinta lesz vacsorára, a hároméves Misi, büszkén újságolta neki: „a Szüti is mindig szüt nekünk palacsintát!” Mindez félévvel anyu, a nagymama, a dédi halála után történt. Kell ennél több az örökkévalósághoz?

Advertisements

Leave a comment

Filed under Uncategorized, Web

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s