Csárdáskirályfi

Interjú Dés Mihály műfordítóval és kritikussal

Pesti barokk címmel jelent meg első regénye a Magvető Kiadónál. A műfordító, esszéista, kritikus, lapszerkesztő, mellékesen két magyar játékfilm főszereplője, huszonöt évig élt Barcelonában, ahol megalapította és szerkesztette a Lateral című irodalmi folyóiratot.

– Ez a könyv a mi generációnk, a hatvan körüli nemzedék regénye. Visszahozza a nyolcvanas évek első felének hangulatait, képeit, fordulatait, helyzeteit. Annyira érzékletesen jeleníted meg ezt az időszakot, hogy az ember csak álmélkodik: micsoda memória…

– Nekem eszembe sem jutott, hogy megírjam generációm emlékeit. Tény, hogy bizonyos hangulatoknak, dolgoknak, embereknek, életérzéseknek emléket akartam állítani, vagy csak tisztelegni akartam előttük, de a fiatalok számára ez az olvasat nem létezhet. Ők korrajzként olvassák, egy csöpp nosztalgiá­val, miközben ez a könyv egy nemzedék rossz közérzetéről és kudarcáról szól. Úgy látszik, ennek ellenére van benne valami irigylésre méltó. Ami a memóriámat illeti, az csapnivaló, képtelen vagyok rekonstruálni, hogy mi történt, ezért is írok regényt és nem emlékiratokat. Vannak korabeli feljegyzéseim, naplóim, de ami sokaknak olyan ismerősnek tűnik, azt nagyrészt kitaláltam.

– Hatvanhárom évesen adod ki a kezedből az első regényedet. Mi az oka ennek a kései szépírói bemutatkozásnak?

– Világéletemben írónak tartottam magam, függetlenül attól, hogy nem jelent meg tőlem semmi, de a lelkem mélyén soha nem volt kétségem afelől, hogy egyszer majd meg fogom írni, amit akarok. Még a műfordítást is szakmai gyakorlatnak tekintettem. Idővel aztán már semmi okom nem volt rá, hogy ebben valóban higgyek, én ezzel együtt hittem. Ehhez a vakhithez azért hozzátartozik a Spanyolországban töltött huszonöt éves időszak is, ahol regényeket ugyan nem írtam, de kritikusként, esszéistaként és publicistaként elég ismert vagyok, és a vége felé írtam fikciót is. Tehát írói munkásságom nyelve a spanyol volt, az életművem legnagyobbik felét spanyolul írtam.

Amikor aztán Barcelonában megszüntettem a folyóiratomat és – immáron sokadszor – új életet kezdtem, végignéztem a papírjaimat, elolvastam a régi írásaimat. Elég hervasztó élmény volt, mindent borzasztónak találtam, ami a kezembe akadt. Rettenetesen rossz novellákat írtam, az élet is, az irodalom is réges-rég túllépett rajtuk, én már teljesen máshol tartottam. És akkor megtaláltam egy regény első fejezetét, amelyet 1988–89-ben írtam. Azt viszont nagyon élveztem. Megállás nélkül röhögtem rajta, úgyhogy kénytelen voltam megkérdezni magamtól, miért mindenféle baromságokkal töltöm az időmet, vesztegetem el az életemet, miért nem inkább ezt írom meg? Nyelvileg persze nem volt könnyű dolgom, hiszen huszonöt évig legfeljebb csak leveleket írtam magyarul.

– Külföldre szakadt hazánkfiain egy-két évtized után látni, hogy mindenki azt a nyelvi állapotot őrzi meg, amelyet távozása előtt használt. Te az 1986-os nyelvet őrizted meg?

– Én a számítógépes – internetes – nyelvet például mindmáig nem tudom magyarul, csak spanyolul alkalmazni. De persze nem a terminus technicusokról volt szó, hanem arról, hogy megszűnt az élő, aktív kapcsolatom az anyanyelvemmel. Pont mint a pesti barátaimmal: mindig ott tudtuk folytatni, ahol abbahagytuk, de egymás jelenében nem vettünk részt, a barátságunk muzeá­lis darabbá vált. De minden igazi siker titka az, hogyan tudod előnyödre fordítani a hátrányaidat. Ezért arra törekedtem, hogy a regényemben az olvasó olyan nyelvi konstrukciót találjon, amely egyszerre megidéz és megkérdőjelez egy világot. Ha ez sikerült, csak ennek a nyelvi hátránynak köszönhetem, hogy nem volt kész írói nyelvem. Sem modellem, sem modorom, sem pedig kész, bármikor előhúzható stílusom. Az egyetlen referencia a papírjaim között megtalált első fejezet volt.

– Könyvedben váltogatod a műfajokat, a stílusokat, a perspektívákat, lábjegyzetekkel komolykodsz, majd játszol, például valóságos szereplőiddel kommentáltatod a róluk szóló történeteket. Nagyon sokféle irodalmi hagyomány épül bele a szövegedbe, ami pedig a műfajokat illeti, én leginkább pikareszk regényként olvastam, rokonszenves, kicsit linkóci, nagypofájú, nőcsábász hősöd kalandjai szárazon és vízen, a végén egy nagy csavarral és katarzissal.

– Ennek nagyon örülök, részben annak is írtam, de – ismered az írókat – nekem más szándékaim is voltak. Például, hogy leszámoljak a saját irodalmi tradíciómmal, mindazzal, ami meghatározza az ízlésemet, ami bénít és inspirál. A feljegyzéseim szerint, amikor 1988-ban elkezdtem írni ezt a regényt, egy bizonyos korhangulatot, életvitelt, élményvilágot szerettem volna megörökíteni. Amikor húsz év múlva folytatni kezdtem, nemcsak az emlékeimtől kerültem távol, hanem attól az irodalmi modelltől is, amely szerint azokat az emlékeket megpróbáltam megjeleníteni. De épp ez a kettős perspektíva izgatott: hogy egyszerre legyek kint és bent, nosztalgikusan érzékletes és ironikusan távolságtartó. Technikailag ezt úgy oldottam meg, hogy az elbeszélő meg akarja írni a saját sztoriját. Az egyes fejezetek erre irányuló próbálkozások. Az egyikben ott van a krúdys, szomorys, Szép Ernő‑s hatás, amelyet persze parodisztikusan tud csak megírni. Gyengéden parodisztikusan, mert közben élvezi, mint egy kisgyerek a lendkerekes autóját. Aztán rájön, hogy ez csak bájolgás, az eseményeknek peregniük kell, és akkor jön egy pikareszk rész, erotikus kalandok füzére. De az se vezet sehová, és akkor elhatározza, hogy szép rendesen, realistán megírja az élete történetét, amiből aztán kikerekedik egy sajátos családregény-kivonat… És így megy tovább: van benne novella, esszé, színházi bohózat, pszichoanalitikus vallomás, különböző – spion- és lektori – jelentések, rendőrségi jegyzőkönyv, vállalati emlékeztető, napló, filmforgatókönyv… Az egész regény nem más, mint a különböző elbeszélésmodellek vicces cáfolata. Mintha titkon minden fejezet azt igazolná, hogy így már nem lehet írni. És így se, meg így se. És ezekből a próbálkozásokból mégis összeáll a regény. Ez volt a titkos terv.

– Sok szó esik a regényedben az irodalomról. Hősöd, Koszta János, túl azon, hogy nagydumás és bolondul a nőkért, nagyon olvasott is. A szöveg tele van idézetekkel, irodalmi utalásokkal. Ez is mintha egy generációs műveltségi élményről árulkodna.

– Túl a hagyományokkal való játékos leszámoláson, ez amolyan tisztelgés is a mesterek előtt. Borges mondja annak kapcsán, hogy Kafka úgy jelent meg a világirodalomban, mint akinek nem voltak elődei, hogy végül minden író megteremti a maga előfutárait. Abban a pillanatban, hogy van egy Kafkánk, a különböző olvasatokkal megteremtődnek a hozzá vezető utak. Kicsit olyasmi szándékkal, mint Karinthy az Így írtok tiben, én tisztelgek is azok előtt az írók előtt, akikkel leszámolok, és a magam parodisztikus módján kijelölöm a „hozzám vezető” utat. De nemcsak az irodalmi hagyománnyal ironizálok, hanem mindenféle beszédmóddal, magatartásmodellel is. Ebben az értelemben a Pesti barokk szatíra, ami nemhogy nem áll távol a regény esztétikai lényegétől – hisz’ végtére is a dezilluzionizmus műfaja –, hanem egyenesen annak szellemében születik meg, a pikareszk regénnyel, a Gargantua és Pantagruellel, a Don Quijotéval, a Tom Jonesszal. És ha már itt tartunk: a Don Quijote fontos fejezetei foglalkoznak a korabeli kortárs irodalommal. Tehát az önreflexió, a hagyományhoz való viszony tisztázásának szándéka, a kortárs irodalom kiértékelése nagyon is fontos kelléke az irodalomnak: az én hőseim például Esterházyról, Kertészről, Spiróról és másokról vitatkoznak… Az olvasó számára persze ez a könyv nem az irodalomról szól, hanem sokkal inkább a szerelemről, egyfajta Don Juan-paródia, a testi vágy pesti regénye. Egy barátnőm, aki kéziratban olvasta, és látta, hogy a frivol, könnyed indulás után hogyan kezd komolyodni és súlyosodni a történet, azt mondta, hogy örül, hogy mégsem lett budapesti bugyikalauz. Ez a kifejezés annyira megtetszett, hogy utólag bele is vettem a könyv utolsó fejezetébe, bár sietek kijelenteni, hogy egy cseppet sem zavarna, ha valaki budapesti bugyikalauzként olvasná a regényemet. Az is egy lehetséges olvasat.

– Bár meggyőződésem, hogy ezzel az olvasattal nagyon lecsupaszítanánk a lényeget, tény, hogy másutt a magyar irodalomban nemigen találkozni az érzékiség ilyen megjelenítésével. Ez nyilván hagyomány kérdése.

– Hogy mi számít erotikusnak, az túlságosan is relatív. Ami valamikor botrányt keltett, betiltást vont maga után, mára esetleg már pikánsnak sem számít, de a legártatlanabb apróságba is bele lehet képzelni jelentős erotikus tartalmakat. Joszif Brodszkij írja egyik emlékiratnak is beillő csodás esszéjében, hogy gyerekkorában az osztályterem falán függött egy festmény, amely egy komszomolista lányt ábrázolt, akinek kilátszott a térde. És ez a hősi, tiszta komszomolista-térd olyan fülledt, bűnös vágyakat ébresztett benne, mint amilyet a mai ifjakban tán a legkeményebb pornó sem. Tehát én nem tabukat akartam döntögetni, pláne nem egy olyan korban, amikor ezek a tabuk megszűntek. Engem az érdekelt, meg tudom-e jeleníteni a testi vágyat a maga mindent elsöprő, izzó, esztelen, érzéki valóságában, ami – mármint a maga valósága – gyakran groteszk, ellentmondásos, hazug, szánni való… És megjeleníteni, érzékeltetni szerettem volna, nem pedig körülírni, költőien utalni rá, elszépelegni, vagy éppen tocsogó pornográfiává vagy pedáns anatómiai szakleírássá degradálni.

– A könyved zárófejezetéből kiderül, hogy hősöd, Koszta János, a Pesti passió vagy passzió címen gondolkodott, ami egyszerre játékos és blaszfemikus. Jól gondolom, hogy a Pesti barokk cím a barokkosan indázó, burjánzó történetekre és metaforákban gazdag nyelvre utal?

– Egy darabig a Csárdáskirályfi cím játszott, alcímként állt volna csak ott a Pesti barokk. Az általad is említett blaszfémia végig ott feszül a szövegben. Igyekeztem pergő, humoros szöveget írni, de a háttérben ott vannak a keresztény mitológia fő oszlopai meg nemzeti mítoszaink is. Ilyen mítosz a Csárdáskirálynő. Operettországban élünk – ha címként nem is, de motívumként –, erre utal a szövegben többször előforduló csárdáskirályfi és csárdáskirálynő utalás. Ami pedig a barokkot illeti, az mindig a legtervezettebb, legmegkonstruáltabb szerkezetekre épül. Indázni és burjánzani csak azért tud, mert a legtökéletesebb statikai alapokon áll. A burjánzás azonban nem öncélú. A barokk a megroggyant értékek kora. Amúgy meg szándékom szerint a cím maga is ironikus: ha valami nem jellemző Pestre, az a barokk. A cím tehát egy nem létező, kicsit abszurd dologra utal.

– Hősödet egy olyan pesti miliőben helyezed el, amelynek szereplői ismertek. Kenedi Jánostól Demszkyig, Kis Jánostól Petriig, Barna Imréig és másokig sokan szerepelnek a könyvedben. Egy-egy kikacsintás erejéig emléket állítasz különben magadnak és öcsédnek, Dés Lászlónak is. Sokan kulcsregényként fogják olvasni a Pesti barokkot.

– Mint ahogy biztosan az is. Néhányan írtak róla kedves ajánló sorokat. Például Barna Imre, aztán a Mozgó Világ szerkesztője, Mező Ferenc, vagy Karádi Éva, a Magyar Lettre főszerkesztője: ők mind a könyvem első professzionális olvasói közé tartoznak. Már az ő véleményükből is kitűnik, mennyire más minden olvasat. Számomra nagyon hízelgő, hogy ennyiféleképpen lehet olvasni a könyvemet. De eszem ágában sem volt kulcsregényt írni. Én egy többfedelű, olvasmányos könyvet akartam, amelyen sokat lehet nevetni és izgulni. Amúgy pedig  játszani akartam a műfajokkal, tisztázni akartam általuk a viszonyomat az irodalmi hagyománnyal, ilyesmi. A kulcsregény-motívum azért érdekelt, mert a művészetben semmi se olyan hazug, mint az igaz történet mítosza. Hány könyvnek és filmnek ad hitelt, hogy azt állítják róla alkotói: valós tényeken alapuló, igaz történet. Hanta! Minden alkotás fikció, az emlékiratok és a tényirodalom a leggaládabb módon, és minden stílus konvenció, a realizmus pont annyira, mint az opera. Az irodalom nem a valóságot tárja fel, hanem egy alternatív valóságot teremt. Új igazságot hoz létre. Shakespeare nem fejez ki bármely korban vagy társadalmi valóságban tetten érhető, számon kérhető valóságot, és soha nem állítja, hogy megmondja a tutit, hanem csak mesél, aztán mégis igazat mond, nem is akármilyen igazat.

Én ezzel a hazugsággal játszottam. Játék, ahogy a létező figurák föltűnnek, például egy ellenzéki jelmezbálon. A buli, amelyen ott van Demszkytől Kenedi Jánosig és a tökrészeg Petriig egy sor ismert ember, a képzelet szüleménye. A valóságban tán volt ilyen jelmezbál, de amit ott leírok, azt az én képzeletem szülte. Viszont az említettek szereplői az életemnek, és úgy gondoltam, hogy miközben karikírozom a tényirodalmat, emléket állítok nekik. Ahogy a festő belefesti egy nagy tablóba a barátai arcmását. Amúgy pedig ezt a játékot a kulcs- és tényregénnyel odáig vittem, hogy föltaláltam az önkiszolgáló irodalmat. Néhány valóságos, saját nevén szereplő figurámnak lehetőséget adtam rá, hogy korrigálja magát, illetve véleményezze, amit róla írtam, aztán lábjegyzetben közöltem a róluk leírtakhoz fűzött kommentárjaikat. Ezt neveztem el önkiszolgáló irodalomnak.

– Hogy fogadták az érintettek, amit írtál?

– Általában jól. Többnyire élvezték. Radnóti Sándor például, aki a jelmezbálon az igazságos Mátyás király jelmezében jelenik meg, hóna alatt Lukács György Az esztétikum sajátossága második kötetével – így is jelezve, hogy az első kötetet már abszolválta –, nem úgy néz ki, mint az igazságos Mátyás király, hanem mint az igazságtalan Nero, aki Róma felgyújtását tervezi, de még nem tudja, kire fogja rá a gyújtogatást. Tudtommal Radnóti jót röhögött ezen. De azért akadt, aki nem válaszolt, ketten pedig meg is sértődtek. Az ő nevüket megváltoztattam. Külön történet Goldschmidt Dénes pszichiáteré, akit személyesen nem ismertem. Az ő figurájára volt szükség egy olyan fejezetben, amelyben Koszta János bekerül egy ideggyógyintézetbe. Én az ő legendás hidegkúti intézetét választottam, ahol egyébként annak idején Rita húgom segédápolónő volt. Goldschmidtről mindenki csodálattal beszélt, úgyhogy meginterjúvoltam a húgom, és felvettem a kapcsolatot Varga Pál egykori munkatársával, akit alaposan kikérdeztem. Meg persze sokat kutattam, hozzáolvastam. Érdekes, hogy Goldschmidtről mindenki olyan nagy szeretettel és elismeréssel beszél, de alig találtam róla anyagot.

– Az utolsó fejezetben jön egy csavar, és nagyon szomorúan végződik a regényed. Nemcsak a hőseid sorsa alakul tragikusan, de konstatálod, hogyan tűnnek el azok az értékek is, amelyeket sokan fontosnak tartottunk.

– Az élet nem épp egy happy enddel végződő kaland, úgyhogy minden nemzedék, minden kor, minden élet elmúlása per definitionem szomorú, veszteségekkel teli. Az álmok sosem valósulnak meg, vagy sosem úgy, ahogy szerettük volna, és az ifjúságra visszatekintve nehéz azt képzelni, hogy arra vágytunk, ami most van… Ha ez a veszteségérzet erős politikai, társadalmi csalódásokkal is terhes, mint nálunk, akkor még erősebb a levertség, az az érzés, hogy hiába éltünk. Ez a nosztalgiával vegyes elmúlásérzet azonban nem valami hungaricum, valami magyar átok, hanem az élet elkerülhetetlen velejárója, és egyedül az irodalomnak, és legfőképpen a regénynek van meg az a csodálatos képessége, hogy ezt megjelenítse. Kamaszkorom óta megbabonáz a regényeknek ez az idődimenziója. Fölkavaró volt látni, hogy mi lesz azokkal a szereplőkkel, akiknek a szerelmeivel, kalandjaival, vágyaival heteken át együtt éltem. Az én 1984-ben játszódó történetem húsz év múlva, 2004-ből tekint vissza, mint Dumas-nál, aki Húsz év múlva című könyvében folytatja A három testőrt. Így került a történetbe a rendszerváltás is, és bár ez nem politikai témájú könyv, így megírhattam, hogyan foszlottak szét, váltak semmivé az álmaink, milyen veszteségek értek bennünket. De ez a fájdalmas visszatekintés ugyanakkor ad a regénynek – és talán az olvasónak is – egy másik, nem annyira kiábrándult perspektívát. Amit a könyv egyik főszereplője így fogalmaz meg: „Nem volt még egy nemzedék a földön, amelyik olyan jól érezte magát rosszul, mint mi.”

J. Győri László

Élet és Irodalom, INTERJÚ – LVII. évfolyam, 12. szám, 2013. március 22.

Advertisements

Leave a comment

Filed under Irodalom, Könyv, Uncategorized

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s