A siker ára

Jegyzet a spanyol könyvkiadásról

Új könyvpiac, 2003 március 14

A spanyol könyvkiadással valahogy úgy áll a helyzet, mint azokkal a tehetségesebb fajta színészekkel, akiknek egyszercsak elkezd túl jól menni. Közismert történet ez: kivívnak maguknak egy szép kis tisztes színházi renomét, felfigyelnek rájuk néhány jól megcsinált vagy jónak kikiáltott filmben, és egyszercsak elkezdnek mindenféle limonádé szerepeket elvállalni, egyre kommerszebb müsorokban és mozikban tünnek föl, mindent lehengerlö nézettségi rátával rendelkezö tévésorozatok föszereplöi lesznek, netántán még a hirdetés-szakmában is hakniznak egy kicsit. Egyre népszerübbekké válnak ugyan és egyre többet keresnek, csak éppen már nem müvészet az, amit csinálnak.

Úgy húsz-huszonöt évvel ezelött a spanyol kiadói iparnak is túl jól kezdtek menni a dolgai, az elmúlt évtizedben pedig egyenesen a világ egyik legnagyobb könyvtermelöjévé futotta ki magát az ország. Olyannyirra, hogy – az USA, Anglia és Németország után– a világranglista negyedik-ötödik helyét foglalja el Franciaország társaságában. A publikált könyek száma szerint a franciák a negyedikek, a példányszám szerint a spanyolok.

Tulajdonképpen óriási teljesítmény ez, különös tekintettel arra, hogy nem is olyan régen még egyáltalában nem így állt a helyzet. A Franco-dikatura végtelennek tünö szürke évei alatt, és föleg az elsö három évtizedben, a köztársaság idején virágzó spanyol könyvgyártás teljesen visszafejlödött. Ami a könyvek minöségét illeti, egyedül a kubaiak tudtak a spanyolokkal versenyben maradni: olyan papírt használták, amelyik már újkorában is elnyüttnek is látszott, a borítók módon randák voltak, a tipográfia szemrontó, a nyomás minösége csapnivaló…

Ennyit a külcsínröl. Ami pedig pedig a belbecset illeti, tehát, hogy kiket és miket publikáltak a Franco-rendszer elsö harminc évében, az inkább ötvenes évek Magyrországára emlékeztett, mint a Kádár-korszakra. Csak persze ellenkezö elöjellel. Hogy a magyar olvasónak valami sejtelme legyen erröl az elöjelröl, egy nem könyves példával hozakodnék elö. Mint annyi más helyen Európában, Spanyolországban is orosz salátának nevezik a francia salátát. Ez teljesen rendjén is volna, ha az oroszok nem lennének olyan megátalkodott kommunisták. Az említett korszakban ezért a spanyol katonaságnál legott nemzeti salátára keresztelték a bolsi-gyanús elöételt. Rossznyelvek szerint közvetlenül a polgárháború után  még Stendhal Vörös és feketé-jét is betiltották, akárcsak a hetvenes évek argentin katonai diktatúrájában.

A lényeg, hogy szinte semmi nem jelent meg abból, amit a nyugati demokráciákban olvastak, és a legmodernebb és föleg a legpikánsabb külföldi írónak Zilahy Lajos számított, akit ök Láhosz Sziláj-nak nek ejtenek. Akárcsak Zilahy vagy Márai, a spanyol és katalán értelmiség színe java emigrációban élt, amig meg nem halt. Merthogy a neves emgiráns müvészek, tudósok és mindneféle értelmiségiek közül kevesen érték meg a csaknem negyven éves Franco-diktatura végét. Olyan provinciális és beszükült volt a szellemi élet, hogy a szépmüvészetek terén a cenzura bizonyult a legkratívabb tényezönek. A korszak egyik legsikeresebb amerikai filmjébe sikerült olyan szerencsésen beleavatkoznia a cenzornak, hogy a szinkron és némi vagdosás segítségével egy sima kis házasságtörésböl igazi szaftos vérfertözést sikerült kerekíteni azzal, hogy a csábitó férfit a bünös nö testvéréve tették meg.

Ezzel együtt, a spanyol és katalán kultúra legjava nem tünt el, csak átalakult. Pontosabban átköltözött. Föleg Latin-Amerikába. A liberális és baloldali érzelmü müvészekkel, politikusokkal és professzorokkal együt sok könyves szakembernek (kiadónak, nyomdásznak, tipográfusnak, szerkesztőnek, bibliográfusnak, stb.) is el kellett hagynia a hazáját. Ezek föleg Argentinában és Mexikóban kötöttek ki, sokan közülük kiadót vagy könyvesboltot alapítottak. A Száz év magány-ban García Márquez állít emléket egy ilyen figurának, egy mindentudó katalán könyvesbolt-tulajdonosnak. Tény, hogy Latin-Amerika néhány neves kiadóját spanyol emigránsok alapították. A legfontosabbak közülük az argentín Losada és Paidós, meg a mexikói Grijalbo voltak. Ez utóbbi adta ki a hetvenes évek elején az Iskola a határon-t, melyet akkor még –felforgató tartalma mián– nem lehetett Spanyolorszában publikálni. Mára már mind a három kiadó újra spanyol kézen van. Akárcsak a kicsit is számító latin-merikai könyvkiadók túlnyomó többsége, köztük a az argentin Emecé (Borges kiadója) és a szintén argentín Sudamericana, ahol éppen a Száz év magány látott napvilágot.

Dehát hogyan és mikor történt ez az újabb kopernikuszi fordulat a spanyolnyelvü könyvgyártás történetében? Hogy lett megint Spanyolország könyvbirodalom? A sapanyol könyvszakma újjászületése a hatvanas években következett be, és alapvetöen három jelenséghez kötödött. Az egyik a spanyol gazdasági csoda volt, aminek ugyan nem volt nálunk olyan jó a sajtója, mint az olasznak, de ami az eredményeit illeti, nem maradt el töle.  Akárha közlekedö edényekröl avagy egy gazdasági mérleghintáról lenne szó, Spanyolország látványos fellendülése Latin-Amerika fokozatos megroggyanásával járt, még olyan országok esetében is, mint a hagyományosan stabil gazdasággal és magas életszínvonallal rendelkezö Argentina. És ez a szerepcsere már éppen elegendö okot szolgáltatott, ahhoz, hogy spanyol nyelvü könyvikadás súlypontja Latin-Amerikából az Ibéria félszigetre kerúljön át.

A második ok a rendszer liberalizálódása volt. Akár a gulyás-kommunizmus az Új Gazdasági Reform idején, a Franco diktatúra is elkezdett puhulni, engedményeket tenni, kedélyesen mosolygós álorcát ölteni.  És ugyanúgy mint a néhai tábor legvidámabb barakkjában, a nyögvenyelös és fondorlatos stratégiai álnyitásnak náluk is nagyon is valóságos pozitív következményei lettek.  A változás harmadik oka pedig az volt, hogy a polgárháború által megcsonkított nemzedéket idöközben fölváltotta egy új generáció, melynek értelmisége igen el volt rá szánva, hogy demokratizálja és kulturálisan föllendítse az országot.

Ebben a kontextusban kezdett föltünedezni a hatvanas évek elején néhány merészebb, modernebb programmal rendelkezö kiadó Elsösorban a szépiroadalom terén jártak sikerrel. Ami a a filozófiát, poltikai esszét vagy a társadalomtudományokat illeti, ott bizony Franco 1975-ben bekövetkezett haláláig kellett várni (söt, egy kicsit még annál is tobább), hogy bizonyos baloldali alapmüvek megjelenhessenek. A spanyol közvélemény, föleg az értelmiségi közvélemény, ebben az idöben még döntöen baoldali volt.

Ezek közül az új kiadók közül a legemlékezetesebb a barcelonai Seix Barral volt, mely egyrészt a kortárs világirodalom megismertetésében szerzett hervadható érdemeket, másrészt arról volt nevezetes, hogy az akkortáj induló spanyol prózaírok legjobbjait publikálta, úgymint Juan Goytisolót, Eduardo Mendozát és Juan Marsét. A Seix Barral nevéhez füzödik az addig teljesen ismeretlen kortárs latinamerikai próza spanyolországi (és ezáltal: nemzetközi) fölfedezése is. Náluk jelent meg Európában elöször a perui Mario Vargas Llosa, a kubai Guillermo Cabrera Infante, az argentín Julio Cortázar és Manuel Puig, a chilei José Donoso, a mexikói Juan Rulfo és az uruguayi Juan Carlos Onetti.

Attól kezdve Spanyolország a latinamerikai írók nemzetközi ugródeszkája lett. De nem ám csak Európa felé. A vigyázó szemüket hagyományosan Párizsra, Londonra, New Yorkra, és esetleg Spanyolországra vetö latina-amerikaiaknak általában fogalmuk sem volt arról, hogy milyen könyvek jelennek meg a földrész egyéb országaiban, hacsak nem Európól jött a hír, hogy van váluk a szomszédban egy figyelemreméltó író. Ez történt például Borges esetében, aki ugyan a pályája kezdétöl fogva, tehát a harmincas évektöl kezdve, próféta volt a saját hazájában, de a spanyol nyelvü világ számára Franciaroszágban fedezték föl körülbelül ugyanakkor, amikor a latina-amerikai próza Márquez és Llosa féle újabb nemzedéke Spanyolországban színre lépett.

A valódi nyitás –ezúttal egy súlyos gazdasági válág kiséretében– Franco halála után következett be. Ebben az idöben, tehát a hetvenes évek második felében, néhány egészen pici új kiadó hatalmas szerepet játszott az szellemi élet és közgondolkodás átalakulásában. Ekkor már minden megjelenhetett, amihez addig nem lehetett hozzájutni. A spanyol rendszeváltás legnevesebb kiadói a barcelonai Anagrama, Tusquets és Lumen valamint a madridi Alfaguara, Alianza és Taurus voltak.

Hatalmas presztizsük és szellemi hatásuk ellenére ezek az új független kiadók állandó anyagi nehézségekkel küszködtek. Érdemes elidözni annál, hogy miképpen lábaltak ki ebböl a krónikus válságból. Két út állt elöttük. A legkézenfekvöbb egy kiadói holdinggal való társulás volt. Ez történt, már rögtön az elsö fordulóban, a madridi Alfaguarával, mely kezdettöl a kortárs spanyol és külföldi prózára állt rá (manapság ök adják ki például Esterházy Pétert), és Taurusszal, mely nívós tanulmányköteteivel szerzett hírnevet. Mind a kettöt a Santillana kiadó tröszt szippantotta föl, mely aztán a Grupo Prisa nevü média konszernbe olvadt bele. A szintén madridi Alianzá-t, mely olcsó könyvtár-szerü zsebkönyveivel lett rendkívül népszerü, az Anaya Csoport vette meg. Furcsa módon, és talán nem véletlenül, a Santillanának is és az Anayának is eredetileg a tankönyvkiadás volt a fö profilja. A hatvanas évek legnevezetesebb spanyol kiadóját, a Seix Barralt pedig a legnagyobb spanyol kiadói holding, a Grupo Planeta kebelezte be.

Ennél azért érdekesebb, és föleg tanulságosabb volt azoknak a kiadóknak az esete, akik bár nem voltak hajlandóak föladni a függetlenségüket, mégsem tüntek el a kiadói történelem sülyesztöjében. Az ö esetükben a váltást, vagy inkább a megváltást, lényegében egyetlen egy könyv elsöprö sikere hozta meg. Ez mindegyiküknél a nyolcvanas évek közepe táján következett be, és a telitalálat nemcsak rendbe hozta az agonizáló kiadó anyagi helyzetetét, hanem megmutatta a követendö utat is. A barcelonai Anagrama esetében ez a megváltó könyv egy még a saját hazájába is elég ismeretlen amerikai regény volt: John Kennedy Toole A bolondok összeesküvése. Addig az Anagrama egy sok nehézséggel küszködö, de nagyon jó nevü kiadó volt, különösen a kortárs balos, kontrakultúrás és libertárius tanulmányirodalom publikálása terén terén vált ki. A bolondok összeesküvése sikerén tanulva, Jorge Herralde, a kiadó igazgatója és tulajdonosa jó ösztönnel a posztomodern próza határvédékén kezdett keresgélni, mégpedig leginkább angol nyelvterületen. Paul Auster, Richard Ford, Raymond Carver, Julian Barnes és hasonszörü írók programszerü kiadásával alakította ki új profilját, melynek révén a 90-es évek  legrangosabb kiadójává vált.

Az angolszász csodacsapat és néhány jónevü olasz meg francia szerzö publikálása mellett, és folytatva a már bevált non-fiction sorozatát, Herralde olyasmibe fogott, amiben senki más nem látott fantáziát a nyolcvanas években: kortárs spanyol írókat kezdett publikálni. Az elözö két évtizedet uraló ún. latinamerikai boom miatt a helybeli próza igencsak háttérbe szorult. És joggal, tegyük hozzá sine ira et studio, hiszen természetesen volt akkoriban is néhány érdekes spanyol író (például a késöbb Nobel díjassá vált Camilo José Cela, a barcelonai Juan Goytisolo y és szintén odavalósi Juan Marsé), de ahogy az Pesten mondják, labdába nem rúgtak Carpentier, Borges, García Márquez vagy Vargas Llosa mellett. Igenám, de az Anagrama nem félig meddig már befutott spanyol szerzöket kezdett publikálni, hanem nyeretlen csikókra tett, mint amilyen akkor Javier Marías vagy Enrique Vila-Matas volt. Azóta ezek nemzetközileg is elismert irók lettek, különösen Marías, akit négy-öt évvel ezelött a mindenható Reich-Ranicki egyenesen a század egyik legnagyobb írójának kiáltotta ki és –minden alap nélkül– García Márquezzel hasonlított össze. A legnézettebb német könyves  tévémüsorban elhangzott felmagasztalásnak akkora visszhangja lett, hogy ettöl az addig szerény kis olvasótáborral rendelkezö Marías még a saját hazájában is best sellerré vált.

Herralde nem is annyira fölfedezett, mint inkább kitalált egy új írónemzedéket, divatot teremett, és bár ezek között a szerzök között alig akad maradandó figura, az általa piacra dobott koncepció és név (la nueva narrativa española, azaz az új spanyol próza) bevonult az irodalomtörténelembe és a spanyol könyvkiadás utóbbi húsz évének egyik legjövedelmezöbb kiadói jelenségévé vált. Az éppen ebben a korszakban  megizmosodó spanyol könyvipar ezt a jószándékú ötletet hatékony termelési jelszóvá változtatta a kritika és a közönség lelkes támogatása közepette.

A Tusquets kiadó esetében (melynek az Anagramához eléggé hasonló a kiadói profilja) a csoda Kundera A lét elviselhetetlen könnyüsége címü regényével következett be. A dolog érdekessége, hogy addig a Seix Barral adta ki Kunderát spanyolul, de mivel semmi pénzt nem tudott kihozni belöle, szívesen túladtak rajta. A Seix Barralnak nem ez volt az elsö égbeikáltó baklövése. Még höskorában, amikor független volt és a legjobb spanyol kiadónak számított, vissszautasították a Száz év magányt. Nem tetszett a dirinek, aki egyékbént a kor egyik legtekintélyesebb irodalmárának számított.

A hatvanas években keletkezett legfontosabb kiadók közül a barcelonai Lumen volt a legszemélyesebb, legkaotikusabb és a legkevésbé kommersz. Exkluzív és hetedorox kiadói programja leginkább egy jóízléssel összeállított, de némileg szeszélyes magánkönyvtár katalógusához hasonlított. Talán mert a tulajdonos-igazgatója, Esther Tusquets (nem keverendö össze a Tusquets kiadóval) maga is jónevü író. Sok egyéb különcsége mellett a Lumen volt Umberto Eco szemiologiai szösszeneteinek és egyéb tanulmányainak spanyol nyelvü kiadója. Érthetö módon hát a nagy becsnek örvendö talján professzor és esszéiró elsö regényét is ök adták ki, tudva tudván, hogy sok jót nem várhatnak töle. Namost A rózsa nevében akkora siker lett, hogy hozzá képest a legdegeszebb best seller is rétegolvasmánynak számított.

A sors úgy hozta, hogy e közül a három kiadó közül egyedül az Anagrama kerülte el eddig a beolvadás veszélyét. A Tusquets négy évvel ezelött a Planeta Holdinggal társult, és aztán egy évre rá megvált töle. De a függetlenkedés sem ment már igazán. Nem sokkal késöbb egy másik trösszttel, az RBA-val álltak össze. De az se ment. Azt az alkut is fölrugták, és most újra egyedül utaznak, Javier Cercas spanyol író Soldados de Salamina címü áldokumentumregénye elsöprö sikerének köszönhetöen e pillanatban meglehetösen felhötlenül.

Kétségkívül sokkal rosszabbul járt a Lumen kiadó. Ök a Bertelsmannal való társulással óhajtottak véget vetni az örökös kínlódásnak. A német konszerné Spanyolország lényegében egyetlen komoly könyvklubja, a Círculo de Lectores, valamint egy féltucat kiadó, köztük az igen jelentösnek számító Plaza & Janés, mely mind a best-sellerek és lektürök, mind a szépírodalom publilákálása terén komoly cégnek számít. Úgy látszik a Lumen túl jónak bizonyult a konszern számára. Az irónak és kiadónak is igen nagy tekintélynek örvendö Esther Tusquetset hamarosan elö-nyugdíjazták, a vele együtt dolgozó lányát az utcára tették, a kiadói politikát pedig kommerszre hangolták. Zokszó nélkül, tegyük hozzá, mert máshol, például Magyarországon is, azért lett volna ebböl némi zugolódás. És ha nem volt, az éppen azzal van összefüggésben, hogy ezek a kiadói csoportok, olyan hatalmat képviselnek, hogy a könyvszakmában lényegében mindenki a tenyerükböl eszik.

Hasonló sorsra jutott két igen rangos madrididi kiadó, mindkettö a nyolvanas években alakult. Az egyikük, a Siruela, középkori klasszikusok (lovagregények, a Grál-mondakör…) igen elegáns, szép és drága kiadásával lett nevezetes.  Öket a már említett Grupo Anaya vette meg, legalábbis fele részben. De ott se vált be a társulás. A Debate kiadó próza-vonalát az jellemezte, hogy kevéssé ismert, illetve kevéssé kommersz írókkal sikerült egész jó renomét kivívni maguknak. Öket is a Bertelsman kebelezte be.

Ezzel a koncentrációs trenddel párhuzamosan a kilencvenes években megindult egy ellenkezö elöjelü folyamat: számtalan kis független kiadó alakult, akárha a magyar rendszerváltás kiadói zsibongása ihlette volna meg öket. De csak kevesen tudták megvetni a lábukat közülük. Többnyire azok, akik valami nagyon sajátos profilt alakított ki, és nem csapongtak össze-vissza. Ilyen például a madridi Lengua de Trapo, amelyik a kicsit marginális, kicsit újító jellegü legújabb spanyol és latin-amerikai prózára állt rá. De nekik se megy valami fényesen.

 

Világ kiadói egyesüljetek!

A kiadói koncentráció világjelenség, mely aránylag késön gyürüzött be Spanyolországba. De amikor beindult, föltartóztathatlannak bizonyult és pár év alatt teljesen megváltoztatta a kiadói viszonyokat. 1994-ben már hét nagy könyv-tröszt uralta a forgalom mintegy 60 %-át. Mára már ez 70 % körül mozog. Ezek közül is kiemelkedik a Grupo Planeta, mely a több mint 50 kiadói vállalkozásával (ebben persze minden van: multimédia, enciklopédia, újságosoknál árusított sorozatok…) a piac körülbelül 25 %-át uralja.

A Planeta története jellegzetes kapitalista sikertörténet. A Franco-rendszer elsö éveiben alapította egy andalúz self made man, akit –ezt kevesen tudják– egy azóta már elhúnyt barcelonai magyar polihisztor, Brachfeld Olivér, vett rá, hogy alapítsanak együtt kiadót. Brachfeld Adlernál tanult pszichonalízist Bécsben, törénész és filológus volt és a kor számos német, francia és magyar remekmüvét ö fordítta spanyolra, söt katalánra is. Az élelmes andalúz üzletember persze hamar megvált az álmodozó magyar csendestárstól, és teljesen üzleti alapon szervezte meg a kiadói programját. Enciklopédiák és képes könyvek részletre való árusításaval alapozta meg a birodalmát. Az egyik telitalálata a Planeta-díj megalapítása volt, melynek az a lényege, hogy egy hatalmas propaganda-gépezet segítségével egy nagyon magas összeggel díjazott kommersz regényt (jelenleg 150 millió forintot kap a nyertes) holbiztos best selleré változtat. A Planeta olyan nagy növekedési ütemet ért el, hogy az üzleti élettöl mára már visszovonult cégalapító patriárka (ma az egyik fia vezeti a boltot), a nyolcvanas években azt igérte a feleségének, hogy minden szülinapjára egy újabb könyvkiadót ajándékoz neki. Minden jel szerint eddig be is tartotta az igéretét.

Ezek a nagy cégek behozhatatlan elönnyel rendelkeznek a produkciós folyamat minden területén: terjesztés, paprívásárlás, az új technológiák bevezétese, befektetés… Mindig eröpozicióból tárgyalnak, mindíg jobb árat tudnak kisajtolni, és következésképp olcsóbban gyártják a könyvet, több emberhez tudják eljuttatni a vígasztaló szót. De ha így van ez, miért zsörtölednek annyian a kiadói koncentráció ellen? Miért ez a nosztalgiázás a kis független kiadók után, melyek képtelenek lépést tatani a nagyok mellett, és  nem tudnak megfelelni az új évezred globalizációs kihívásainak.

Mint akármelyik más területen, a föveszély itt is a monopol-helyzet, mely nemcsak mindenféle hatalmi túlkapásokra és visszélésekre ad alkalmat, de uniformizál is. Lévén, hogy a könyv nem csupán kereskedelmi termék, puszta áruvá való degradálása nagy károkat okozhat (és már okoz is) a könyvkultúrának. Egy kis kiadó igazgatójának hivatásérzete szokott lenni, képes kockáztatni és alternativákat keresni. A multinaciknál viszont egy menedzser (a kereskedelmi és gazdasági igazgató, vagy valamilyan marketing-szakember) dönti el, hogy mit adjanak ki. Ettöl lehet, hogy nekik jól megy (az sem egészen biztos), még az is lehet, hogy egy sereg olvasót boldoggá tesznek, de mondjuk azért a jóféle irodalomnak nem biztos, hogy a javára válik.

Kertész Imre spanyolországi karrierje jól példázza, söt, még jól ellenpéldázza is ezt. A 80-es évek végétöl házaltam vele különbözö kiadóknál (nem ügynöki minöségben, hanem lelkes olvasóként), míg végre 96-ban az akkor már Bertelsman tulajdonban lévö Plaza & Janés kimondta a boldogító igent. Két dolog kellett ahhoz, hogy a Sorstalanság megjelenjen spanyolul. Elöször is a nagyon jó német referenciák. A spanyolok nem szeretnek fölfedezgetni. Kolombusz is olasz volt. Annak idején Márait is ajánlgattam (Brachfeld Olivérnek hála, több könyve még az ötvenes években megjelent), de senki se vette a fáradtságot, hogy belelapozgasson. Akkor haraptak csak rá, amikor úgy három éve Olaszországban átütö siker lett A gyertyák csonkig égnek. A másik ok, amiért végre megjelehetett Kertész, hogy 96-ban még egy régivágású kiadó volt a Plaza & Janés irodalmi vezetöje. Nem sokkal aztán kirúgták, és a nem túl sikeres magyar Holoakuszt-regénytöl is megváltak. Pár évvel ezelött a barcelonai Jaume Vallcorba, egy kicsiny, de jónevü katalán nyelvü kiadó tulajdonosa El Acantilado néven spanyol nyelvü könyvkiadót indított, publikált néhány közép-európai klasszikust (Joseph Rothot, Schnitzlert…), és valahogy fölfedezte Kertészt. Nagy üzletnek éppen nem nézett ki, de ö nem törödött vele. Beleszerett. Már legalább a harmadik könyvét adta ki, amikor beütött a Nobel. A tavalyi Frankfurti Vásáron, ahol is Kertész a hírröl értesült, a még meg nem írt új könyvét már Vallcorba nem tudta leszerzödtetni. A Prisa Holdinghoz tartozó madridi Alfaguara fölvásárolta elöle.

Félreértés ne essék, nem ideológikus alapon bíróládik ittt a trösztösödés, hanem gyakorlati tapasztalatok alapján.  Ugyanis nem arról van szó –legalábbis Spanyolországban–, hogy vannak kis kiadók is, meg nagy kiadók is, melyek rivalizálnak ugyan egymással, de azért mindegyiknek megvan a maga helye nap alatt, hanem arról, hogy a kis független kiadók számára egyre kevésebb hely marad. Az általuk kiadott könyveket alig lehet megtalálni a túltömött könyvesboltokban, amelyeknek kirakatait, szem elött lévö púltjait és polcait föleg az óriás-kiadók termékei töltik meg. A könyvek árusítási élettartama is egyre csökken. Ma már alig egy-két hónapig tartják öket a könyvesboltokban.

De egyáltalán, maga a hagyományos könyvesbolt-müfaj is gyengélkedik. A helyüket egyre inkább a kereskedelmi központok, szupermarkettek, könvesbolthálózatok és könyváruházak veszik át. Így lehetséges, hogy a nevezetes El Corte Inglés áruház a maga több mint hatvan üzletével számít az ország legnagyobb könyvesboltjának, utána pedig a francia könyváruház-lánc, a FNAC következik a sorban. Ezek a nagy cégek maguk is ugyanazakkol a pressziónáló eszközekkel rendelkeznek, mint a kiadói trösztok, akiknek mellesleg szintén vannak könyvesbolt-láncaik. Crisolnak hívják a Grupo Prisa nevü hatalmas média-konszernét, amelyhez a legnagyobb napilap, az El País, és a már említett Santillana nevü kiadói holding is tartozik. A Grupo Planeta tulajdonában pedig a La casa del libro-hálózat van.

Jelenleg a könyvesboltok és könyvesbolt-láncok a forgalom 47 %-át bonyolítják le, a bevásárló központok 7.5 %-ot, részletfizetéses, házhozszállítós rendszerrrel adják el a könyvek 13,8 %-át, az újságos-standoknál 6,8 %-öt, postai úton pedig 2,6 %-talál gazdára. Területenként pedig a következö módon oszlik meg az eladás: Katalónia (24,5 %), Madrid (21,8 %), Andaluzia (11,7 %), Valencia (8,3 %). Ez a négy autonóm tartomány együttesen a piac 66, 2 %-át tudhatja magáénak. Csak érdekességképpen, a saját nyelvvel rendelkezö Baszkföld és Galicia csak 5, illetve 4.9 %-ot  tesz ki.

Még a kritika is inkább a divatos könyvek és híres szerzök müvei iránt érdeklödik, és azok persze szinte kizárólag a nagy cégek kezében vannak  A kritikusi szakma Spanyolországban sem éppen túlfizetett, áldozatkész müvelöi így vagy úgy (lektorként, tanácsadóként, sorozatszerkesztöként, zsüritagként, stb..) függeni szoktak attól a néhány kiadói holdingtól, amelyik a piacot uralja. Másrészt viszont ezek a nagyvállatok a médiákat is befolyásolni tudják. Van amikor részvényesként, van amikor egyszerüen csak lobbizás révén, hirdetési kompenzáció utján. És ez nem csupán a kritika befolyásolását jelenti –tán az a legkevésbé fontos–, hanem azt hogy föleg az ö szerzöikkel készítenek interjút, a az ö könyvbemutatóikról írnak. Például a hajdani kis tisztes Alfaguara kiadó, melyet annak idején a tankönyvkiadásra specializálódott Santillana csoport vett meg, ma már a Grupo Prisa, a legnagyobb spanyol mediakonszern része. Önök már nyilván kiatalálták, hogy  az Alfaguara könyvei elég jó visszhangra találnak a csoport különbözö újságjaiban, folyóirataiban, rádióállomásain, tévécsatornáián.

Nem biztos, hogy a trösztösödési folyamattal függ össze, mindenesetre tény, hogy Spanyolszágban könyv-túltermelési válság van. Valamivel több mint ezer kiadó müködik az országban. Kicsit lefelé kerekítve, 2002 ben 60.000 könyvet adtak ki. Két éve ez 58.000 volt, tíz éve (1992-ben) 39.000. A könyvek mintegy fele újdonság, a másik fele pedig útánnyomás vagy reprint. A kiadott könyvek számának növekedésével szemben a példányszám viszont egyre csökken, jelenleg 4.300 körül van. A nagy kiadók átlagos példányszáma 6-7.000, a kicsiké körülbelül 2.600. A könyvek mintegy húsz százalék exportra megy, túlnyomó többségben az hatalmas de ingatag latinamerikai piacra, amelyet a posztomodern spanyol konkvisztádorok sok más ágázatban is újrahódítanak. Igenám, de a latin-amerikai piac olyan, amilyen, és könnyen elöfordul, hogy valamelyik standja összeomlik. Legutóbb épp Argentinával történt ez, pedig ott van a földrész magasan legolvasottabb és olvasósabb lakossága. Fizetésképtelenné váltak, az export drasztikusan csökkent.

De magában Spanyolországban is nehéz mit kezdeni ekkora termeléssel. 60.000 könyv egy évben 5.000 jelent egy hónapban és 1250-et egy héten. Vonjuk le ebböl azt, ami katalánul (15 %), baszkul (2.2 %) és gallegóul (2.3 %) és egyéb nyelveken (2.6 %) jelenik meg, tekintsünk el attól, ami tan- vagy szakkönyv, ami kereskedelmi kiadvány vagy katalógus, ami bóvli vagy nincs mit kezdeni vele. Még mindíg legalább 60-80 elvileg eladható és elolvasható könyv jut a hét minden napjára, beleértve a vasárnapot is. És ennyit se eladni, se elolvasni, se a kritika által földolgozni nem lehet. Se ennyit, se a felét, sem a harmadát.

A spanyol olvasók izlése jól tükrözi ezt a helyzetet. A külföldi könyvek többsége amerikai, és a bestsellerek listáján is a szokásos Ken Follet-féle írók szerpelnek néhány helyi siekríró (J.J. Benítez sci-fiei, A.A. Vázquez Figeroa epikus-fantáziái és Arturo Pérez Reverte történelmi kalandregényei) és nívósabb lektür-szerzönö (Isabel Allende, Helen Fielding, Katherine Neville…) társaságában. A Non Fiction kategóriában valamivel hazafiasabb állapotok uralkodnak: aktuális társadalmi témák, politikusok, híres emberek életrajzai uralják a piacot.

Nem sikerült valami optimistára ez a spanyolszági beszámoló, de legalább vígaszul szolgálhat azoknak, akik azt hiszik, hogy csak a Duna-Tisza közén vannak problémák a könyvkiadással. Akadnak persze olyan országok a Európában, ahol ezt a vad kommercializálódási tendenciát mindenféle többé-kevésbé hatékony eszközzel (támogatásokkal, kultúrprogramokkal, bökezü könyvtárpolitikával, stb.) kompenzálják. Spanyolország nem tartozik ezek közé. Vagy csak félig-meddig. Mindesetre ez az amerikai  stílusu konszern-modell az ami a fejlett világon uralkodóvá vált, és ez az amit a volt kommunista országok is követni próbálnak. Minden esélyük megvan rá, hogy –legalábbis ezen a területen– sikerül elérniük a kitüzött célt.

 

Advertisements

Leave a comment

Filed under Irodalom, Könyv, Kultúra, Publicisztika, Web

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s