Kevés ilyen remek humorral, öniróniával megírt regénye van a kortárs irodalomnak – a 63 éves szerző, aki egész életében „hivatásos irodalmár” volt (szerkesztő, műfordító, kritikus, és még alkalmi filmszínész is), „mert” ilyet írni, és nem félni azoktól, akik majd sietnek hóhért akasztva szétszedni, és megkeresni a pikareszk-regényében szereplők konkrét megfelelőit. A Kádár-kor utolsó éveiben játszódó regény értelmiségi hőse disszidálni készül, de addig is odaadással hódol a kultúra és a szépnem iránti csillapíthatatlan vágyának, amiből rengeteg kalamajka keletkezik. A fenti összefoglalás persze durva leegyszerűsítése a műnek, amelyben egyik stílusbravúr a másikat követi – hol egy ezeregyéjszaka-sztoriban, hol groteszk családregényben, hol naplófolyamban találja magát az olvasó, máskor pszichoanalitikus vallomásban botladozik, vagy éppen besúgói-, lektori-, vállalati jelentések nyelvezetét ízlelgeti. A nyelvben szinte tobzódó író egyszerre humoros és megindító, cinikus és lírai, érzéki és trágár, intellektuális és könnyed. A helyszín: Budapest a nyolcvanas évek derekán. Itt van otthon és vágyódik el otthontalanul Koszta János, a Pesti barokk esendő hőse – a férfi, aki soha ki nem elégülő vadászösztönnel hajtja a nőket – vagy inkább keresi az esszenciális „nőt”, és a saját útját. Vadász és áldozat egyszerre ebben a játékban, olyan odaadással, mint García Márquez (akinek a műveiből fordított is) élethossziglan hivatásos szeretői.

Mihalicz Csilla, Nők lapja, 2013 szeptember 25