Mindent bele

Legalább három év telt el azóta, hogy utoljára írtam recenziót a kortárs magyar szépirodalom körébe sorolható könyvről. Úgy alakult, hogy ebbe a sorozatba két évvel ezelőtt is, idén is kizárólag külföldi írók magyarul megjelent munkái közül választottam. Először kíváncsiságból csináltam ezt, vajon kitart-e egy teljes éven át a lendületem és lelkesedésem, és meg tudom-e tölteni négyhetente ezt a pár hasábot közérdeklődésre számot tartó, a kortárs „világirodalomhoz” tartozó művek ismertetésével. Erre az évre szívem szerint engedtem volna ebből a merev programból. Dés Mihály rendhagyóan bevezetett könyve (a szerző már a megjelenés előtti hetekben több helyen nyilatkozott a regényről, így az ÉS hasábjain is, J. Győri Lászlónak: Csárdáskirályfi, ÉS, 2013/12., március 22.) igazán kapóra jött nekem: az író különös pályafutása és a szokatlan beharangozás miatt akár úgy is érezhettem, tulajdonképpen nem lépek ki a szokásos rutinból, és valami távoli, a mi magyar köldökünktől messzebbre eső dologról fogok írni ezúttal is, de mégiscsak magyar irodalomról.

Köztudottnak számít, a hátsó fülön is ott olvasható, hogy Dés Mihály az 1980-as évek második felében nagyrészt a szokásos bölcsész-pályafutásnak intett búcsút, mikor Spanyolországba települt: itthon műfordító volt, kiadói lektor, kisebb kritikákat írt, tolmácsként dolgozott, élte életét azoknak a kisebb és nagyobb alkalmi megbízásoknak a segítségével, amelyekben vele egykorú pályatársaihoz hasonlóan része lehetett. Szokatlannak számított viszont, hogy amatőr létére főszerepet kapott két játékfilmben is. Kinti életéről a kilencvenes évek közepe táján rendre irodalmi jelentőségű értesüléseket lehetett hallani: egyetemi karrierje mellett megalapította és szerkesztette a Lateral című barcelonai periodikát, mely néhány éven át fontos szerepet töltött be a spanyol irodalmi életben. Legközelebb aztán már a mostani könyvnek az előközlései­vel tűnt fel, és íme, március közepére, túl a hatvanon, a Pesti barokk vaskos könyvével előttünk áll egy hamisítatlan elsőkötetes író.

Az emlékeit egyes szám első személyben, mint az idő előrehaladtával kiderül, gyógyító célzattal papírra vető főhős, Koszta János csak két évvel fiatalabb az őt kitaláló szerzőnél; 1952-es születésű, és ugyanúgy a budapesti értelmiségi lét perifériáján tanyázik, mint ahogyan az író tehette ezt a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján. A Kádár-rendszer utolsó évtizedében járunk, 1984 első néhány hónapjában, a szereplőknek sejtésük sem lehet arról, hogy az Orwell-év után már nem sok lesz hátra az egészből. Sokak számára, hogy korhű szóval mondjam, a disszidálás látszik az egyetlen lehetséges kiútnak, de sokak számára már az útlevél megszerzése is lehetetlen akadályokba ütközik. Koszta János is el akarna menni Magyarországról, amerikai életét tervezgeti legjobb barátjával, alkalmi kapcsolatai révén pedig élvezi a nagyfokú promiszkuitást, melyben a korabeli budapesti fiatalság minden jel szerint háborítatlanul lubickol. „Ágyba dumálni a nap szépét”, ez mindennapos feladat. Kalandjai során akad rá Évire, a középiskolából az utolsó évben kimaradó, nála tizenöt évvel fiatalabb lányra. A Pesti barokkennek a szerelemnek a krónikája, miközben részletes, aprólékos rajzot ad a korabeli Budapest intellektuális világról és az egész korszakról.

Pesti barokk korántsem olyan, mintha fordításban megjelent regény lenne. Az egyik vonása, mely leginkább elkülöníti a regényt a mostanság szokásos itthoni beidegződésektől, kétségtelenül a szövegalkotásban tetten érhető felhőtlen írói öröm. Az író kifejezetten élvezi, hogy olvasóját végigvezetheti főhőse élettörténetén, és igyekszik ezt a nagyjából egyenes vonalú utat a lehető legnagyobb változatossággal és gazdagsággal végigjárni (részletesen a cselekményt most sem fogom ismertetni, a Pesti barokk izgalmához egy idő után ugyanis nyomatékosan tartozik hozzá befejezésének rejtélye). A tizenhét, római számmal ellátott fejezet közül a legtöbb szándékosan használ fel valamilyen túlságosan jól ismert, vagy ellenkezőleg: a szépprózában éppen hogy ritkábban alkalmazott fogást, elbeszélő technikát. Dés Mihály különösen a könyv középső részében tobzódik a kísérletezésben a narratív formákkal, és szívesen tölt el időt és energiát az elmesélhetőség különböző változatainak próbálgatásában.

Többször is előkerül például a regényben a talált/elveszett/örökül hagyott kézirat toposza, és nem is csak magában a fiktív történetben. A regény bevezető lapjain és a különféle kísérő interjúkban az író egész vállalkozását tünteti fel úgy, hogy a könyv is ilyen, valamikor elkezdett és huszonöt évvel később újra elővett fejezetdarabból, egy újra megtalált kézirattöredék porából támadt új életre. De sokféle formai kísérlet zajlik le a könyvben. Az egyik fejezet például forgatókönyv-szkeccsként szólal meg, egy másik a korszak különböző hivatalos jelentéseinek formáját ölti; akad a verselemzés rituáléjára épülő fejezet, a záró rész hatalmas, dalszövegekkel és színpadi látomásokkal tarkított operettimitáció stb. Ez a fajta kísérletező kedv, a formák próbálgatása abban az időben, amikor a Pesti barokk játszódik, elfogadott és legális irodalmi beszédmód volt. Ne csak a Pesti barokkban etalonként idézett Esterházy Péterre gondoljunk, hanem sokakra Ambrus Lajostól Molnár Miklóson át a Port író Temesi Ferencig és másokig. A rákövetkező időkben ez a fajta írói kíváncsiság némiképp a háttérbe szorult, az újabb próza hangsúlyai máshová kerültek. Ilyen formán a Pesti barokk stilisztikai sokfélesége, a „szimultán írás” megvalósítása (ahogy a főhős elképzelését és eljárását utóbb definiálja majd valaki, s ahogy ez rávetül az egész szövegre, és minősíti Dés Mihály eljárását is) sajátos tiszteletadás közvetlen korának, főhajtás az előtt a kor előtt, amelyből az író annak idején még civilként kilépett.

Pesti barokk egyébként is hatalmas ambíciójú, mindent átfogni akaró számvetés azzal a korszakkal, melyben játszódik, nem csak a nyolcvanas évek közepének néhány hónapjával, hanem általánosabb értelemben az egész Kádár-korszakkal, és nem pusztán politikai, eszmetörténeti vagy esztétikai jelentőségével, hanem hétköznapjainak mentálhigiénéjével. A régebbi időket a családtörténet egyik vagy másik rétege bontja ki, a regény jelenkorát az a hallatlanul népes panoptikum, amelyik ott zsong és zsibong ennek a regénynek minden egyes lapján. A figurák közül többtucatnyian valóságos nevükön lépnek elő (Koszta János egy ízben összefut még Dés Mihállyal is, és figyelmes leírást, afféle tollrajzot szentel neki; pár száz oldal múlva Dés majd New Yorkban tünteti fel Dést újra), mások kitalált vagy csak kissé eltorzított néven, de pontosan megrajzolva, felismerhető kulcsfigurákként villannak fel előttünk. De állandó mozgásban van mindenki, aki Pesten számít. Ott van a könyvben a demokratikus ellenzék, szamizdattal, Beszélővel, tágabb értelemben ott van az egyetemek, a kiadók, az újságok, a kiállítóhelyek és a klubok, no meg a kocsmák környékén forgolódó egész budapesti értelmiség és művészvilág, amelyik néhány év múlva eggyel vagy kettővel vagy hárommal előrébb lép majd. A regény anyagát sok helyen nem is annyira a cselekmény vagy a történések adják, hanem ennek a világnak az áramlása, illetve ennek a működésnek a mélyreható magyarázata. Tíz évvel fiatalabb kortársként ezt, hogy mindenbenne van a könyvben, és mindennek az értelmezése is, néha aránytalannak, időnként pedig a kelleténél iskolásabbnak éreztem. Ugyanakkor teljesen elfogadom a regény fájdalmas felismerését: a hetvenes-nyolcvanas években mindvégig meghúzta magát, ott létezett, jelen volt az az avítt jobboldali eszme, amelyből ma a legtöbb bajunk következik.

Pesti barokk léptéke ma feltétlenül ritkaságnak számít, tárgyát tekintve furcsa módon a kortárs irodalom közelmúltjában mégsem teljesen rokontalan. Ott van a helye Lengyel Péter tíz év várakozás után végül 1980-ban publikált Mellékszereplőkje mellett, és nekem olvasása közben gyakran jutott eszembe a műfordító-irodalomtörténész Györffy Miklós még 1987-ben közreadott regénye, A férfikor nyara, mely a Désénél egy évtizeddel korábbi nemzedék szemszögéből nézte végig hasonlóképpen az akkori Budapest egy részletét. És még gyakrabban jutott eszembe a Pesti barokkban a történet két pontján is hangsúlyosan emlegetett korabeli kultuszkönyv, Italo Svevo magyarul először 1967-ben megjelent regénye, a Zeno tudata. Zeno Cosini és Koszta János (mama, nézd, jaj, most, hogy egymás mellé írtam őket, feltűnik, hogy még a nevük is rímel) egyformán ártatlan és gyanútlan részesei, színtelen áldozatai saját koruknak, mégis egy korszak veszítene vele, ha ők nem léteznének és figyelnének és beszélnének benne. Kitalált regény kitalált szereplőjét ennél nagyobb tisztesség nemigen érheti.

Csuhai István

Élet és Irodalom, LVII. évfolyam, 15. szám, 2013. április 12.

Dés Mihály: Pesti barokk. Mag­vető Könyvkiadó, Budapest, 2013. 586 oldal,3990 Ft

Advertisements

Leave a comment

Filed under Irodalom, Könyv, Kritika

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s