Nem bugyikalauz

Pest, nyolcvanas évek: nem bugyikalauz

HVG.HU, 2013 április 18 – írta In

A nyolcvanas évek sztárjai közül Udvaros Dorottyának volt a legjobb lába, sőt: följebb és még följebb is verhetetlen volt. Ki volt a legokosabb? Ez már nehezebb kérdés. Az biztos, a kor elképzelt, vagy nagyon is megtörtént jelmezbáljaiban ott volt mindenki, aki számított.

Ketten is kurvának öltöztek, Betlen Jani és Kenedi, Kis János arab sejknek adta magát, Rajk László Frankensteinnek, Klaniczay boszorkány volt, Haraszti Miklós gerilla, Demszky bohócra vette a figurát, Radnóti Sándor az igazságos Mátyás királynak öltözött, Magyar Bálint népiskolai tanítónak, a filozófus Bence György tűzoltónak. Csak Petri György nem volt inkognitóban – ő konspirációs okból Petri Györgynek öltözött. Íme, az „ellenzéki elit hagyományos farsangi jelmezbálja” a nyolcvanas éveket újrajátszó Pesti barokk című könyvben. Tényleg így történt? Majdnem? Akár így is megeshetett? Dés Mihály első regényében így történt.

Hagyjuk magukra a bulizókat,  A szellem fenomenológiája és az ifjú Marx Gazdasági-filozófiai kéziratok közti párhuzamokat, inkább nézzünk le, mi történik az utcán. Bacsó Péter filmje, a Banánhéjkeringő a szatíra eszközeivel boncolgatja, van-e a szocializmusnak ötlete annak a helyzetnek a megoldására, ha fényes nappal a nyílt utcán felbukkan egy meztelen nő. A szocializmusnak nincs, Kondacs doktornak azonban van: a kabátját ráteríti a hölgyre. Gesztus komoly következményekkel: elmarad az esküvője, megkezdődik az ellehetetlenítése a munkahelyén, a rendőrség szimatolni kezd, „politikailag megbízhatatlanná” nyilvánítják, irány a Vigyorgó.

Kondacsot Dés Mihály játszotta, de a filmnek van egy másik megkerülhetetlen optikai pontja is, Udvaros Dorottya. Dés a Pesti barokkban a főhős, Koszta János szájába adva – a film említése nélkül – jelentős részt szentel Udvarosnak, mint a korszak három „igazán jó, új színésznője” egyikének. Azt írja, Udvaros volt a legjobb nő, a „legteljesebb”, Eszenyi Enikő „a legokosabb, a legtudatosabb”, Básti Juli „a legmodernebb”, majd merész részletet oszt meg, midőn barátnője, Évi teste fölött képzeleg: „…valahogy az Udvaros Dorottya sírásra görbült szája, koreaira szűkült szeme jelent meg előttem, aztán a segge, ahogy Mrożek Tangójának szolnoki előadásából emlékezni véltem rá, káprázatos egy segg volt, keskeny csípő, de hátrafelé húsosan gömbölyödött…” Láttam Paál István rendezésében a Tangót Szolnokon, de nem csak ezért értek egyet.

Számos, hasonlóan erotikus leírás van még a könyvben, ám Dés arról beszélt J. Győri Lászlónak az ÉS-ben, hogy a barátnője, aki kéziratban megkapta a könyvet, örül, hogy az első regénye nem pesti bugyikalauz. Egyébként Dést az sem zavarná, ha mások bugyikalauzként olvasnák. 1984, Orwell évében a szerző-elbeszélő 32 éves. Mi lesz most? Előbb számvetést kell készíteni: eddig mi történt? Koszta, a fordításokból, lódításokból, alkalmi és nem alkalmi hódításokból élő főszereplőt és barátját egy életre összehozza a Zabhegyező. Ő cserébe az Üvöltést adta, szerzőnk erre egy Babellel riposztolt – nyilvánvaló, Iszaak Babelről és a Lovashadsereg című könyvről van szó. Máskor Fellinit ajánlott, és még az sem okozott problémát, amikor kiderült: „övé a Stones, enyém a Beatles”.

Minden annyira természetes volt: a New York kávéház a regényidőben még nyitva tart, a Mélyvízben esténként Réz Pál, Petri György és Csurka István egy asztalnál kártyázik, ám hamarosan bezár, és egy kicsit később a barátságok szétmennek. Ha szétmentek is, az azonosulási pontok megmaradtak. Hamvasról, Szerb Antalról, Sarkadiról, Cseresről, Ottlikról, Déryről, Esterházyról, Spiróról, Bari Károlyról megy a szöveg, és még sokan másokról: Kafkáról, Musilról.

Ki tud többet a nyolcvanas évek szent helyeiről? A Fészekről, a Felszabról, az FMK-ról, a Képzőről, a filmről, a Balaton-felvidékről, Mozart- és Gonda-szeánszokról, az orgazmusról, másnapról. Természetesen azok tudnak a legtöbbet, akik nem aludtak, nem deliráltak, nem hallucinálták át, vagy nem voltak lecsukva, és ha nem, akkor itthon maradtak. Mivel a nyolcvanas évek viszonylag régen történt, a rekonstruálásához működni kell az emlékezetnek, nem ártott például jegyzetelni. A Pesti barokk írója kétségkívül részese volt a nyolcvanas éveknek, bizonyos értelemben főszereplőnek tekinthető. Sok mindent látott, sok mindenben részt vett, de nem várta meg a legvégét, elment, Barcelonában letelepedett, spanyol nyelven kezdett írni, tanulmányokat, esszéket. 1988-89-ben születtek az első részletek a regényből, olyan időszakban, amikor visszafelé lehetett nézni, de már előre tekinteni sem volt lehetetlen. A Pesti barokk arról szól, miért maradt itthon, és miért ment el.

Az ilyen típusú próza akkor a legvonzóbb, ha nemcsak a szerzője, az olvasója is gyorsan beléphet az előtte összeálló képbe. Dés nem sokat vacakol a kor atmoszférájának megjelenítésével, részben azért, mert tudja, a könyvének van izgalmakat keltő előhíre, ezért a kor – saját nevükön szereplő – ismert figurái éppúgy várták a megjelenést, mint a nevük megváltoztatását kérő szégyenlős mártírok. Nem tudni, Udvaros látta-e a róla készült passzust – inkább látta, kifogást pedig bizonyára nem emelt. Nem tette, mint a nyolcvanas évek pesti értelmiségének más ismert alakjai. „Barátságunk muzeális darabbá vált” – mondta Dés az Élet és Irodalomban közölt interjúban, és a regényben meg is van magyarázva az élethelyzet, amiből mindenki számára nyilvánvalóvá válik: mi lesz a barátságokkal, ha nem ápolják úgy, mint egy szobanövényt. Csak hogy további nehézségek legyenek, a szobanövényt sem lehet akármivel locsolni, nem lehet kitolni a napra vagy tartósan hűvösben tartani.

Talányos, ki a kulcsregényként is nevezhető könyvnek a valódi szereplője. Minden bizonnyal Dés maga is, aki egyszer megjelenik, méghozzá rejtélyekkel teli figurának álcázva, a Fiatal Művészek Klubjában. A saját nevén szerepel, de csak azt tudjuk meg róla, amolyan megfigyelő, okoskodó, álmodozó, ráadásul a testvéréhez képest valaki. Az epizódban (Dés) Lászlóval – ma mindenki tudja, ki ő – tévesztik össze, azzal a fiúval, akit az éjszakában meg nappal egyaránt sok fiatal leány keresett, és sokuknak sikerült megtalálniuk. A nyolcvanas évek nemcsak sűrű és izgalmas időszak volt, hanem fülledt is, bár valószínűleg semmivel nem fülledtebb – más korokhoz képest.

A beszélő, Koszta János több figurából van gyúrva, aki bizton kizárható, a bajuszos váci futballkapus. Az ilyen történetek egyik legérdekesebb része az a játék, amelyben lépésről-lépésre az olvasó igyekszik kideríteni: ki valójában Koszta János? Nem száz százalékos biztonsággal állítható, inkább: gyanítható: Xantus Jánosból, Désből, nem is egy Désből, Cseh Tamásból szintetizálódott. A díszkíséretben pedig ott van az örökifjú és örökrészeg Dixi-Oszi, a hölgykoszorúban alighanem Méhes Marietta, akiről Dixi a kor jellemző kapcsolatainak lényegét megörökítve így vélekedett: „Milyen mázlim volt, hogy hozzád sem kellett érni, mégis létrejött a kapcsolat.” Valakinek tessék cáfolni, ha ez és így nem velük történt.

A Pesti barokkot nemcsak filozófiai, művészettörténeti leírások – Koszta János talán mindkettő tudományos munkatársa vágyott lenni –, a szövegtesbe simuló, önállóan is értelmezhető okos esszék, hanem a hűvös cinizmus, és a pesti viccek éltetik; mindegyik segített túlélni az egybefolyó éjszakákat és nappalokat. Koszta a barátaival már régóta tervezi, hogy összegyűjti és megjelenteti a kor jellemző, jellemzően rendszerkritikus vicceit. A nyolcvanas években a személyi követők nagy örömére Pesten már nem suttogva mesélték a vicceket: a hangerőből lehetett következtetni, mennyire erős a tréfa.

Az például közepesen erős viccnek számított, miként osztozott az NDK és az NSZK Marx örökségén? Az NSZK kapta a Tőkét, az NDK a Kommunista kiáltványt. Ügyes. Melyik rendszerrel összeegyeztethetetlen a szocializmus? Az idegrendszerrel. Hármas alá, leül. Mi a szovjet vonósnégyes? Szovjet szimfonikus zenekar nyugati turnéról hazatérve. Ennek az erősségét jól illusztrálja a következő történet, a változatosság kedvéért egy újabb stuka a baráti táborból: Egy szovjet bíró a nevetéstől fuldokolva jön ki a tárgyalóteremből. Egy másik bíró megkérdi, min nevet? – Egy olyan kibaszott jó viccet hallottam, hogy mindjárt magam alá rosálok. – Melyik az, ismerem? – kérdi a másik. – Nem mondhatom el, most adtam érte öt évet.

A nagy álom, a Budapest legfelső fokon című film Koszta forgatókönyve alapján soha nem készült el – a lektornak nem annyira tetszett; az más kérdés, néhány részletet lenyúlt a saját mozijába. Kár, mert a szerzőnek, aki az utóbbi évtizedekben inkább spanyolul írt, megkapó a stílusérzéke, és képszerűen komponál: „Fogalmam sincs, hogy van-e felső határ a nap alatt, sose próbáltam ki, de alsó biztos nincsen.” Ezt történetesen a pszichiátria parkjában észlelte, ahová – amikor a buli elfogyott, a seregek elvonultak, a sebesülteket pedig bekötözték – a magyar értelmiség sok önkéntese került. Itt lehetett igazán okosnak lenni, elgondolkodni az elkövetett bűnökön, alaposan felkészülni az újabbakra.

Az első – saját nevén – felbukkanó figura a tünyeményes tehetségű, kárhozatra ítélt Szerb János. Szerb, Koszta másik lehetséges alteregója a pesti értelmiségi társaság egyik kulcsfigurája volt, miként a könyvben nem a saját nevén szereplő Örkény Antal, az Európa Könyvkiadó éppen a napokban leköszönt főszerkesztője, Barna Imre vagy a főhős legjobb barátja, a helyette is Amerikába disszidáló N. Gábor, akinél – ha a szülei nem voltak otthon vagy kérésre elmentek otthonról, és csak akkor jöttek haza, ha engedélyt kaptak erre – a legnagyobb bulik voltak (316. oldal). Érdekes hely volt – kivételesen a helyszín Buda, kicsit feljebb a Keleti Károly utcánál, név, cím, vonalas telefonszám nem elég szűk körben ismert. Nem rendszerváltó házibulik voltak ezek, legfeljebb sok embert boldoggá és szabaddá tettek.

Nincs benne a Pesti barokkban az ugyancsak ideköthető első magyarországi marihuana-ügy. „Cserépben csírázik a mámor” – ez volt a Népszavában megjelent tudósítás címe, és arról a fiatalemberről szólt, aki az erkélyén vadkendert termesztett. Őt Baracskára küldték, Koszta a Lipótmezőre menekült.

A Pesti barokk nem vidáman ér véget, hiszen ez nem retró, nem nosztalgia, hanem egy nemzedék kalandregénye. Koszta egy kanyarban kiszáll a nyolcvanas évekből, magára hagyja a felnőtt olvasót, aki örül annak, hogy a kortársa lehetett. Van másik opció is: nem lehetett, de szívesen benne lenne az időutazásban.

Advertisements

Leave a comment

Filed under Uncategorized

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s